Kisgyermekként mi szeretett volna lenni, ha majd felnő?
– A többi gyerekhez hasonlóan mozdonyvezető, rendőr vagy éppen lovag. Abban az időben még impozáns, füstös gőzösök jártak a vasúti síneken, a rendőrnek pedig a pisztolya kölcsönzött nagyobb tekintélyt. A lovag vágyálmot gyerekkorom divatos, kosztümös filmjei ihlették.
Ez utóbbi majdnem bejött.
– A vívás lett az első sportom és egyben az utolsó, hiszen másban nem próbálkoztam. Kisiskolásként kezdtem 1976-ban, szakosodáskor pedig a tőrözőkhöz kerültem. Egyre feljebb léptem a ranglistán, s nagyon méltánytalanul érintett, hogy az 1983-as junior világbajnokságon szereplő csapatból kihagytak. Teljesen összetörtem. Édesapám azt mondta, döntenem kell: vagy teljes erőbedobással küzdök, és nyilvánvalóvá teszem, hol a helyem, vagy pedig otthagyom az egészet.
Összeszedtem magam, és egy év múlva már a felnőttekkel mehettem volna a Los Angeles-i olimpiára. A szocialista országok bojkottja miatt ez ugyan meghiúsult, másutt azonban egymás után jöttek a sikerek: nyertünk Universiadét, megvertük a „verhetetlen” olasz csapatot, majd a franciákat, és komoly, nagy versenyeken vettünk részt. 1983-ban gyakorlatilag bekerültem abba az „utazó cirkuszba”, mely által évente találkozhattunk
a nemzetközi vívóelittel a világ legkülönbözőbb helyein – Párizsban, Velencében, Havannában, Bonnban, Bécsben és Budapesten – rendezett világkupaversenyeken. Majd 1988-ban megnyertem a Martini-kupát Franciaországban, s feljöttem a világranglista második helyére. Megnyertük a Hét nemzet csapatversenyt is, ősszel pedig kijutottunk a szöuli olimpiára, ahol a férfi tőrcsapattal bronzérmet szereztünk.
Van ennél feljebb?
– Sportérték szerint ez a legjobb eredményem, a szakmai csúcsot azonban az egyéni világkupaverseny- győzelmek jelentik, ahol sokkal több az induló. Olimpiát azért nehéz nyerni, mert ritkán van, viszont a felelősség nagyon nagy teherrel jár.
A sikerek mellett fantasztikus dolog volt számomra bejárni Magyarországot, majd az országot képviselve külföldet is. Vannak olyan sportok, amelyek annyi edzést kívánnak, hogy nem nagyon lehet mellettük semmit sem csinálni. A vívás mellé azonban sok minden belefér. Heti tíz edzés mellett is tudtam járni a Testnevelési Főiskolára, valamint a vendéglátóipari suliba.
Előre betelt a versenynaptára?
– Minden sportoló évekre előre tervez, s tudja, ha sikert ér el, mi lesz a következő lépés. Én is így voltam. Álmokat szövögettem, évekre be voltam táblázva; egy váratlan fordulattal azon-ban egy pillanat alatt minden megváltozott. A bonni világkupáról jöttünk hazafelé 1991-ben, a sofőr teljes erőből nyomta a gázt, és idegesen rángatta a kormányt. A busz hátuljában ültem, s egyszercsak éktelen káromkodásra figyeltem fel. A következő pillanatban egy szántóföldön landoltam. A szememet nem tudtam kinyitni, a karomat nem tudtam mozgatni, eltört a gerincem, a medencecsontom és az összes bordám. A lábam merevgörcsbe került, s helikopterrel, eszméletlen állapotban vittek egy német kórházba. Kvázi életmentő műtéten estem át, majd hét hónapi kórházi ellátás következett.
Mindez egy szépen indult sikertörténet után.
– Van ennél is rosszabb. Amikor egy japán ember látja, hogy jön a cunami, és vége: se lakás, se család, se semmi… Még egy fénykép se maradt róluk, az az igazi durva dolog. Persze az én esetem sem könnyű. Nekem azonban nem azt mondták az orvosok, hogy készüljek fel a halálra, hanem azt, hogy készüljek fel egy másfajta életre.
Először fellázadtam: „Hülyeség! Ez itt egy pocsék élet!” Azután kezdtem jobban odafigyelni azokra, akik hasonló állapotban voltak. Láttam, amikor a német kerekesszékesek kosaraztak, majd az egyikük egy bombázó hölgy társaságában beült egy Porsche Cabrióba, amit ő vezetett. Ez már egészen vonzó alternatívának tűnt. Idővel rájöttem, hogy egy másik dimenzióval, egy megváltozott élethelyzettel kell megbarátkoznom, s miért ne lehetne boldogulni ebben is?!
Úgy sejtem, azért saját magával is meg kellett vívnia a harcát.
– Voltak rossz gondolataim, ez szinte természetes, az öngyilkosság azonban a gyengék alternatívája. Én egy küzdősportból jöttem. Egy évet adtam magamnak, hogy teljesen megtanuljak új módon élni. Egy éven belül befejeztem a TF-et, és nyertem egy Európa-bajnokságot, valamint egy paralimpiai aranyat Barcelonában. Sport szempontjából nekem semmilyen hiányérzetem nem volt, csupán annyi változott, hogy nem pontosan az a közeg vett körül, mint korábban. Aki pedig tud vívni állva, az ülve is tud küzdeni – csak egy kicsit a taktikán kell változtatni.
Miből jött az akarás?
– Szerintem ez bennünk van.
A sport pedig segíti?
– Abszolút módon! Ráadásul én akkora bajba kerültem, amely hatalmas rejtett energiákat mozgósított bennem, olyanokat, amelyek létezéséről nem is tudtam. Átalakult az énképem, s ahhoz, hogy elfogadjam magam ebben az állapotban, szükségem volt a sikerre. Új, elérhető célokat kellett kitűznöm magam elé. Az új küzdőmezőt a sportban a kerekesszékes vívóbajnokságok jelentették. A többszörös világbajnoki, Európa-bajnoki, valamint három paralimpiai arany és három bronzérem jellemzi a baleset utáni sportteljesítményemet.
Amikor felveszi a sisakot, mi történik: egy új dimenzióba kerül?
– Igyekszem mindent kizárni, és egy dologra fókuszálni: le akarom győzni az ellenfelemet. Azért megyek oda, hogy nyerjek. Ez valóban egy másik dimenzió, mert ami jó a páston, az nem biztos, hogy jó a páston kívül is. Amikor tárgyalok, akkor nem nyerni akarok, hanem igyekszem elérni az adott helyzetben számomra legmegfelelőbb kompromisszumot. A vívásban nincs ilyen, ott nincs kompromisszum, ott ha döntetlenre állunk, akkor nekem kell adni a győztes találatot. A vívás az a sport, amelyben nagyon gyorsan kell nagyon jó döntéseket hozni, s ez az élet egyéb területein is kamatoztatható.
Hogy alakult a közéleti szerepvállalása?
– A második parlamenti ciklus vége felé Lezsák Sándor és Gémesi György felkérésére indultam az országgyűlési választásokon az MDF színeiben.
A parlamentbe ugyan nem kerültem be, a kampány során azonban többször kifejthettem nézeteimet a fogyatékos emberek védelmében. Ekkor találkoztam Deutsch Tamással is, aki sportminiszterként 1998-ban felkért, hogy vállaljam el a fogyatékosok sportjáért felelős helyettes államtitkári pozíciót. Ez ugyanazon a napon történt, mint amelyen feleségem közölte, hogy gyermeket várunk. Úgy éreztem, ez már sok a jóból – aznap a parkolóőr száz forint helyett ezer forint borravalót kapott.
Nem sok államtitkár mondhatja el, hogy több kormányzat alatt is megtarthatta pozícióját.
– Három kormány – az Orbán-, a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány – alatt is igyekeztem megfelelni a szakmai elvárásoknak, s csak 2006 nyarán szűnt meg minden kapcsolatom a közigazgatással, egészen a legújabb kormányváltásig. Most minden, ami sport, hozzánk tartozik.
A versenysporttól kezdve a diáksporton, szabadidősportokon át a fogyatékosok sportjáig. Ehhez jönnek a sportpályázatok, a sportlétesítmények gondja, a sportegészségügy és a többi.
Ennyi feladat mellett hogyan alakult a családi élete?
– Feleségemmel, Anikóval a vívóteremben ismerkedtem meg, még a balesetem előtt. Laza udvarlással indult, miután azonban kórházba kerültem, megváltozott helyzetemre való tekintettel felajánlottam, hogy szakítsunk. Nem így történt, ő kitartott mellettem, és 1995-ben összeházasodtunk. A családom azóta is biztos hátteret ad, emellett tovább képeztem magam, másoddiplomát szereztem a Külkereskedelmi Főiskolán, majd egy gyógyászati segédeszközökkel foglalkozó cég marketingmenedzsere voltam.
Mit jelent a családja számára a baleset utáni állapota?
A családi élet és a kerekesszék nem ellentétes fogalmak. Palkó fiam, valamint az ikreink, Laura és Dani is lassan elérik a kamaszkort. Ha mondjuk Palkó Anikóval tovább van edzésen, akkor én az ikreket el tudom látni: vacsora, fürdés, fogmosás stb. Úgy érzem, teljes életet élek. Persze nekem is vannak hiányérzeteim, amikor szeretnék szaladni a fűben, kirándulni a hegyekben, befutni a tengerbe a süppedős homokon, s ha erre nem is vagyok képes, arra kell néznem, hogy egy csomó más dologra viszont igen. Egyszer megkérdeztem a lányomat: Mit szólnál ahhoz, ha lecserélnénk apát egy „járósra”? Erre ő felsírt és átölelt, úgy a karjaiba szorított, majdnem megfulladtam. Most már nem viccelődök ilyennel. Focizok velük az udvaron, beállok a kapuba. Én kézzel dobhatom a labdát, és próbálok úgy tekerni, hogy a lövéseket azért ki tudjam védeni.
Legbelül még mindig kamasznak érzem magam, s nem tudnám megmondani, „mi leszek, ha nagy leszek”. Továbbra is keresem, hogy milyen lehetőségeim vannak még az életben.
Névjegy
Szekeres Pál: tőrvívó, olimpiai bronzérmes, háromszoros paralimpiai bajnok, többszörös világ- és Európa-bajnok. Jelenleg a NEFMI Sportért Felelős Államtitkárság, sportért felelős helyettes államtitkára, a Magyar Rehabilitációs Társaság vezetőségi tagja, az Európai Vívószövetség bizottsági tagja.
2011. 04. 08. (XV/14)
