Kereső toggle

Jószándékom ellenére

Fekete János, a Józan Élet Szövetség elnöke

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– Abban az izgalmas időszakban nőttem fel a VII. kerület flaszterén, amikor a
zsidótörvények egyre szorosabbra húzták a kötelet a torkunkon. Apukám – öt
elemije volt, de úgy viselkedett, mint egy iskolázott úriember – kiskereskedő
volt, és nagy művész. Ugyanis tőke nélkül is tudott kereskedni. Még a
csendőrökkel is csencselt. Textilárut, inget, írógépet, mindent, amit bizományba
meg tudott szerezni, azt eladta a kuncsaftjainak hitelbe. Bízott abban, hogy
akikkel üzletel, majd meg fogják menteni, ha sor kerül rá.


Fotó: Somorjai László

Milyen iskolákat végzett?

– A Kölcseyben, aztán a Madáchban érettségiztem, ott, ahol hét évvel azelőtt a
bátyám is, aki aztán még időben ki tudott jutni Palesztinába. Valahogy sikerült
felvételt nyernie a haifai egyetemre.

Hogyan alakultak a gimnázium utáni évei?

– A mi osztályunk volt az utolsó, ahol még egy osztályba járhattak a zsidó és
nem zsidó gyerekek. Utána az A osztály lett a keresztény, és a B a zsidó.

Akkor már kellett sárga csillagot hordani?

– Még nem. Csak a fokozatos megkülönböztetésekkel elkezdték lassan az emberek
agyát és szívét átnevelni olyannyira, hogy később a Dunába lövést és a
gázkamrákat már nemcsak a kívülállók, de maguk a zsidók is majdnem
természetesnek vették. A legszörnyűbb az a folyamat volt, ahogy ennek az
elfogadásához már gyermekkorban hozzászoktattak bennünket. Mikor először vettem
fel a sárga csillagot, az osztálytársaim, szomszédaim s az utcán mindenki
szemmel láthatólag hidegebben és távolságtartóbban viselkedett velem. Ebbe az
élménybe legelőször majdnem belehaltam. De később valahogy természetesnek
vettem, hiszen csak zsidó vagyok, azaz kevesebb, mint ők, a keresztények. Így
aztán az egyre durvább megbélyegzésekre egy idő után én is azt mondtam a
Sorstalanság főhősével együtt: natürlich. Sokszor azért buktunk le
igazoltatáskor, ha nem volt rajtunk a sárga csillag, mert a már belénk ültetett
bűntudat miatt nem tudtunk vagányul és pléhpofával hazudni. A rendeletek,
zsidótörvények évek alatt ördögi módon hozzászoktattak minket e szabályoknak
való engedelmességhez, és a legtermészetellenesebb dolgot is természetesnek
láttuk. Másrészt olyan identitással élt a családunk, mint sok más honfitársunk
Közép-Európában, hogy elsősorban magyarok vagyunk, és csak jóval ezután zsidók.
Hiszen az csak egy vallás, amit mi nem is tartottunk. A társadalom, a magyar
törvények, a hatóságok számára egyszer csak a zsidóságunk vált a legfontosabbá,
a magyarságunkból meg szinte kitagadtak. Egy-két év alatt a levegőben lógó,
gyökértelen, félelemmel teli családdá lettünk.

Melyik táborba vitték?

– Éppen kirándulásról jöttem haza, mikor 1944. március 19-én bejöttek a németek.
Láttam a tankokat. Apám hiába futkosott a csendőreihez, semmit sem tudott
elérni. Elhatároztam, hogy átszököm Tito partizánjaihoz. Hamis papírjaim lévén a
vonaton lekapcsoltak. Pár napig tartottam magam, de miután a talpamat gumibottal
olyan dagadtra verték, mint egy görögdinnye, és érzékeny testrészeimre
elektromos áramot vezetve kínoztak, mindent elmondtam.

Mire voltak kíváncsiak?

– Az igazi nevemre, hogy hol lakom, kik a szüleim, hol tartózkodnak, van-e
ékszerünk. Pár hét múlva az egész családom ott volt már Újvidéken, az SS-ek
által őrzött táborban. Gyalogmenetben tereltek Nagykanizsáig, majd ott
bevagoníroztak minket, és a Balaton mellett Komáromon keresztül Németországba
vittek. Furcsa érzés volt a mellett a Balaton mellett utazni marhavagonban, ahol
az előző nyarakon versenyeket úsztunk a naplementék aranyhídjában.

Mit tudtak, hova mennek, mi lesz magukkal?

– Éreztük, hogy legtöbbünk most látja utoljára a Balatont. Így is lett.
Flossenburgba kerültem, egy elosztótáborba.

Mire emlékszik?

– Az éhségre, meg arra, hogy pucolom a cipőjét a blokkparancsnoknak, és megáll
mellettem egy mokány szerb legény, és azt mondja: te szolga. Száznyolcvan centi
magas voltam, és harmincnyolc kilóra fogytam, a térdem jóval vastagabb volt,
mint a combom. Olyan gyenge voltam, hogy minden betegséget a tífusztól a
tüdőbajon át elkaptam. Május 10-én, a háború vége után egy nappal szabadult föl
a tábor, onnan egy tíz kilométerre lévő katonai kórházba kerültem. Napokon
keresztül nyitott vagonokban áztunk – élők és hullák egy rakáson. Onnantól
kezdve az álom, az ébrenlét, a delírium, a haldoklás összemosódtak. Apám arca
rémlik föl, ahogy a karjába vesz, és visz valahova, egy matrac, amin fekszem, és
hogy vonatok jönnek velem szembe. A János-kórházban „ébredek”, apám ül
mellettem, és sült krumpli van a kezében, ami még langyos. Hát ennyi volt.

Az édesanyjával mi lett?

– Anyukámat agyonrúgták egy másik táborban egy appelen. Alig múlt negyven.

Hogyan folytatódott az élete Budapesten?

– Miután felgyógyultam, belecsöppentem a politikába, és hova máshova kerültem,
mint a kommunista pártba. Nem tudtam én akkor a gulágról meg a szovjetunióbeli
antiszemitizmusról. Elhittem a szövegeket: lehet a bőr barna vagy fehér, amilyen
munkát végez, annyit ér. Az első eszmélésem, hogy csöbörből vödörbe kerültem, az
Sztálin halála után kezdődött, mikor Nagy Imréék elkezdték bírálni a rendszert.
Addig például jó szívvel és minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudtunk
beköltözni egy olyan lakásba, amelynek a tulajdonosait kitelepítették a
Hortobágyra. Keresztülmentünk egy szörnyűségen, és utána egy másik szörnyű
rendszer kezdett bekebelezni. 1954-ben kirúgtak az ifjúsági mozgalomból,
ugyanakkor Katikámat rá akarták beszélni, hogy váljon el tőlem, erre nem volt
hajlandó, ezért őt is kirúgták, majd elhelyezték a filmgyárba, ami másnak az
álmai álmát jelentette akkor, de neki a legrosszabbat.

Kató néni: – Semmihez sem értettem, ami a filmgyártással függött össze. Olyan
volt, mintha oda deportáltak volna. Fábry Zoli, aki akkor volt fiatal rendező,
egyszer megkérdezte, hogy ki maga, és hogy került ide. Szórul szóra elmondtam
neki addigi életemet és az odakerülésem körülményeit, és kértem, hogy adjon
valami munkát, mert kisbabát várok, és nincs miből megélni. Odavitt egy nagy
szekrényhez, kinyitotta, tele volt papírokkal. Forgatókönyvek voltak, amelyeket
beküldtek a filmgyárba elfogadásra. Azt mondja Fábry: olvassa végig az összeset,
és ha talál köztük érdekeset, azt adja a kezembe, a többit dobja a szemétbe. Így
kezdődött a dramaturgiai munkám. Az első film, aminek a forgatásán is részt
vettem, az öreg Szabó Pál filmje volt, a Talpalatnyi föld.

János bácsi: – Ahogy kezdett rendbejönni a feleségem élete, úgy az enyém is. A
Vöröskereszthez kerültem, egy alkoholellenes munkacsoportot vezettem. Majd több
mint negyvenévesen elvégeztem estin a váci Gyógypedagógiai és Tanárképző
Főiskolát, ahol pár év múlva tanársegédként tanítottam.

Egy borzasztó dologról még beszélnem kell. Én, aki annyi szenvedést láttam és
éltem át, mégis képes voltam ugyanilyen szenvedést okozni a családtagjaimnak is.

Kató néni: – Tizennégy évig olyan gyönyörű házasságban éltünk, hogy mindenki azt
hitte, hogy nászutasok vagyunk. A két gyermekünk is ebbe nőtt bele, aztán Jancsi
egyszer csak bemutatott nekem egy nőt, aki ezután harminc évig volt a szeretője
úgy, hogy közben én voltam a felesége.

Mi történt, János bácsi?

János bácsi: – Nincs mentségem. A feleségemmel való legnagyobb szerelem
időszakában egyszer csak összefutottam azzal a hölggyel, aki az első volt az
életemben. Harminc éven át éltem a feleségem mellett Szonjával is. Pokollá
tettem a családunk életét. Két fiam is megsínylette. A kisebbik talán kevésbé
sérült meg, időben elhúzta a csíkot otthonról, és ide, Győrbe nősült.

Kató néni: – A nagyobbik fiunk, Gyuri életében már nagyobb csalódást és törést
okozott az, hogy a rajongásig szeretett apja így él.

Hogy lett vége a kapcsolatnak?

János bácsi: – Tragikusan, 1990-ben Szonja egyszer csak meghalt.

Kató néni: – Az sincs kizárva, hogy öngyilkos lett.

János bácsi: – Nem tudtam tovább hordozni ezt a terhet – közben a régi
betegségeim is kiújultak –, 1995-ben Isten elé álltam, és kértem a Megváltómat,
adjon nekem kegyelmet és bűnbocsánatot. És kötözze be azokat a sebeket, amiket a
családtagjaimnak okoztam.

Olvasson tovább: