Kereső toggle

Klezmer a falon

Hanukkai beszélgetés Köves Tamás grafikussal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hangulatos művészkávézóban üldögélek a Dohány utcai zsinagógával szemben. Valamivel vendégem előtt érkezem, és az előttem fekvő képeket nézegetem, a könyv címe: Az orron túl... Köves Tamás rajzain megelevenednek a zsidó mindennapok: látunk menóra körül táncoló férfiakat, esküvői párt, szombat esti családi idillt, de festegető, tyúkot kergető vagy éppen szitáron játszó haszidot. Időközben ő is megérkezik, mindenki baráti kézfogással üdvözli, majd leül, és rendel egy 34 fokos tejeskávét.

Nem érzi úgy, hogy karikaturistaként kívülreked a hivatalos művészeten?

- Nem gondolom, hogy a művészet csak egy elité lenne. Ahogyan a sportban is, úgy a művészetben is vannak „hivatásosak", de van olyan műfaj is, amit bárki gyakorolhat, csupán a mozgás vagy az alkotás öröméért. Gyerekkorában mindenki fogékony a művészetre. Ez tulajdonképpen a dolgok emocionális megközelítését jelenti, ami a gyerekek sajátja, hogy átáramoltat magán valamit, ami nem tárgyszerű, és egy másik formában fejezi ki. Ez a felnőtteknél gyakran elkopik, de valakinél megmarad vagy tovább élesedik, belőlük lesznek a művészek. Sokan azért hagyják abba az alkotást, mert kudarc éri őket, hogy nem tudják kifejezni azt, ami a lelkükben megjelenik.

Képeinek témája leggyakrabban a tradicionális zsidóság, ám korántsem hagyományos módon...

- A zsidó identitás nagyon bonyolult kérdés, nekem is nehéz volt megtalálni, hogy mit is jelent ez a számomra. A valláson belül rengeteg irányzat van, nagyon sok mindennel nem tudok azonosulni. De például vonzó a haszidizmus kezdeti formája, ami nem a vallási törvényeken, külső szabályokon, hanem az Örökkévalóval való kapcsolat belső megélésén alapul, és ezt örömmel, tánccal fejezik ki, akkor is, ha az a külvilág számára nevetségesnek tűnhet. Fontos, hogy az ember ironikusan viszonyuljon magához, mert akkor olyan dolgokat is meg tud magában szeretni, amiket konvencionális alapon furcsának találna.

Spiró György mondta, hogy zsidó az, akinek zsidó öntudata van. Szerinte a zsidóság faji alapon való meghatározása fasiszta dolog, vallás alapján sem érdemes, mert annyi irányzat van. Így aztán akár olyanokban is kialakulhat zsidó öntudat, akik származásuk vagy vallásuk alapján nem azok.

Néhány képén erős fúzió jelenik meg, például egy szitározó haszid...

- A zsidóság és környezete kölcsönösen fűszerezték egymást a történelem során. A zsidó vallás szigorú szabályrendszere fontos szerepet játszott abban, hogy a nép megmaradjon, ugyanis létrehozott egy erős összetartást közöttük, mégsem izolálódtak teljesen. Így az évezredek során megmaradtak bizonyos karakterelemek, ezek tudnak ma is hatni a világra.

A képeken visszatérő motívum a héber betű. Hol pajesz, hol táncoló lábak vagy hangjegyek formájában jelenik meg. Miért lehet vonzó kifejezési eszköz a betű?

- A kalligrafikus héber betűkben ugyanazt a dinamikát érzem, mint a haszid táncokban. Akárhogyan írja az ember - lassan vagy gyorsan -, úgy áramlanak, mintha egyenesen a Mindenhatótól jönnének, nem véletlenül használják ma is ugyanazt a több ezer éves írást a Tóra másolásánál.

Közrejátszott esetleg, hogy a tradicionális zsidó vallásban tilos az emberábrázolás?

- Ha az ember alkotni kezd, el kell engednie azokat a félelmeit, hogy kit sérthet meg, amit rajzol. A karikatív ábrázolásmódot én egyébként is nagyon szeretem, mert ezzel tudom leginkább kifejezni a humort. De bevallom, volt ebben szerepe a szabálynak is, kicsit „kijátszottam", hiszen így már nem emberek, hanem eltúlzott vonalak vagy betűk vannak a képen.

Mitől lesz egy kép humoros?

- Az igazi humor forrása a feszültség. A zsidó közösségek és a külső társadalom között adott volt a feszültség, és mivel kis közösségek voltak, belső feszültségek is akadtak közöttük. Ebben a helyzetben feszültségoldásként jelent meg a humor, az önirónia, amivel egyrészt maguk között, másrészt kifelé is lehet nyitni. Így alakult ki a kelet-közép-európai zsidó humor.

Kiknek alkot?

- Elsődleges célom az, hogy használjam azt a talentumot, amit kaptam. Igyekszem megfigyelni, hogy milyen küldetésem van. A rajzaim olyanok, mint a klezmer a falon. Amikor megjelent a klezmer, az nem csak zsidóknak szólt. Amikor egy zsidó meghallotta, olyan érzése volt, mintha a gyökereire talált volna, de nemcsak ők érezték ezt, hanem egy kicsit azok is zsidónak érezhették magukat, akik nem voltak azok. Amikor sikerül átadni egy érzést, a közönség pedig bele tud helyezkedni, akkor szerethetővé válik. Én a rajzaimon keresztül igyekszem kapukat nyitni, hidakat építeni zsidók és nem zsidók között. A föld elbír minden világnézetet, vallást, kultúrát, és elbír minden népet, de nem fogja elbírni a gyűlöletet.

Nem kockázatos ez a feloldódás?

- Kell hogy minden egyénnek, családnak, népnek legyen saját karaktere, de kellenek kapcsok közöttük, hogy ne izolálódjanak. Az én-élmény megélése vezethet nagyobb szabadsághoz, de egoizmushoz is, akár olyan csoportos egoizmushoz, mint a nacionalizmus.  Még a mai haszidizmusban is vannak ilyen megnyilvánulások, izolálódó közösségek, de ez semmilyen formában nem helyes.

Milyen visszajelzéseket kap?

- Fontos tükör volt számomra, amikor a képeimet először nézte meg haszid ember. Eddig nagyon pozitív visszajelzések érkeztek. Már volt kiállításom egy haszid zsinagóga vásárán, ekkor a rabbi felesége szigorúan átnézte a képeket, de semmi kivetnivalót nem talált, nagyon tetszett nekik. De nem lehet általánosítani, nincs egységes álláspont, mindenki egyénileg értékeli a képeket.

Az alkotásnál nagyon fontos, hogy legyen benne alázat. A művészet akkor teljes, ha nem a művészben, hanem a befogadóban válik teljessé. Úgy kell átadni, hogy az ember lehetővé teszi, hogy mindenki maga találjon rá a kép jelentésére.

Volt, aki antiszemita karikatúrákhoz hasonlította a képeimet, és megbántódott - megnéztem, nekem egyáltalán nem tűnt hasonlónak. Másnak pedig a kedvenc izraeli karikaturistáját juttatta eszébe - mondanom sem kell, hogy én semmi hasonlóságot nem találtam.

Nem célom mindenkinek megfelelni. Az a feladatom, hogy a Teremtőtől kapott küldetésemet betöltsem, ezt pedig egyrészről a korlátaim, másrészről a lehetőségeim határozzák meg. Én belülről úgy érzem, hogy helyes, amit teszek. Azért vagyunk sokkal értékesebbek az állatoknál, mert az alapján, amit ismerünk, tudunk mérlegelni, hogy valami helyes vagy helytelen. A zsidóságnak nagy szüksége volt arra, hogy megkapja a kőtáblákat kívülről, de úgy érzem, hogy ma már belül kell megtalálni a parancsolatokat; még azt is elfogadom, hogy ez a kereszténységgel jött be a világba.

Olvasson tovább: