Kereső toggle

Marxnál kell keresni a kártékony gyökereket

-mondja ifjabb Bibó István művészettörténész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Korát megelőző demokratikus gondolataiért Kádár és klikkje életfogytig tartó
szabadságvesztésre ítéltette Bibó Istvánt, a négypárti Nagy Imre-kormány
miniszterét. Miután amnesztiával szabadult, egy könyvtárba dugták el a
nyilvánosság elől, ahonnan újabb börtönbüntetést kockáztatva juttatta külföldre
56-os fogolytársai érdekében született írásait. A demokratikus ellenzék
„ikonjává” azonban csak halála után tudott válni.

Édesapját nem fenyegette közvetlen veszély Kádárék felbukkanásával?
Egyáltalán, demokrata gondolkodóként, hogyan értékelte a forradalmi helyzetet?

–Amikor Nagy Imre és társai Kádár ígéretében bízva kijöttek a jugoszláv
nagykövetségről és egyenest Sznagovba szállították őket a szovjetek, akkor apám
már befejezte parlamenti tevékenységét és otthon volt budapesti lakásunkban.
Kádár először a közvetlen veszélyre koncentrált, és ez számára Nagy Imre köre
volt, illetve a felkelők, a sztrájkolók, a munkástanácsok. Ekkor még nem értek
rá az értelmiséggel foglalkozni. Ráadásul Kádár még célzott is rá, hogy ha
enyhül a helyzet, akkor tárgyalni fognak azokkal a pártokkal, amelyek a
forradalmi események idején újjáalakultak. Apám ekkortájt írt egy kibontakozási
tervezetet, amelyben kifejti, hogy a nyugtalanság legfőbb forrása a nagy
létszámú idegen hadsereg jelenléte. Magyarán kár volt behívni az oroszokat, és
nem igaz, hogy a kormány kezéből kicsúszott az események irányítása. Puccsként
értékelte Kádárék hatalomátvételét, hiszen ő is a legitim, Nagy Imre vezette
kormány – parasztpárt által delegált – államminisztere volt.

És valóban urai voltak a helyzetnek? Hiszen egyszer sem tudtak összeülni a
válság időszakában.

–Az utcai igazságtételek még november 4-e előtt megszűntek. A Köztársaság
téri szörnyű lincselés október 30-án az utolsók egyike volt. Ez azért is
érdekes, mert az ilyen forradalmak nehezen szoktak tudni megállni, és Kádárék
pont a fékezhetetlenséggel magyarázták később az oroszok behívását. Pedig az
egész nép azon volt, hogy november 5-én felveszik a munkát, óriási
lelkesedéssel várta mindenki, hogy újra megindul az élet, és ez már egy másik
élet lesz. Ettől az euforikus várakozástól és a forradalom katarzisából kinövő
új lehetőségtől fosztották meg a szovjetek és a segítségükkel hatalomra jutó
bábkormány a magyar népet.

Az ezt követő időszakban is aktív maradt az édesapja? Milyen eszközökkel
tiltakozott az illegitim hatalom ellen?

–Még október utolsó napjaiban írt egy cikket, amelyben értékelte a
forradalmat, és megfogalmazta legfontosabb tanulságait. Ezt én vittem el
biciklivel no-vember 1-jén a Bajza utcai írószövetségbe; de a másnapi Irodalmi
Újságba már nem fért bele. Visszafelé tolni kellett a biciklit, mert a sok
üvegcseréptől kilyukadt a kereke. Ugyanekkor megfogalmazott valamit arról, hogy
mit kéne mondanunk a Nyugatnak az októberi eseményekről, hogyan kéne
megnyugtatni a Szovjetuniót, és hogyan kerülhető el, hogy miattunk mélyüljön a
feszültség a nagypolitikában. Amikor aztán bejöttek az oroszok, ezt a szöveget
dolgozta át kiáltvánnyá az új helyzetnek megfelelően. A november 6-án elkezdett
kibontakozási tervezetét a nagyhatalmak követségeinek küldte el, az oroszoknak
szólót direkt Andropovnak címezve. Ennek feladóvevénye utóbb hozzám került,
57-58-ban sokáig őrizgettem is a tárcámban, hátha később egy esetleges perben
ezzel bizonyítani lehet, hogy apám nem az oroszok háta mögött tevékenykedett.
Decemberben már inkább az értelmiségi szervezetek összefogásával született, és
együtt szignált tervezeten dolgozott, és ezt a tervezetet küldték el Göncz Árpád
indiai kapcsolatán keresztül az oroszoknak.

Mi volt a célja ezekkel az írásokkal? A tisztánlátás segítése vagy a
forradalmi láng újraszítása?

–Ahogyan Németh László az emelkedő nemzetről írt, mások pedig virágot
követeltek a sírokra, apám arról értekezett, hogy az osztályharctétel elhibázott
társadalomértelmezés, az egypártrendszer tévedés, és hogy nem elég csak Sztálint
elítélni, Leninnél és végül is Marxnál kell keresni a kártékony gyökereket.
Gyakorlatilag a szovjet kommunizmus kritikáját, a forradalom alap-mondanivalóját
fogalmazta meg néhány nagyon világos mondatban. Novemberben apám még naivan
remélte, hogy Kádárék rájönnek: a forradalom erőszakos eltiprása árt a
szocializmus ügyének. De hamar be kellett látnia, hogy itt kizárólag a
hatalomról van szó, és egy-két kijózanodott kommunista egyébként sem tudná
megfékezni a sokszor önálló életet élő megtorló apparátust, vagy a véresszájú
vidéki párttitkárokat. Amikor aztán már a szovjetek is jelezték, hogy egyelőre
talán elég lesz ennyi megtorlás is, akkor félreállítottak pár kulcsfigurát.
Ilyen volt Marosán György, akit korábbi szociáldemokrata párti ténykedései miatt
Rákosiék lecsuktak, de ettől még megmaradt hithű kommunistának, s az összes
megtorlásban az oroszok és Kádár jobb keze lett. Nem volt gyáva ember, mert 1957
márciusában kiment Csepelre a munkások közé, és közölte, hogy ő is követelte az
„ellenforradalom” oroszok általi eltiprását, majd elcsukló hangon ringyózta le
azokat a színésznőket, akik októberben nemzeti dalt mertek szavalni.

Említette, hogy Kádárék eleinte nem értek rá az értelmiségieket
megrendszabályozni, mert a forradalmi gócokkal voltak elfoglalva. Mikor került
sor az édesapját is érintő leszámolásokra?

–Kádárék kezdetben a helyi ellenállási csomópontokra koncentráltak, ahol még
decemberben is előfordult fegyveres harc, és a kifejezetten értelmiségi
mozgolódásokról csak anyagot gyűjtöttek. Ahhoz, hogy a szerintük kívánatos rend
beállhasson, legelőször a munkástanácsokat kellett lefejezni. A tél ezzel és a
vidéki rendrakásokkal ment el. Kora tavaszra végleg letörték a fegyveres
ellenállást, aztán egy kicsit kivártak. Egy iskolai ünnepi beszédre készülve
csináltam egy statisztikát a megtorlások időbeli eloszlásáról, és akkor tűnt
fel, hogy a statáriális bíróságok már januárban elkezdtek működni, de február
8-tól április közepéig nem voltak kivégzések. Ez idő alatt, március 15-én
osztották ki az 1957. évi Kossuth-díjakat, ami egyértelműen jelezte, hogy most
már az értelmiséget is célba vették, és nem csak fenyegetéssel. Ezért sugallták
a kivégzések szüneteltetésével, hogy a megtorlások heveny szakaszának vége.
Csupa arra méltó ember, köztük sok korábban mellőzött kapott díjat: Kodály
Zoltán, Németh László, Fülep Lajos, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Borsos Miklós.
Apám a felsoroltakkal Kodály és Fülep kivételével közvetlen személyes
ismeretségben volt, és emlékszem, hogy otthon – és nyilván az érintettek
köreiben is – beszédtéma volt: el szabad-e fogadni egy illegitim kormánytól a
díjat, vagy sem. Kádárék nyilván puhatolóztak előtte, ki hajlandó elfogadni, s
ki nem.

Mikor jöttek rá az értelmiségiek, hogy Kádár becsapta őket?

–Nehéz ezt megmondani. Nyilván azért döntöttek az elfogadás mellett, mert
egyrészt remélték, hogy a megtorlásoknak vége, másrészt be kellett látni, hogy
itt hosszú időre ez a kormányzat rendezkedik be, s a magyar kultúráért felelős
személyeknek ezzel a kormánnyal kell együtt élniük. Ha a komoly írók, költők,
művészek hallgatnak és visszahúzódnak, akkor majd a buzgó senkik veszik át az
irodalom és művészet terepét, ami nyilván nem kívánatos. De talán önmagukban sem
tisztázták, hogy a fő kérdés az: meg tudják-e kérni a Kossuth-díj elfogadásának
az adott helyzetben lehetséges legmagasabb árát? Később, 1957 szeptemberében
állítólag volt kormányzati háttérígéret arra, hogy ha az írók aláírják a magyar
ügy ENSZ-beli tárgyalása elleni tiltakozó iratot, akkor nem lesznek íróperek.
Nagy többségük aláírta, de Kádár ezt az ígéretét is megszegte.

Amikor a Kossuth-díj kiosztása utáni hónapban újra elindultak a kivégzések,
teljesen világossá vált, hogy itt gyakorlatilag minden feltételt a hatalom
diktál. Valószínűleg erre vonatkozott apámnak az a keserű mondata, amelyre jól
emlékszem; nem a Kossuth-díjasoknak címezte, hanem csak maga elé sóhajtotta
otthon: „Háát…ezt a Kossuth-díjat nem lett volna szabad elfogadni…” Ekkorra már
csak annyi reménye maradt Kádárékkal kapcsolatban, hogy talán fel tudják mérni
saját, hosszú távú érdekeiket, és nem fogják kivégezni Nagy Imrét. Ebből pedig
logikusan következett, hogy addig ő sincs közvetlen életveszélyben. Ahhoz
képest, hogy a megtorlások első hullámában kik kaptak kötelet, apám még 58
júliusában, pere idején sem gondolta, hogy a halálos ítélet árnyékában van.
Érdekes módon nem jutott el hozzá a hír a börtönbe, hogy közben Nagy Imrét és
két társát egy hónapja kivégezték.

Hogy viselte a család a letartóztatását?

–Május 23-án éjjel felébresztettek, hogy házkutatás van, és köszönjek el
apámtól. Elvitték az írógépét és pár dokumentumot. Rendszer elleni
szervezkedéssel gyanúsították. Nem lepődtünk meg, mert a megtorlások
újraindításával már mindennap várható volt, hogy ez bekövetkezik. Regéczy-Nagy
Lászlóval és Göncz Árpáddal ültek a vádlottak padján. Regéczy az angol követség
sofőrje volt, és sok dokumentum, többek között Nagy Imre egy feljegyzése és apám
írása is rajta keresztül ment ki az országból.

A tárgyalásig nem mehettünk be hozzá a börtönbe. Mivel életfogytiglant kapott,
fél évente, később 3 havonta volt beszélő, és karácsonykor lehetett 3 kilós
csomagot küldeni. Furcsán állt rajta a csíkos rabruha, de nem láttam megtörtnek.
Sosem törődött bele, hogy börtönben fog meghalni, és ismerte annyira a
történelmet, hogy tudja: a politika változik. Ez persze egy határidő nélküli
reménységet jelentett.

Az ő pere illeszkedett a Nagy Imréék esetében is tapasztalt, előre gyártott
forgatókönyvekkel zajló eljárásokhoz?

–Nála is ügyeltek arra, hogy ne tűnjön koholtnak a per, alapanyag volt bőven,
csak át kellett magyarázni szervezkedéssé. Apám végig ragaszkodott ahhoz a
koncepciójához, amit már 56-ban is megfogalmazott, és ezért ellenszenvvel és
szigorúbban kezelték. Németh László 1961-ben vagy 62-ben a barátai biztatására
írt egy levelet Kádárnak, apám számára egyéni amnesztiát kérve, Kádár meg szólt
Biszku Bélának, aki utánanézetett, és az a hír jött vissza a börtönből, hogy
apám börtönbeli magatartása ellenséges, és nem érdemli meg az egyéni elbírálást.


Amikor 1960-ban a váci rabok között elindult egy éhségsztrájk, a Budapestről
kiérkező nyomozók gondolkodás nélkül őt és Gönczöt gyanúsították a szervezéssel.
Nem lett újabb per, csak egyéves fegyelmi büntetés, ami alatt se csomag, se
beszélő nincs. Egyszer meg is verték ekkortájt, és ebben az is szép, hogy az
akkori börtönszabályzat ezt mint fegyelmi büntetést engedélyezte. Előtte az
egyik smasszer közölte vele, hogy ő kiskunhalasi gyerek, és a sokat ellenkező
rabot úgy össze tudja veretni, hogy az a saját ürülékében fog siránkozni. Apám
ezt azzal kommentálta, hogy 45 és 48 között ő pont ilyen „kiskunhalasi
gyerekeknek” tartott – nagyon lelkesen – demokráciára és közigazgatási
feladatokra felkészítő gyorstalpalókat, és szomorú, ha ebből az ürülékig való
megverés képessége marad meg…

Minek köszönhetően szabadult aztán hat év múlva mégis?

–1962-től már érezhető volt, hogy Kádárék egy másik arcukat szeretnék
bemutatni a Nyugatnak, és idehaza is. Apámék pedig olvasták a börtönújságot, és
értettek a jelekből, érzékelték, hogy előbb-utóbb amnesztia lesz. Amikor
kikerült, Göncz és Regéczy bent maradtak. Úgy volt megkonstruálva a szabadon
bocsátás, hogy az 57 május 1-je előtt elkövetett politikai vétkekre vonatkozott
az amnesztia, a későbbiekre nem; és a kiengedések lebonyolítása közben rájöttek,
hogy a május 23-án letartóztatott szervezkedők nyilván május 23-áig is
szervezkedtek, tehát nem érvényes rájuk az amnesztia. Ő azonnal írt a Legfelsőbb
Bíróságra Vida Ferencnek, hogy igazságtalanság történt, és orvosolják.

Vida Ferenc volt Nagy Imre vérbírója. Nem félt az édesapja, hogy ezért akár
vissza is vihetik a börtönbe, mint sok más, amnesztiával szabadultat?

–Nem volt valószínű, hogy őt visszaviszik. Vidával egyébként ismerték
egymást, mert évfolyamtársak voltak az egyetemen. Levelében utal is rá, hogy nem
ez a helyzet az, amikor régebbi emlékeket fel lehet eleveníteni, viszont két
rabtársa szabadulásra vár…

A szabadulás után gyakorlatilag egy folytonos belső emigrációban kellett
élniük?

–Miután kijött a börtönből, a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában
kapott állást, de nem taníthatott és nem publikálhatott. Úgy állapították meg a
fizetését, hogy ne lehessen azt mondani: „lám a Bibó hogy meg van alázva”, de
aztán gyakorlatilag nem is nagyon emelték nyolc éven át, a nyugdíjazásig.

Észlelték, hogy dolgozik önökre a titkosszolgálat?

–Tudtuk, hogy figyelik a családot. Először a velünk szomszédos iskola
pedellus nénije szólt, hogy a fiúöltözőből bizonyos urak a mi erkélyünket
figyelik, aztán a postás jelezte, hogy ha két hét alatt jön ki a levél, az nem
azért van, mert ő trehány, és egyszer egy évfolyamtársam volt fültanúja sorban
állás közben annak, hogy két ember a pár méterrel odébb vásárló apámról beszél a
pénztárnál, és ebből kitűnt, hogy belügyesek. De ez már nem hatott ránk
meglepetésként. És tudomásul vettük, hogy a padlástérben, a fejünk fölé is
valószínűleg felszereltek valami lehallgatókészüléket, de apám ettől sem volt
hajlandó félni. Ha anyám rászólt, hogy „Jaj, ne olyan hangosan…”, akkor
„Szivikém, csak azt akartam mondani, hogy”, és jó hangosan megismételte.

Hogyan dolgozta fel az édesapja, hogy nem tehetők közkinccsé kristálytiszta
meglátásai, helyzetértékelései, tanulmányai?

–Egy idő után tudni lehetett, hogy Kádárék a csönd-rend-nyugalomra
játszanak, és ezért kontrollálnak minden ellenirányú mozgást. Kimondatlanul is
tudta mindenki, hogy belső demokrácia és külpolitikai függetlenség nincs, ezen
kívül majdnem mindent megkaptok, még utazni is lehet, csak kuss. Az értelmiségi
is tanulja meg az öncenzúrát, a sorok közé se írjon semmit, és akkor hagyjuk
élni. Ez amúgy elég tisztességtelen ajánlat, mert arról szólt, hogy ha önként
korlátozod az életfunkcióidat, akkor hagyunk élni. Apám ezt nem volt hajlandó
elfogadni.

Mikortól váltak a későkádári demokratikus ellenzék hivatkozási alapjává
édesapja művei?

–Először a későbbi szamizdatos fiatalok fedezték fel az írásait, és
elkezdtek körözni körülötte. Kenedi János már 1970 körül ismerte és gyűjtötte
apám tanulmányait, és jelezte, hogy szeretne találkozni vele. De Kádárék csak
akkor jöttek rá, hogy a fiatal értelmiségiek érdeklődése apám személye és művei
iránt több puszta szimpátiánál, amikor 1979-ben meghalt és a temetés egy kvázi
ellenzéki demonstrációvá alakult át.

Hogyan oldható meg ön szerint, hogy Magyarország végre lenyelje vagy kiköpje
a torkán akadt kádárizmust, a Nagy Imre-per máig ható következményeit? Hogyan
tenne rendet a fejekben?

–Talán az iskola, a nevelés segíthetne, de ez sokáig fog tartani. Az angolok
híres pázsitjának sem csupán az a receptje, hogy öntözik és nyírják: kell még
hozzá az a 400 év is, amióta elkezdték.

Bibó István

Budapesten született 1911. augusztus 7-én. A szegedi Piarista Gimnáziumba
járt, majd beiratkozott a szegedi egyetem jogi karára. 1933–34-ben Bécsben,
1934–35-ben Genfben tanult állami ösztöndíjjal. 1938 novemberétől az Igazságügyi
Minisztériumban dolgozott.

A német megszállás alatt sok zsidónak állított ki menlevelet, amiért 1944.
október 16-án letartóztatták a nyilasok. 1945 februárjától az Ideiglenes Nemzeti
Kormány Belügyminisztériumának közigazgatási osztályát vezette, a megyerendszer
reformján dolgozott. A Valóság 1945. októberi számában jelent meg A magyar
demokrácia válsága című nagy vitát kiváltó cikke. 1946 júliusától 1950-ig a
Szegedi Tudományegyetem tanára, közben az MTA tagja lett. 1950-től minden
tisztségéből eltávolítva, könyvtárosként dolgozott az Egyetemi Könyvtárban.
1956. október 31-től részt vett a Nemzeti Parasztpárt újjászervezésében.
November 3-án államminiszterré nevezték ki Nagy Imre koalíciós kormányába.
December elején tárgyalt az indiai nagykövettel, és átadta neki a politikai
kibontakozás útjáról szóló nyilatkozatát. 1957 elején írta Magyarország és a
világhelyzet című tanulmányát, melyet sikerült Londonba juttatnia. 1957. május
23-án letartóztatták, a Legfelsőbb Bíróság 1958. augusztus 2-án életfogytiglani
szabadságvesztésre ítélte. Az 1963. évi amnesztiával szabadult. 1971-es
nyugdíjazásáig a KSH könyvtárában dolgozott. 1976-ban Londonban, a magyar
hatóságok megkerülésével jelentette meg A nemzetközi államközösség bénultsága
és annak orvosságai
című művét. 1979. május 10-én halt meg Budapesten.

Olvasson tovább: