Kereső toggle

Egy hangszer újjászületése

Romanek Tihamér megálmodta Bach lantcsembalóját

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A lant és a csembaló összeházasításából származó lantcsembaló Jakob Adlung 18. századi zenetörténész szerint „a leggyönyörűbb minden billentyűs hangszer között az orgona után”. Annak ellenére, hogy a barokk kor egyik legkedveltebb instrumentumának megépítését J. S. Bach kezdeményezte, a hangszer, építésének tudományával együtt, a 20. század végéig a feledés homályába merült. Mindaddig, amíg egy autodidakta magyar mesterember szó szerint megálmodta és elkészítette azt. Ráadásul konkrét tervrajzok nélkül. A világraszóló unikum alkotóját, Romanek Tihamér ezüstkoszorús hangszerkészítő mestert, aki főállásban gyógypedagógus, velencei otthonában kerestük fel.

A hangszerkészítés fortélyainak megismerése hosszú évtizedek kitartó szorgalmát feltételezi még akkor is, ha valaki egy kiváló mestertől tanult. Hogyan lehet mindezt autodidakta módon elsajátítani?
–ŰÉn az alapokat édesapámtól, Romanek Andrástól lestem el.  Ő bármilyen mesterséghez nyúlt, légyen az vasmunka, kőműves- vagy famunka, mindent úgy csinált, mintha világéletében azzal foglalkozott volna. Az emberek általában gyanakodva fogadják az ilyet, és azt mondják: ha mindenhez ért, akkor semmihez sem ért igazán. Ez az apámra azonban egyáltalán nem vonatkoztatható. Azóta sem láttam senkit úgy gyaluvasat fenni vagy fűrészelni, mint őt. Amikor a nagy gyalut a kezébe fogta, akkor a széles forgács hártyavékonyan, egyenletesen, szépen feltekeredett, és ez gyerekszemmel is gyönyörű szép dolognak tetszett. Az ember egy mesét tudott beleképzelni abba a mozdulatba, abba a forgácsba, amely egy csodálatos világot takart. Én ebbe a világba születtem bele, és ötévesen már őt utánoztam.
Az apja kitől tanulta a mesterséget?
–ŰMint említettem, ő kiváló adottságokkal született, és önálló módon képezte magát. Egy Temesvár-közeli faluban, Majláton nőtt fel, s legénykorában a pácskai búcsúk alkalmával kíváncsian nézegette a prímás és a muzsikusok hangszereit. Hamarosan elkészítette az első hegedűjét – papírból és fából. Később persze tökéletesítette a tudását, s már a második világháború után járunk, amikor megmutatta a hangszereit Dr.  Gábry György muzeológus hangszergyűjtőnek. Gyuri bácsi rögtön megtalálta a módját, hogy „becsempéssze” apámat a Nemzeti Múzeumba hivatalsegédnek, ahol régi, romos hangszerek javítását bízták rá. Apám nem egyszer másolatokat is készített ezekről. Amikor kezdtek divatba jönni a régi hangszerek, felvetődött a kérdés: ki tudna lantot építeni? A hivatalsegéd úr bátran előállt azzal az ötlettel, hogy ő megpróbálja. Első lantját egy angol lantművésznek építette, aki ráadásul balkézzel játszott. Ezután a Bakfark-triónak, Benkő Dánielnek, Kecskés Andrásnak, Késmárki Györgynek készített lantot, az akkor még csellista Fischer Iván pedig egy gambát rendelt tőle. A legtöbb régi zenész apám hangszerein tanult.
Hogyan jött szóba a lantcsembaló, amelyről használható dokumentum sehol a világon nem ismeretes?
–ŰA lantcsembalóra harminc évvel ezelőtt Sárközy György barátom hívta fel a figyelmemet, aki azt a célt tűzte maga elé, hogy Bach összes, lanttal kapcsolatos művét lemezre játssza. Addig én még csak vonós-pengetős hangszereket készítettem, és a csembalóról még csak fogalmam sem volt.
Elkezdtem utánanézni, és az első lépésben megépítettem egy normál csembalót. Semmilyen szakmai segítséget nem kértem, és nem is kaptam, a célom csupán az volt, hogy megismerjem a hangszer mechanikáját és működési elvét. Majd 1999 karácsonyán meghajlítottam két falemezt, behívtam a műhelybe a kedves feleségemet, és azt mondtam: így fog kinézni a lantcsembaló. Csodálkozva nézett rám: hogyan? „Így, mert itt van már az egész a fejemben”– válaszoltam. Mindezekről én tervrajzot nem készítettem, hanem elképzeltem minden részletét, és még a szerszámokat is magam találtam ki hozzá.
Mondhatjuk, hogy megálmodta?
–ŰIgen, ez szó szerint igaz. Állandóan ezen járt az agyam, és még éjszaka is a következő munkafázisról álmodtam. Ráadásul rajzok és formasablon nélkül dolgoztam.
Az apám másik érdeme, hogy olyan építési technológiát talált ki, amilyet korábban senki más. Ő szabad építéssel készítette a hangszereket, míg a többi mester formasablon segítségével. Erre én nem tudtam volna dolgozni, mert egyrészt nincs is ekkora méret, másrészt szükséges volt, hogy szárnyaljon a fantáziám, és eltérjek a sablonoktól. A szabad építés azt is lehetővé tette, hogy az átlagnál erősebb hangszert építsek, amely kibírja a sok-sok húr által keltett feszültséget. Ha az apám nem találja ki ezt a módszert, akkor én nem tudtam volna megépíteni a lantcsembalót.
Ez a módszer tehát az intuitív gondolkodást segítette elő?
–ŰNem szeretnék az iskola ellen beszélni, hiszen magam is tanár vagyok – feleségem úgyszintén. Az iskolának nagyon nagy a szerepe a képzésben, a kreativitást azonban az előre megtanult megoldások visszafoghatják. Ha én iskolában tanultam volna meg a csembalókészítést,  akkor ezzel megtanultam volna egy adott közegben gondolkodni, és nem mertem volna átlépni a határa-imat. Így azonban a fantáziám szabadon szárnyalhatott, és nem volt semmilyen megkötöttség, ami a gondolataimat determinálta volna. A megtanult szabályok és megoldások tehát bizonyos tekintetben megkötik az embert, és kevésbé hagyják szárnyalni. Azért sem féltem a kihívástól, mert édesapám a szívembe véste: „Fiam, jegyezd meg, a megoldás mindig ott lesz előtted!” Vagyis ha jól odafigyelünk, fel tudjuk ismerni a  következő lépést.
Selye János, a stresszelmélet kidolgozója azt írja, hogy a jó kutató sohasem olyan művelt, hogy a tudásával lenyomja az intuitív érzékeit. S ha nem túlképzett, nincs ismerete arról, hogy az adott feladatot nem lehet megoldani, ezért nekifog és megoldja.
–ŰPontosan erről van szó. Ráadásul én a legegyszerűbb szerszámozottsággal rendelkezem. Ebben az is benne van, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb megoldás.
Nem is használ műszert?
–ŰMérek én, műszereket is használok, de a formálást és az illesztést csakis szemmérték alapján teszem. Amit az ember megtanult a kézművességből, azt tudnia kell. Én harmincöt éve mindennap faragok. Szinte olyan ez, mint amikor egy zongoraművész napi hét-nyolc órát gyakorol.
Mit farag?
–ŰHegedűt, csellót, bőgőt, bármilyen hangszert. A  középső fiamat, Marcellt nagyon érdekli a szakma, s amikor elkezdtem tanítani, akkor ő matematikai és mértani alapokon akarta megközelíteni a hangszerkészítést. Figyelmeztettem, hogy ez így nem fog működni. „Minden a szemmértéken és az érzékeiden múlik – mondtam. Emellett mérhetsz, számolhatsz, mindent csinálhatsz, de nem lesz elég.” Valóban nem volt elég, és amikor  levetette magáról a matematika, a mértan nyűgét – mert nagyon szorította őt, rettentően szorította –, azután kezdett csak el jól dolgozni. Amikor ő már kreatívan újított, kitalált dolgokat, akkor éreztem azt, hogy  megérkeztünk – noha még mindig nagyon messze van a célállomástól. Azt a harminc évet ő sem ússza meg, amit nekem kellett megküzdenem az anyaggal.
Meg kell küzdeni az anyaggal?
–ŰHogyne! Antonio Stradivari, aki a legnagyobb név a szakmában, a legjobb hegedűket ötvenéves kora után készítette. Ugyan miért? Tizennégy éves korától fogva folyamatosan dolgozott, azonban  az összes érzéke, tapasztalata csak idősebb korára érte el a csúcsot.
Amikor az ember nekiáll, hogy egy deszkát vagy gerendát nagyoljon, akkor kezdi megismerni a tulajdonságait. Érzékeli a nedvességtartalmát, a rezonanciáját, s amint nekimegy a véső, hallja a hangját. A kezdő számol és méreget, de egy tapasztalt mester rögtön érzi, hogyan kell méretezni, milyen vastagra kell faragni, mert a nagyolás közben az anyag mindent megmutat magáról. Évtizedek múlva már ösztönösen tudja az ember, mit kell csinálni, még akkor is, ha oda sem néz. Mindenkinek végig kell járni a rá szabott utat, s nem elegendő az, ha bekerül egy kiváló mester műhelyébe, ahol mindent készen kap.
A tapasztalatszerzés hosszú, hosszú folyamat, és megtanít az alázatra, megtanít arra, hogy minden szépség vérből, izzadságból és piszokból születik.
Ez akár végszónak is megfelelne, de még csak most érkeztünk el a hangszerépítéshez. Hogyan kezd hozzá?
–ŰAz első lépés az anyagválasztás. Van úgy, hogy akár tizenöt-húsz fajta anyagból választhatok. Mindegyik jó minőségű, de el kell döntenem, hogy melyik felel meg leginkább a saját szempontjaimnak. A döntéshozatalnál számít az anyag szépsége, én azonban azt vizsgálom elsőnek, hogy az anyag hogyan válaszol, azaz milyen a rezonanciakészsége. Amikor a kezembe veszem és megkopogtatom, akkor erre hogyan reagál,  milyen rezgések keletkeznek benne. Nincs két azonos tulajdonságú anyag, még akkor sem, ha ugyanabból a rönkből való, mert a fa belső szerkezete nem homogén.
Milyen faanyagokból választhat?
–ŰA vonós hangszerekhez a sztenderd fatípus a hegyi juhar, illetve a lucfenyő.
A pengetős hangszerek esetében az egzotikus fák is szóba jöhetnek. A legdrágább a riói (brazil) paliszander, azután létezik indonéz rózsafa, makaszár ében, citromfa, tiszafa, körtefa, szintén juharfa és a kelet-indiai paliszander, tehát sokkal nagyobb a választék. A lantokra ugyanez vonatkozik, azaz ugyanazen fákat használjuk, a lantcsembaló esetén pedig
eddig háromféle fát használtam: hegyi
juhart, kelet-indiai paliszandert és –
a most épülő, legnagyobb hangszeremnél –  indonéz rózsafát.
Fontos, hogy ezek a minőségi anyagok megfelelően száraz állapotban legynek, vonós hangszereknél például harminc évnél fiatalabb fát nem használunk. Most egy olyan lantcsembalóm is épül, amelynek a fedőlapja százhatvan éve szárad. Nagyrészt hagyatékból vagy hangszerért cserébe kapok ilyen régóta száradó anyagokat.
Miután sikerült a választás, mi a következő lépés?
–ŰMeg kell művelni. Az évtizedek alatt szerzett tapasztalatok alapján eldöntöm, milyen vastag legyen az oldala, a háta,
a teteje, milyen gerendafákat használjak, illetve hogy faragjam meg ahhoz, hogy a lemez a lehető legjobban rezonáljon. Nagyon sok gyár is épít hangszereket,
a tömegtermelésben azonban kevésbé adatik meg a lehetőség arra, hogy minden elemből a maximumot hozzák ki.
A technológiát nehéz intézményesíteni!
–ŰSokan próbálták már, de kevés sikerrel. Amikor elégedett vagyok az egyes elemek rezgésével, statikájával, akkor kezdem összeépíteni a hangszert magát. A kész korpuszba beleénekelek, megütögetem, és akkor már hallom, hogy nagyjából milyen lesz. Az izgalmi állapot egyre fokozódik, s akkor éri el a tetőpontját, amikor készen áll a konstrukció, de még nincsen felhúrozva. Amikor pedig szembesülünk azzal, hogy egy remek dolog született, az nagy-nagy boldogságérzéssel tölt el. A legnagyobb ajándék az ember számára, hogy alkothat, hasonlóképpen, mint a Teremtő.
Mivel hívő ember vagyok, úgy vélem, a sikerhez elengedhetetlen az, hogy a Jóisten is támogassa a munkát. Ha Ő rábólint: „csináld, fiam”, akkor az ember nem dolgozott hiába.

Olvasson tovább: