Kereső toggle

Nyolcezresek vonzásában - Interjú Ugyan Anitával

Az első magyar nő, aki megmászta a Mount Everestet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Eljutott már Önhöz az a bizonyos csúcsfotó? Azt olvastam, hogy a nagy hideg miatt a csúcson nem működött a fényképezőgépe, és egy serpa segítette ki.

- Többen is voltunk fenn a hegyen, de sajnos egyikünknek sem működött a gépe, így valóban egy teherhordó készítette a fényképet. ő azonban nem jött vissza az alaptáborba, mikor én már lent voltam, hanem hazament a hegyi falujába. Ott azért nem annyira fejlett az infrastruktúra, így még nem kaptam meg a felvételt.

Ezek a serpák már akár több tucatszor is megjárták a csúcsot?

- Annyiszor azért nem. Éppen most állította fel az új rekordot egyikük: tizenkilencedik alkalommal volt fenn. Számukra ez munka, de emellett persze a dicsőség is sokat számít.

Jól értem, hogy nagy volt a „forgalom" a hegyen?

- Igen, és ez eléggé megnehezítette a haladást, mert egy nyomsáv van csak, és az ember nem tud csak úgy kitérni a másik elől, ez nagyon sok energiát emészt fel. Az időjárás miatt egyébként szűk keretek közé vagyunk zárva, mászni csak meghatározott időszakokban - tavasszal és ősszel, néhány héten keresztül - lehet. Ráadásul most túl voltunk már az akklimatizáció majdnem négyhetes időszakán - amelynek során az ember föl-le járkál a hegyen, hogy a magassághoz megfelelően alkalmazkodjon -, amikor bejött egy kéthetes rossz idő. Várakoztunk az alaptáborban, amíg kiderült, de persze mindenki ezekre a napokra időzítette a mászást.

Egyáltalán nem lebecsülve a sikerét, de mégis: mekkora teljesítmény a mai technikával megmászni az Everestet? Ha én - kis túlzással átlagosnak nevezhető edzettséggel - elhatározom, hogy két hónapos intenzív felkészülés után nekivágok a csúcsnak, lebeszélne?

- Hát mindenki maga dönti el, hogy mit vállal be, de tudni kell, hogy ez egy életveszélyes vállalkozás. Az Everesten vannak persze úgynevezett kereskedelmi expedíciók: előfordul, hogy nagy háttércsapattal, rengeteg serpával olyanok is feljutnak, akik - mondjuk így - nem oda valók. Mögöttem már több mint tízéves tapasztalat van, és ez a hatodik Himalája-expedíció, amin részt vettem.

Az átlagolvasó számára talán a Kékestető kényelmesen kiépített túraútvonala jelenik meg a hegymászás szó hallatán. A Himaláján milyen viszonyok uralkodnak?

- A méretek monumentálisak. Az ember hat-hét órán át megy egyik táborból a másikba. Ha valami történik a hegyen, elég nehéz visszatérni az alaptábori szintre, ami kényelmesebb és biztonságosabb rész. Van egy hatalmas gleccser az alaptábor és az egyes tábor között, ami egy iszonyatosan töredezett jégesés: tíz-húsz méteres jégtömbök vannak egymásra torlódva. Ezek bármelyik pillanatban lezúdulhatnak akár a hegymászók útvonalára is. Ezenkívül minden második napon lezúdul egy lavina - főként, ha sok hó esik. Félelmetes, amikor éjszakánként hallja az ember a jég-, kő- és hólavinák iszonyatos robaját.

Tehát egy ilyen expedíció nemcsak számomra lehet életveszélyes, hanem egy edzett hegymászó számára is?

- Persze. Előfordult, hogy ültünk az alaptáborban, ahonnan rálátni a jégesésre, és éreztük egy hatalmas lavina szelét - pár óra múlva kiderült, hogy valaki életét vesztette benne. Ezzel a tudattal készültünk, és tudtuk, hogy másnap mi is oda megyünk.

A klasszikus mondás szerint a hegymászó azért mászik meg egy hegyet, mert az ott van. Önt mi vonzotta a hegyekben?

- Megmagyarázhatatlanul lenyűgöznek. Már a látványuk is. Nyíregyházán születtem, arrafelé nincs sok hegy, domb is kevés van. A családban sem volt senki, aki hegymászó lett volna, de a sport mindig jelen volt az életemben hatéves korom óta. Emellett a természet szeretete is nagyon erős volt bennem. Sok könyvet olvastam ilyen témában, és ez a világ annyira megfogott, olyan közel került hozzám, hogy kialakult bennem a vágy, hogy eljussak ezekre a helyekre. Először a sziklamászással kezdtem, majd egyre magasabb hegyek következtek. Itthonról könnyebben megközelíthető a Tátra vagy az Alpok, de az egész mégis távol áll ettől a kéthónapos expedíciótól, ahol nemcsak a mászás maga érdekes: már a hegy megközelítése sem egyszerű. Tizenegy napos gyalogút vezet a hegy lábához, de előfordult már, hogy a csapat még el sem ért a hegyig, már fordulhattak is vissza, mert az egyik teherhordó pántja elszakadt, és a felszerelés meg az élelmiszer egy része legurult egy hasadékba.

Nagy szerepe van tehát ebben a vonzódásban a fizikai teljesítménynek is, hogy az ember elmondhassa, hogy igen, ezt meg tudtam csinálni. Nekem minden egyes siker - de különösen az Everest meghódítása - egy álom beteljesülése.

Ha az ember eléri az alaptábort, és akklimatizálódott, akkor hogyan tovább?

- A mászás során egész nap megyünk úgy 6-7 órát, utána a főzéssel eltöltünk még 3-4 órát. Egy pohár tea elkészítése ott legalább fél órát vesz igénybe: ha rossz időben kell kimenni megolvasztandó havat gyűjteni, akkor még ennél is többet. Abban a nagy magasságban ráadásul az ember közérzete nem túl kellemes, le van lassulva, nincs is étvágya, de tudja, hogy mégis ennie kell, de főleg inni. Ha ezzel megvagyunk, akkor megpróbálunk aludni, de ez nem nagyon megy. Persze, amikor az ember visszatér, nem a kellemetlenségekre gondol, hanem az eredményre.

Mit érzett, amikor feljutott a csúcsra?

- Általában a hegyeknek, különösen a Himalája hegyeinek - lehet mondani, hogy csak bebeszélem magamnak, de akkor is  - van egy sajátos kisugárzása. Az ember úgy érzi belülről, hogy itt valahogy a földi lét és a túlvilág határán van. Az Everestnek is megvan az a varázsa, hogy az ember a világ legmagasabb pontján áll, és tudja, érzi, hogy tényleg nincs már semmi fölötte. De valójában annyira szélsőségesek a körülmények fönn, hogy mégsem felhőtlen az öröm, hiszen mínusz 35 fok van, és iszonyatos szél. Ráadásul nincs vége a megpróbáltatásoknak, mert le is kell jönni a hegyről, ami a fáradtság miatt még veszélyesebb. Visszafelé is koncentrálni és figyelni kell minden egyes mozdulatra, mert egyetlen rossz lépés is végzetes lehet. Ezzel a tudattal haladni órákon át nem könnyű, de szükséges.

Pszichikailag hogyan lehet elviselni ennyi lemondást ilyen hosszú ideig?

- Ezeket a szélsőséges körülményeket valóban nem sok mindenki tűri el, a csapatban is volt valaki, aki konkrétan félúton azt mondta, hogy elég volt, és hazament. Azt hiszem, az elmúlt utak során már nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megedződtem. Ezért is fontos annyira, hogy kivel mászik az ember. Tudnia kell, hogy bármi is történjen, számíthat a másikra, megbízhat benne.

Hogyan kezdte el szervezni az expedíciót? Mennyi idő szükséges az előkészületekhez?

- Maga az ötlet, hogy feljussak a csúcsra, többéves folyamat. Az előző expedíciókon mindig magyarokkal voltam, itthonról szerveztük a dolgokat, mindenki ismerte a másikat. Most azonban nem volt lehetőség arra, hogy magyarokkal menjek. Évek óta szerettem volna az Everestre menni, de itthon eddig nem volt olyan csapat, akikkel mehettem volna. Ezért döntöttem úgy, hogy külföldi expedícióhoz csatlakozom. Van egy ügynökség, amelyik kifejezetten azzal foglalkozik, hogy mindent megszervez, és a megrendelőnek csak Katmanduba kell kijutnia.

Nem sokkal az Ön sikere előtt történt egy tragédia, amelyben egy magyar orvos vesztette életét...

- Igen, ők egy másik hegyen voltak, szintén a Himaláján. Lent az alaptáborban tudtam meg, hogy mi történt.

Egy-egy ilyen tragédia kapcsán nem gondolkodott el azon, hogy ennyit nem ér ez az egész?

- De igen. Az ember tudja, hogy ez valóban bármikor megtörténhet, mégis nehéz feldolgozni a tragédiákat.

És mit szól a család?

- Hát cseppet sem ösztönöznek, anyukám állandóan abban reménykedik, hogy abbahagyom. De ha százszor mondják, hogy ne menjek, akkor is menni fogok. Saját családom nincsen egyelőre, ha lenne, akkor biztosan máshogy gondolkoznék.

Volt már konkrét életveszélyben?

- Szerencsére még nem.

Beszélhetünk a költségekről? Ki finanszíroz egy ilyen kalandot, hogyan lehet szponzorokat gyűjteni?

- A Mount Everest a legköltségesebb, egy ilyen expedíciónak többmilliós költségvetése van. A hegyre engedélyt kell venni, amiért nem kap az ember semmit, csak azt, hogy odamehet - ez 10 ezer dollárba kerül. Szponzorokat találni  nagyon nehéz itt Magyarországon a hegymászásra, hiába készültem első nőként erre a vállalkozásra, ez nem segített. Valamennyi támogatót sikerült találnom, de baráti segítségek, önrész és kölcsönök segítségével állt össze a szükséges összeg.

Mik a további tervei?

- Most örülök, hogy itthon vagyok, és kényelmes ágyban alhatok. Amikor az ember lejön a hegyről, akkor sok mindent átértékel: sokkal jobban tud örülni a kávénak, egy kényelmes ágynak, a fürdőről nem is beszélve. De természetesen vannak további terveim. Többek között szeretnék visszamenni a Himalájára és más csúcsokra. Vagy akár az Everestre, de egy másik útvonalon.

Olvasson tovább: