Kereső toggle

Vidnyánszky a Nemzeti küldetéséről és a Robival való whiskyzésről

Hősöket  a színpadra!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A gonosz ábrázolásával óvatosan kell bánni, nehogy ezzel az emberekben lakó rosszat erősítsük – egyebek mellett ez lehet Vidnyánszky Attilának, a Nemzeti Színház új főigazgatójának a művészeti ars poeticája. Az eddig a debreceni Csokonai Színházat dirigáló rendezővel többek között arról beszélgettünk, hogy tervei szerint miben lesz más az általa vezetett Nemzeti, mint az elődjéé, Alföldi Róberté.

Ön hatgyermekes családapa. Ez játszik-e bármilyen szerepet abban, hogy milyen rendező?

– Hat gyerek mindent befolyásol. Azt az üzenetet hordozzák a gyerekek a létükkel, hogy a jövőnek is élni kell. Nem szabad csak a ma gondjaival foglalkozni, hisz tíz-húsz éves távlatokban kell gondolkodnia egy szülőnek. Másrészt a gyerekek gyógyírt jelentenek az önzés ellen. Az a szakma, amit művelek, mint minden művészeti ág, befelé fordítja az embert, mivel az alkotásra helyezzük a hangsúlyt, ami önzővé tehet. Engem a család folyamatosan rákényszerít, hogy az ént, az egót kicsit feladjam. Ez egyensúlyt teremt, és persze menekülési irányt. Olyan biztos pontot, ahová haza tudok menekülni. Szeretek együtt ébredni a családommal, én viszem az iskolába őket, együtt reggelizünk, ezek olyan rítusok, amelyek erőt adnak nekem.

Mély nyomot hagyott bennem, hogy amikor Koltai Lajos a Sorstalanságot rendezte, azt mondta, hogy nagyon nehéz a főszereplő-válogatás, mert a fiatalok szeme, tekintete nem őszinte. Nehezen, négyezer gyerek „átnézése” után találta meg a főhőst. Tudom, a színpadon – egy filmmel ellentétben – nem látszik a tekintet, de mennyire nehéz a szereplőválogatás? Mennyire nehéz egy Gogol-, egy Csehov- vagy Beckett-darabhoz főhőst találni?

– A film igazsága másfajta igazság, mint a színházé. A színháznál jobban dominál a játék. A teátrumban kell egy olyanfajta szakmai tudás, ami nélkül nem lehet a nagy alakításokat megvalósítani, míg a filmben olykor elég valami ösztönös tehetség. Van ugyan egy egyre gyarapodó eszköztára a színésznek, ami részint tanulható, elleshető a nagy színészektől, de a legnagyobbaknál az emberi igazság meg a szakmai tudás együtt van. 

A gondot az jelenti, hogy sok színész rendelkezik a szakmai tudással, de valahogy nem hiszem el a kimondott mondatot, mert nem áll mögötte ember a színpadon. Ez nagy alapkérdése a szakmának.

Sinkovics Imre, Darvas Iván, Bessenyei Ferenc képes volt klasszikus hőst játszani. A mai színészgarnitúráról nehéz ezt elhinnem, mert közben azt olvasom róluk, hogy drogproblémákkal küzdenek, súlyos magánéleti zavarok között élnek. Azért van ez, mert korábban nem volt téma, nem volt ismert a színészek magánélete, hisz a Blikkben nem szerepeltek a visszás ügyeik, vagy más lett az emberanyag?

– Mindig voltak személyes drámai történetek, elég csak Latinovits Zoltánra gondolni. Mégis a színészet pozíciót vesztett, aminek többek között az az oka, hogy a színpadról eltűntek a hősök maguk. Ha megnézzük a kortárs drámairodalmat harminc évre visszamenőleg, akkor egyértelmű, hogy hőstelenedik, pátosztalanodik a színházi művészet. És ahogy a nagy témáktól megfosztatik a színpad, úgy a nagy egyéniségek is eltűnnek.

Nehéz elképzelni Sinkovitsról, Latinovitsról vagy Bessenyeiről, hogy ők egy szürke, meghasonlott, tettekre képtelen kisembert játszanak el.

A pátosztalan színházi világ azonban kialakított egy új színészi típust. Ma már a színművészeti egyetemekről nem hősnők, már nem jövendőbeli hősök, hanem sokszor csak a szürke szerepeket eljátszani képes fiatalok jönnek ki. 

Vissza kellene hozni a színpadra a nagy érzelmeket és szenvedélyeket, és az igazi hősöket. De lehet, hogy azért tűnik el a hős, mert az életben sem várjuk el azt a morális tartást. A problémát az jelenti, hogy mi van akkor, ha ez a korszellem? Akkor nem lehet ezzel szembefordulni, mert a színház nem működik, ha a művészet és az emberek hétköznapi tapasztalata nem találkozik. Ez a kérdés nagyon foglalkoztat.

Ez csupán magyar probléma vagy európai jelenség?

– Ez világprobléma. Kaposváron a színészeti tanszék vezetője lettem márciustól, aminek következtében sikerült egy nemzetközi találkozót szervezni, ahová Moszkvától Strasbourgig jöttek a fiatal színészek. Félelmetes volt látni, hogy már méretben is mennyire eltértek. Franciaországból alacsony, törékeny és érzékeny művészek érkeztek, míg Oroszországból gladiátorok és gyönyörű nők. A moszkvai közönség azt igényli, hogy erős férfiak és nőies nők legyenek a színpadon. A strasbourgiak viszont szimpatikusabbak voltak az oroszoknál, mert ők nem akartak lehengerelni mindenkit, mint az erőből és izomból játszó moszkvaiak. Mi magyarok átmenetet képviselünk az oroszok és a franciák között.

A régi Nemzetiben a nyolcvanas években volt egy botrány. Hiába játszott a híres Sinkovits Imre egy klasszikus darabban klasszikus hőst, a kötelezően kirendelt középiskolások annyira unták a darabot, hogy megdobálták kefires dobozokkal a színészeket. Ha pátoszossá válik a Nemzeti, akkor így járhatnak. 

– Korszerű és izgalmas színházat szabad csak csinálni. Mikor önmagáért van a pátosz, az öblögető hanghordozás, az ide vezethet. Nekem azzal van problémám, hogy már annyira ábrázoltuk a valóságot, a nyomort, a dekadenciát, hogy már ott volt a hajléktalanok és az amatőr szereplők tömkelege a színpadon. Ettől az egész felszínessé vált.

Mi a Nemzeti Színház küldetése?

– Nehéz egy mondattal válaszolni. Biztos, hogy ápolása, továbbvitele és újrafogalmazása azon értékeknek és kincseknek, amelyek felhalmozódtak a magyar kultúrában. És az itt élő emberek létével kapcsolatos alapkérdések felvetése.

Ez így kicsit közhelyszerű.

– Mert nem beszélni kell róla, hanem megvalósítani. Nézze meg Bartókot, mit csinált a zenével! Ugyanezt kell csinálni a Nemzetiben a színházi hagyományokkal. Olyan nyitottan és szent alázattal kincseink iránt, ahogyan ő tette.

Az első rendezése a Nemzetiben a János vitéz lesz. Korábban kicsit nyomasztóbb darabokat rendezett: Beckett, Csehov és Gogol alaptörténetei dekadensebbek.

– Kilencven darabot rendeztem. A legkülönfélébbeket. Sok olyant, melyeken dőltek a nevetéstől a nézők.

A János vitéz a legoptimistább magyar darab, amelynek a vége nem a depresszió, hanem a feltámadás, a Tündérország, mondhatni a Menny, illetve a szerelem beteljesülése.

– Ezen volt a vita köztünk a Robival. (Alföldi Róberttel – a szerk.)

Ön mit szeretne ebből a darabból kihozni?

– Azt, hogy beültetem a kilencéves és a hétéves fiamat, és azt mondom nekik: fiaim, látjátok? Így érdemes végigcsinálni az életet, érdemes hűnek lenni, ragaszkodni a szerelemhez, életünket kockáztatva akár fölszámolni a sötétség birodalmát is, mert a végén Tündérország van!

Alföldi Róbertnél az utolsó szín, a Tündérország egy elég földszintes hely lett, prostituáltakkal és drogosokkal tömött aluljáró.

– Nyilván valamit mondani akar ezzel. Azt nyilatkozta, a pályázatában is megfogalmazta, hogy számára a darab figyelemfelhívás. Ha nem vagyunk kellően óvatosak, ha nem nézünk szembe problémáinkkal, tévedéseinkkel, akkor boldogságunk keresése közben hamissá válnak illúzióink, értékeink, és hamis lesz Tündérország is. Jancsi visszatér a falujába, de Iluskát a romlott városban hagyja, mert ő már nem találja az utat vissza a tiszta forráshoz. Ugyan én nem ezt olvastam ki a darabból, de ő azt mondta, hogy óva int ezzel a történettel mindenkit: vigyázzunk, mert ez lesz, ha nem változnak a dolgok.

Az Ön  számára ez elfogadható magyarázat?

– Csak részben. Szerintem nem lehet bármit csinálni egy szerző művével. A klasszikus művek lényegét, fő üzenetét nem szabad megváltoztatni. Példának okáért, ha egy szerző azt írja, hogy gyűlöli a fajgyűlölőket, akkor nem csinálhatok egy olyan előadást, amelyben a fajgyűlölőket szimpatikussá teszem. Ha Petőfi azt írta, hogy az út végén ott a Tündérország, s ezen Kacsóh Pongrácz sem változtatott, akkor ezt a műnek keretet adó lényeges momentumot nem változtathatom meg. Pont egy ilyen elbizonytalanodott világban, amikor azt sem tudjuk, hogy hova kapjunk. Miért ne lehetne azt sugallni egy új generációnak – vagy nem tudom, ez is ilyen patetikusan hangzik? –, hogy srácok, ha dolgoztok keményen, tisztességesen, bátran, akkor van jutalma ennek az életnek. Miért bűn ezt így mondani? Miért kell ezen csavarintani?

A másik oldala ennek az ügynek, hogy a környezetemben nagyon sok családot látok, ahol ugyan keményen küzdenek, de a gyerekek nem drogoznak, nem roncsok. Én viszem a gyerekeimet iskolába, hihetetlen sorsokat látok. Pici pénzből tisztességesen élő embereket. Igyekvő, gondolkodó, jó szándékú, becsületes gyerekeket és felnőtteket. Rendes családokat. Ahol a férj húsz év házasság után is fogja a felesége kezét, és gyönyörködik a focizó gyerekeiben. Miért nem e fölé tesszük a nagyítót? Miért a sötétséget emeljük fel? Nem mondom, hogy rózsaszínre kell festeni a világot, látom, hogy a magyar valóság tele van tragikus sorsokkal, de valahol egyensúlyt kéne tartani.

A magyar filmvilág és alternatív színházi kultúra része a mélymagyar valóság, a gonosz olykor naturalisztikus bemutatása.

– Tudom, sokan bírálják Hamvast, de egyetértek vele abban, hogy a gonosz ábrázolásával óvatosan kell bánni, nehogy ezzel az emberekben lakó rosszat erősítsük.

Hendikeppel indul, mert Alföldi Róbert ügyesen megrendezte a távozását, és magasra tette a lécet az utódja számára. Ön mint rendező hogyan képzeli belépőjének koreográfiáját?

– Értem a Robi motívumait. Tudom, hogy nem rólam van szó, nem is annyira az előadásokról, hanem ez valamiféle demonstráció. Nagyon ügyes, lenyűgöző.

Nemhiába, Alföldi Róbert hatásos, profi rendező.

– Én nem akarok ebbe a meccsbe beszállni. Azt akarom, hogy megismerjenek. Korábban rendszeresen hoztam fel Pestre darabokat, mentek itt előadásaim, de mégis van egy „ismeretlenségből jövök” hangulata az én jövetelemnek. Felhozok ezért tizennégy-tizenöt előadást szeptemberben, hogy azt nézze meg a budapesti közönség.

Fél Budapesttől?

– Miért félnék? Mindig nagy öröm volt idejönni a Beregszászi Színházzal, de a Csokonaival is.

Nagyon sok vidéki ember fél Budapesttől. Itt azért nagyobb a verseny, mint egy vidéki régióban. Könnyebb megbukni, mert nagyobb az összehasonlítási alap. 

– De én nem most jöttem ide. Tizenkét éve itt vagyok: az Operában főrendező voltam, de a Pesti Magyar Színházban és az Új Színházban is mentek a darabjaim. Nyilván, amikor először idejöttem, akkor volt egy szorongás bennem, de én ezt már megcsináltam egyszer. Fölmentem Kijevbe, meg elmentem Moszkvába. Tehát ott már egyszer én ilyen értelemben megmérettettem, és ott is beleléptem egy szakmába, ráadásul idegenként, aki törte a nyelvet, és akkor ott is helyt kellett állni.

Mert hát ez a város, a „vörös” Budapest a kozmopolita főváros.

– Nem szoktam nézegetni az előadásaimon, hogy milyen közönség ül ott. Legutóbb a Tótékat rendeztem a Tháliában, akkor állva tapsoltak. Állva! Nem hiszem, hogy pártalapon szerveződött a közönség. Nyilván vannak, akiknek az én megnyilvánulásaim nem tetszenek, nyilván vannak olyanok is, akik nem örülnek, hogy váltás történik a Nemzetiben. Amikor nézem a nemzetis előadásokat, akkor olykor megvető pillantásokat kapok, de ez nem jelenti azt, hogy ez az ügy a veszett fejsze nyele lenne. Biztos vagyok abban, hogy lecsillapodnak a kedélyek.

És szeretne valamilyen gesztust tenni Alföldi Róbert közönségének?

– Először megmutatom az előadásaimat. Látni fogják, hogy emberi történetekről szólnak, nem az aktuálpolitikáról. Látni fogják, hogy ugyan más színházat csinálok, mint a Robi, de nem osztom az embereket liberálisra, konzervatívra vagy szocialistára. Nem azt mondom, hogy nincs benne vélemény. A Tótékban is keményen elmondtam a véleményemet a kapitalizmusról, a fasizmusról és a kommunizmusról is, de nem az a célom, hogy valamelyik politikai tábornak beszóljak. 

De az üzenet, hogy az Alföldi Róbert által nagy vitákat kiváltott János vitézt rendezi „újra” a Nemzetiben! Akárhogy nézzük, ez beszólás!

– Nem ezt akarom üzenni. Nem a beszólás a szándékom. Azt szeretném elmesélni, hogy szerintem létezik szerelem. Igazi. Nagy. Lehet hűségesnek lenni, és léteznek csodák. Sőt, van jutalmazás. Égi. De nem arról fog szólni, hogy ezt vagy azt a tábort szeretem. Olyan színházi előadást akartam az elején, amelyikre bejön majd az apuka, a nagyapa. Amelyikkel a szülőket és az iskolákat is meg lehet majd szólítani.

Családi színház a vágya?

– Nem úgy, ahogy sokan gondolják. Nem lesz matinészínház a Nemzeti, az biztos. Lesznek olyan darabok, amelyekre nem várjuk a gyerekeket.  Például a Borbély Szilárd verses kötetéből még Debrecenben rendezett Halotti pompa. Az az előadás a bűnről szól, a halálról, a gyilkosságról, egy házaspár szentestén történt brutális meggyilkolásától   Jézus keresztre feszítésén át a holokausztig. Oda még véletlenül sem engedném be a nyolcéves fiamat, de az egyetemistát már igen.

Amikor felhívtam telefonon az interjú miatt, nehezen állt kötélnek. Azt mondta, hogy unja már az állandó politikai jellegű kérdéseket. Úgy tűnik, hogy a jelenlegi helyzet okoz némi keserűséget Önnek.

– Mert a többségét ugyanaz a három kérdés érdekli, de igazából senkit sem érdekel, hogy milyen színházat is szeretnék megvalósítani, amiről nehéz is röviden, egy-egy interjúban beszélni. Akadnak olyan újságírók is, akiken érzem, hogy  csak valami olyan idézhető mondatot szedjen ki belőlem, amivel újra csak a veszekedést lehet bemutatni a Nemzeti körül.

Azt gondolta, hogy a Nemzeti főigazgatója megúszhatja a politikát?

– Nem gondoltam, de szeretnék abból kimaradni, hogy újra és újra fellángol egy olyan vita, amely nem a lényegről szól. Persze lehet, hogy jót tesz a színházi szakmának ez a polémia, mert pozicionálja egy olyan időszakban, amikor általánosságban nézőt veszítettünk. Most pedig a színház valahogy mindennek a közepébe került.

A Nemzeti Színházról éppen az a hír, hogy teltházasak az előadások, sorok kígyóznak a pénztárak előtt.

– Ez most egy nagyon tiszteletre méltó demonstrálás amellett a színház mellett, amely az adott emberek, nézők számára a megfelelő értéket, megfelelő témákat hozza föl és játssza. Azt látom, hogy ma már nem csupán az előadások minőségéről szól mindez, ahogy a kritika is már jó ideje nem a valós helyén értékeli ezeket az előadásokat, hanem állást foglal velem szemben, a Robi mellett. Ez is rendjén van. Illetve ki tudja, hogy rendjén van-e, de ez a tény. Az idő eldönti majd. Tíz év múlva érdekes lesz visszanézni ezeket az írásokat.

Ahogy azt mondja, hogy Robi, az olyan, mintha személyes nexus lenne, valamiféle barátság Önök között.

– Barátságról azért nem lehet beszélni, de a szakmában mindenki ismer mindenkit. Whiskyztünk már együtt Szegeden. Ennyi. 

De már a beszélgetésünk korábbi részében is feltűnt, hogy nem Alföldi Róbertezi, hanem Robizza a főigazgatót.

– Ez természetes. Ő a szakmának egy nagyon jelentős figurája, szerethető figurája. Minden vitánk ellenére így gondolom ezt, és ezen a véleményemen az elmúlt hetek felfokozott közhangulata sem változtatott.

Olvasson tovább: