Kereső toggle

Ha leköpnének, akkor is írnék

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A napokban jelent meg Moldova György A tékozló koldus című, az egészségügyről szóló, háromrészes riportsorozatának első kötete. Több mint hetven könyvet írt idáig, leginkább hétköznapokról és kisemberekről. Fociról, szövőnőkről, vasutasokról, bányászokról, s most mentősökről. 



"Bűnöm, hogy tudok írni, nagy bűnöm, hogy elfogult vagyok, megbocsáthatatlan bűnöm, hogy szeretem Kádárt." Fotó: Somorjai L.

– Gondolod, a könyveid által megváltozik a világ, az emberek? Mi ösztönöz a folyamatos munkára, az írásra immáron ötven éve?

– Volt egy öreg tábornok, akit Havinnak hívtak. Mikor a cár szemlét tartott, odament hozzá, és megkérdezte: lángol még a vér, Havin? A tábornok azt válaszolta: nem, fenség, csak a kötelesség lángol. 

– Lehet "csak" kötelességből dolgozni? 

– Nem, de én el vagyok kötelezve.

– Kinek, mire?

– A népemnek.

– Gyuri…

– Nem viccelek. Tudom, hogy ez manapság nem előny. Népstadion, Népbüfé, Néphadsereg, ez ma már mind nincs. Akkor is, ha patetikusan hangzik, én el vagyok kötelezve a népem iránt. Felneveltek, eltartottak, szerettek és szeretnek. Tegnap, amikor dedikáltam a Rákóczi úton a Fókuszban, négy utca hosszon keresztül álltak legalább nyolcszázan, hogy írjak a könyvükbe. 

– Hogy érted az elkötelezettséget?

– Proli családból jöttem. Szüleim elváltak, apám részeges volt, nyugodjék békében. Van egy bátyám és két húgom. Nem tanulhattam volna semmilyen rendszerben, de a Rákosi-rendszerben mégis kitanultam. Egyébként ma sem tanulhatnék, ilyen politikai leosztásban. Nem volt egy nadrágom sem. Tíz évig hordtam egy felöltőt, és őszintén hittem a szocializmusban. Talán a kommunizmusban is. Számomra a Kommunista Kiáltvány óta teljesen világos, mit jelent az, hogy a nyomorgó többség érdeke. Tudom, mit jelent a több millió elnyomott és szerencsétlen ember mellé állni a munkámmal, és őket védelmezni.

– Szolgája vagy a népnek?

– Nem. Szövetségese. Nem narodnyik vagyok, hanem plebejus. Nem azt gondolom, hogy a nép egy hibátlan csapat vagy közösség. Ha valaki, én ismerem a hibáit. Sőt, én még jól jártam, mert a baloldali írók éhen szoktak halni, vagy tönkremennek, vagy megbolondulnak. Ladányi Misinek tizenvalahány évvel ezelőtt meg kellett halnia, Nagy Lajosnak nem volt egy boldog napja életében, József Attila a vonat alatt végezte, ha példám lehet ilyen nagyképű.

– Te a kezdetektől fogva ismert vagy, és jól is élsz.

– Így van. Egy szót sem szólhatok. Nincs ember az ország bármelyik utcáján, aki ne köszönne rám. Viszont én a teljes magyar irodalomból vagyok kirekesztve. Az ÉS-ben a Kádár-korszak legsötétebb időszakát úgy jellemezték: "képzeljék el, milyen korszak lehetett az, ahol Moldova volt a kedvenc író". Bűnöm, hogy tudok írni, nagy bűnöm, hogy elfogult vagyok, megbocsáthatatlan bűnöm, hogy szeretem Kádárt. Az nem vigasztal, hogy tudom, ki vagyok. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem tekint engem írónak se a polgári, se a liberális, és most már a szocialista tábor sem.

– Te jóban voltál a szocialistákkal, sőt segítettél is nekik.

– Ma már nem hiszek a jellemükben. Az MSZP egy nulla, nincs köztük egyetlen szavahihető, tehetséges ember sem. 90 és 94 között még voltak illúzióim, írtam kétszáznegyven cikket, és elmentem Teddy (Farkasházy Tivadar – a szerk.) kabaréjába. Persze kilógtam közülük is. Párás szemekkel néztek rám, aztán meg azt kérdezték: te ugye kommunista vagy? Azt mondtam nekik, ha megmondjátok egész pontosan, mit is jelent az, akkor könnyen lehet, hogy még el is vállalom. Aztán 94 után, amikor megnyerték a választásokat, felkeltem éjjel tizenegykor a Köztársaság téren, és az utolsó metróval hazajöttem. És soha többet nem mentem oda. Soha semmit meg nem köszöntek, megpróbáltak úgy kezelni, mint egy kabátot: amikor szükség van rá, leakasztjuk. De még így is sokkal inkább ők, mint a Fidesz. Azért hadd tegyem hozzá, én a jobboldaltól az utolsó tíz évben egy rossz szót nem kaptam. Se Csurkától – akit pedig piszkáltam, ahogy tudtam, a zsírtáltos szót is én találtam ki rá –, se Lovastól, se a többitől. 

– Miben áll a szövetséged a néppel? Mit adsz cserébe a szeretetükért?

– Jelentéssel tartozom számukra.

– Miről jelentesz?

– Az ország dolgairól, a valós helyzetről. Mert nem tudják, hogy hol élnek, és mi van a dolgok mögött. Akkor is megírnám a könyveimet, ha leköpnének érte. Hogy mit tudok én adni? Ha ez a mostani könyvem például csak a mentőkről szólna, vagy csak az egészségügyről, akkor azt kár is lett volna megírni. Ha nem általánosítható az egész országra, akkor semmit sem ér. Aki elolvassa, reálisabb képet kap a jelen állapotokról.

– Volt könyved, amit nem fogadtak el, amiért leköptek?

– Hogyne. Például az Abortusz szigetek cím? könyvemmel akkorát buktam, mint egy ház. Én voltam a hülye, ilyen címmel nem lehet könyvet írni.

– Közelről láttad a magyar egészségügyet. Mi volt az, ami leginkább megdöbbentett?

– Legmélyebben a nyomor hatott rám. Nem csak az, amit a kórházakban láttam, hanem amit a betegek életében. Jellemző, hogy a budapesti mentőhívásoknak hetvenöt százaléka szállítás, a másik huszonöt, amikor utcán vagy otthon rosszul lesz valaki. Az általam ismert több mint száz esetnél a betegek a lakótelepi házak legfelső három emeletén laknak. Ezek azok az emberek, akik már képtelenek változtatni az életükön. Betegségük, elhagyatottságuk a szegénységgel és a nyomorral függ össze. Érdekes, ők hasonlítanak leginkább kedvenc állatomhoz, a kutyához. Egyszer sem hallottam őket panaszkodni. A kutya sem mondja, hogy sánta vagyok, beteg vagyok, nincs mit ennem. 

A palotai mentősökkel egyszer kimentünk egy beteghez. Nyár volt, mégis agyon volt fűtve a lakás, rongyok száradtak mindenütt. A pali cukros volt, már majdnem bekómált. A nővérével együtt élt a lakásban. Az orvos, ahogy meglátta a bácsit, azonnal be akarta vinni. Erre azt mondta az öreg: ne tessék, a nővérem idegbajos, és én vagyok a gyámja, ha elvisznek, meghalhat. 

Aztán cipeltünk öreg embereket is Kazincbarcika alatt, akikből úgy buggyant ki a vörös hányás, mint a vulkán.

– A vér?

– Nem, az olcsó vörösbor. Áll az ember, teli a lepedő hányadékkal, és a mentőtiszt dolgozik. A selejt, a selejtes munka sok más helyen elnézhető. A cukrász eltakarhatja habbal a piskótát, a kőműves meg habarccsal az épületet. Itt a selejt egy kézbe, egy lábba vagy egy ember életébe kerül. 

– Azt mondtad, az irodalmi kánonból kirekesztettek. Hogyan tudnád megfogalmazni, mi az irodalom? Hol vannak a határok, és ki dönti el, hogy mi fér bele?

– Van egy üres papírom, és leírom azt, amit akarok. Ennyi. Szinte úgy birkózom néha az angyallal, hogy az áldását kiérdemeljem, mint Jákob. Hogy aztán ez milyen rendszernek, folyamatnak a része, hogy hívják, mibe fér bele, vagy mibe nem, ez nem is érdekel. Pont elég bajom van nekem az üres papírral meg az angyallal. Vagy ő, vagy én. 

– Van úgy, hogy egyikőtök sem?

– Olyan nem szokott előfordulni, mert nagyjából minden nap megírom, amit akarok, legfeljebb rosszul. De mivel a következő nap az előzőnek a mestere, másnap – vagy még aznap délután – jó sikeredik belőle. Negyed öt körül kelek, jó csönd van, akkor lehet igazán írni. Keményen hajtok este nyolcig, akkor elfáradok. 93 óta nem voltam szabadságon egy napot sem. Vagy kint voltam terepen anyagot gyűjteni, vagy írtam. Sokszor órákig ott rohadok a papír fölött, azon tűnődve, hogy a százhuszonnégy vastag jegyzetfüzetem melyikébe írtam azt a részt, amikor például Mezőkövesden október tizenharmadikán egy orvos egyszerre két emberen végzett újraélesztést. Ott ülök a szobámban, előttem egy kazal füzet, és őrjöngök, hogy nem találom, pedig fantasztikus volt, ahogy az orvos ide-oda ugrált. 

Nemegyszer éjszaka utaztunk a mentőben, és sötétben jegyzeteltem, volt, amikor egymásra írtam a sorokat, mert nem láttam. Ha betelt a füzetem, már nem volt energiám, se eszem arra, hogy ráírjam, Mezőkövesd, 2002. október 13. éjjel 11 óra a mentőautóban.

– Mind a három kötetet megírtad már?

– Hogyne. Egyben megvan az egész. Csak háromszor kétezer forint, az mégsem hatezer. Nem dumálok mellé, hogy fejlődik a gazdaság, meg nő a nem tudom milyen százalék, így aztán jobban élnek az emberek. Az én közönségem egyre rosszabbul él, és hatezer forintból két melegítőt meg egy pár cipőt tudnak venni a piacon.

– Mi az az erő, ami leginkább hajt az életben? Mi kelt föl például minden nap negyed ötkor?

– Semmi. Csinálom. Meg se tudnám tenni, hogy fekve maradjak akárcsak reggel nyolcig is. Van egy kis depresszióm – kinek nincs –, ha hagynám magam, elborítana. Az élet feszes sodrása mindent korrigál, helyre rakja a dolgokat. Hogy mi tart életben? Az, hogy teszem a dolgomat teljes erőből. Hála Istennek, semmi olyat nem kell csinálnom, amit nem akarok. Legalábbis a munkában. 

– Szeretted annak idején a filmgyári munkáid is? 

– Azt, látod, nem. Pedig írtam filmet is, meg beledolgoztam könyvekbe. Tunkoltam, ezt így hívják. Muszáj volt. Még timsóra sem volt pénzem, úgyhogy, ha megvágtam magam borotvával, konyhasót tettem rá. 

– Ez a főiskola után volt?

– Igen, de nem úgy, ahogy gondolod. Utolsó éves voltam a Színművészetin, éppen akkor csukták le Háy Gyulát, Csurkát meg Gálik Jóskát, ők az osztálytársaim voltak. Gyárfás Miklós lett az osztályfőnököm. Minden vizsgám megvolt, és írtam egy olyan vizsgadarabot, ami miatt azonnal ki akartak vágni. Akkor azt mondtam: jó, csináljunk boltot, fizessék ki az utolsó havi ösztöndíjamat, én meg holnap kilépek a főiskoláról. Így is történt. Másnap jelentkeztem egy apróhirdetésre segédmunkásnak. Nézték, hogy iskolai végzettsége öt év főiskola. Kérdeztem, ez akadály? Nem, sőt, ha tud ilyet, még küldjön, mondták.

– Hol lettél segédmunkás?

– A fűtés- és kazánszerelőknél. A Tanács körúton volt a központunk. Egyik nap a Róna utcai Filmgyárba küldtek ki kazánt javítani. Egyszer csak a főiskolai tanáraim jöttek velem szemben az udvaron. Azt mondták, ha már itt vagyok, írjak egy filmet. Írtam. Szerelem csütörtök volt a címe, Pécsi Sanyi volt a főszereplő. Nagyon rossz film volt.

– Nehéz fiú vagy?

– Azt hiszem, nem. Nincs velem gond. Megcsinálom a reggelimet, elrakodok magam után, nem kártyázom, hazaérek mindig időben, és leviszem a szemetet is. Igaz, nem locsolom a kertet, s nem tudok porszívózni sem, de nem is akarok tudni. Az én dolgom, hogy hozzam a pénzt, és ha meglátogat bennünket egy betörő, akkor azt én fogadjam. 

– Az infarktus úgy jött nálad is, ahogy másoknál? Derült égből villámcsapásként?

– Egyedül voltam otthon. A feleségem a barátnőjével színházba ment. Belül a szívem környékén nyomott valami. Fájdalom nem volt, csak egy tompa nyomás. Elmúlt. Aztán húsz perc múlva jött a második. Mondom, ezzel nem jó játszani. Átmentem, szóltam Jánosnak, aki már huszonhat éve a szomszédom, hogy hívja ki a mentőket. Perceken belül kijöttek. Teljesen észnél voltam, mondom magamnak, nézd Gyuri, Isten felírta, hogy életedben mennyit ittál, mennyit csavarogtál, mennyit dolgoztál. Aztán aláhúzta és összeadta. A végeredmény egy infarktus. Gyurikám, nem tudom olcsóbban megszámítani, ennek ez az ára – mondta. Akkor úgy éreztem, nincs tovább. De tévedtem. Megint jól vagyok.

Olvasson tovább: