Kereső toggle

Lukas cipőtől a gyémánthegyekig

Pogány Lajos gyémántkereskedő, Dunakiliti, 2002. június

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Voltam Párizs luxusszállóiban; megszálltam a Közel-Kelet legelegánsabb szállodájában, a jeruzsálemi King Davidben; láttam a Loire menti kastélyokat, de Pogány úr Dunakilitin fölépített kastélya mindent fölülmúl. Pompája, eleganciája, kertje lélegzetelállító. Pogány Lajos gyémántkereskedő. Aki elég gazdag volt, az tőle vásárolt, a belga királyi családtól Margit hercegnőn át Elizabeth Taylorig. Ez a hallatlanul természetesen és egyszerűen élő ember mindezek ellenére ritkán tapasztalta meg, mi az, boldognak lenni. 



"Egész életemben nem tudtam, kitől féljek jobban: a banditáktól vagy az adóellenőröktől" Fotó: Somorjai László

– Szívesen végigvezetem a lakosztályokon, mielőtt beszélgetünk, de bocsásson meg a lassúságomért. A balesetből még ennyi visszamaradt. 

– A telefonban erről nem beszélt.

– Tudja, valamit biztosan el kell még végeznem ebben az életben, merthogy ilyen roncsból élve nem jött még ki ember. A lányom kérte, hogy a hetvenedik születésnapomat Belgiumban ünnepeljük meg, így Cannes-ból indultunk kocsival. A fiam vezetett, aztán egyszer csak egy másodpercre elaludt. Lerepültünk az autópályáról egy hatalmas szakadékba, és mikor földre ért, a kocsi péppé zúzódva azonnal kigyulladt. Senki nem tudja, hogy jöttünk ki belőle, mi sem. 

– Gyakran van itthon?

– Ritkán jövök haza, de akkor sokat vagyok itt. Ezt a házat az elmúlt években építettem. Nagyon idekötött. De van tíznél több kastélyom a világ különböző részein, Cannes-ban, Floridában, Thaiföldön, így aztán jövök-megyek. Mostanában egyre többet gondolok Magyarországra. Hazavágyódom. 

– Ezt a kastélyt itteni munkásokkal építtette?

– Lengyel és olasz munkásokat hoztam, akik a francia házamon is dolgoztak.

– Ön elég sűr? és gazdag életet élt, és nem csak anyagilag. Hogyan látja így hetven fölött, mi volt az életének munkájának, sikerének az értelme? Mire használta, használja a vagyonát? Mi az, ami igazán boldoggá teszi?

– Komoly kérdések… nem tudom rájuk a választ. Boldogság… nagyon ritka, néha egy-egy szép reggel. Egy dolog tudott néha boldoggá tenni. Az, ha realizálni tudtam, amit elhatároztam. Akár végsőkig éjjel-nappal dolgoztam, szombat-vasárnap is. Annyi pihenőt hagytam, hogy vasárnap reggel elszaladtam a misére, de később már arra sem volt időm. Mikor reggel nem tudom, merre induljak, mert annyi a munkám, ez a legnagyobb boldogság a számomra. Van egy rossz természetem. Mikor elkészül valami, mint ahogy ezt a házat is készen tetszik látni, nem tudok mit csinálni tovább. Mert már nem érdekel. Nem tudok bemenni már a konyhába makarónit főzni. 

– Hogy kezdte az életét, kik voltak a szülei?

– Nemrég itt ültem a hallban, ahol most ülünk, vártam valakit, és egy másodperc alatt végigpörgött bennem a gyerekkor: az édesanyám ötéves koromban meghalt, apámat, úgy hiszem, már születésem előtt sem szerettem, s aztán egy mostohaanya; apám belép egy náci pártba, én meg hallgatom a Szabad Európát – hát ez volt az ifjúság.

– Mit mondott akkor a Szabad Európa?

– Azt, hogy jöjjünk, mert a határ után Amerika lesz. Aztán semmi se lett. 52-ben átmentem Ausztriába, mire átértem, már cipőm sem volt, mert szétszakadt a lábamon. Négyen mentünk innen a falumból, Dunakilitiről; bekerültünk azokba a barakkokba, amiket a háború alatt a németek építettek a zsidóknak. Egy szobába tizenöten-húszan voltunk négy-öt emeletes ágyakban. Tizennyolc évesen voltam ötven kiló. Jött Kanadából egy bizottság, hogy kellenek emberek erdőirtásra, favágásra. A nagy, erős parasztfiúkat vitték, nem engem. Később kiderült, jobb, hogy nem mentem, mert azok közül az erős gyerekek közül is sokan megfagytak a kétméteres hóban. Aztán beválogattak kertésznek. Két hónapig dolgoztam minden pénz nélkül egy pár virsliért. Utána kezdett fizetni a főnököm órabért, mikor látta, hogy jól dolgozom, egy schilling órabérem volt. Három és fél schillingből megéltem egész nap, ebben volt egy kiló barna kenyér, tíz deka szalonna, egy liter tej és egy hagyma. A vizet ingyen lehetett inni. Nyáron reggel hattól este tízig dolgoztam, amíg csak világos volt, közben nyelvet tanultam és leérettségiztem. Minden szombaton Salzburgba mentem, ahol éjjelente egy bárban amerikai katonáknak magyar nótákat zongoráztam. Egy ilyen alkalommal a vonaton találkoztam egy belga lánnyal. Elkezdtünk beszélgetni. Nekem eszembe sem jutott a nősülés, hiszen egy gatyám sem volt, de ez a lány elhatározta, hogy elvesz engem férjül. 

– Mi tetszett meg neki magában?

– Nem tudom, de a legokosabb nő volt, akivel találkoztam az életemben. Aztán jött ötvenhat, és minket mint diákokat hazahívtak, hogy a rádióban ahány nyelven csak tudunk, könyörögjünk a világnak segítségért. Csak Mosonmagyaróvárig jutottunk, ott golyózáport kaptunk, megsebesültem. Egy francia fotóriporter a karjaim között halt meg. Aztán visszavitt az osztrák Vöröskereszt, és egy hét múlva ott álltam az anyakönyvvezető előtt Belgiumban. 

– Szerelmes volt?

– Nem. De később nagyon-nagyon megszerettem, és biztos, hogy ma is ő lenne a feleségem, ha élne. Ő őszintén szerethetett, hiszen semmi érdek nem volt az irántam való szerelmében, egy fityingem sem volt, és akkor sem voltam egy Marlon Brando. Az esküvő utáni első hónapban a feleségem terhes lett, én meg éjjel-nappal tanultam és dolgoztam apósom kis óra-ékszer boltjában mint alkalmazott. Hat hónapig nem mentem ki az utcára, nem érdekelt a külvilág. Megkérdeztem apósomat, onnantól kezdve, hogy van egy kiló aranyam, hány kézen megy át az az arany, mire valaki nyakán ékszer lesz belőle. Azt mondja, legalább tizenkettő-tizennégy helyen, és mindenki szépen keres is rajta. Izgatott, hogyan lehetne az elejétől a végéig egy kézben tartani a munkát és a pénzt is. Először csak féldrágakövekkel foglalkoztam, azt is stikában, mert apósom féltett a drágakövektől.

– Milyen ember volt maga, hogy félteni kellett a kövektől?

– Nem velem volt a probléma. Ha egy drágakövekkel kirakott arany-ékszert kirakok a kirakatba, amit én csináltam, ahhoz számla kell, az adóhivatal rögtön megkérdezi, honnan van. Apósomék soha nem akartak többre jutni, megelégedtek azzal, ami volt, szűkösen éltek egész életükben. A magyaroknál az az első szó, hogy pihenni, pihenni, pihenni; a flamandoknál az, hogy spórolni, spórolni, spórolni. Mikor az első lányunk, Ilonka megszületett, s a bábaasszony a lemosásból elénk hozta, már a nyakában lógott az államtól kapott ezerfrankos kis betétkönyv. Mire kikerült a kórházból, mellette volt a rokonoktól kapott másik ezer frank. Ott a spórolás már a születésnél elkezdődik. Azt se tudom, merre hány milliárdom van, de ha valami ötven forintba kerül, és én meg tudom venni negyvenkilenc forintért, akkor még ma is az az egy forint a legszebb forint a számomra. Aki nem így gondolkozik a pénzről, azzal nem tárgyalok, és főleg nem kötök üzletet, tudniillik az veszélyes.

– Ott tartottunk, hogy elkészítette az első ékszert. 

– Egy délelőtt elment az apósom meglátogatni a testvérét Ostendébe. Én gyorsan kitettem a stikában elkészített két gyűrűt a kirakatba. Tizenöt perc alatt mindkettőt megvette egy kuncsaft. A keresetemből idővel megvettem tőle a bolt felét. S akkor már kiírhattam a boltra, hogy Brath és Pogány. Ettől kezdve hamar megtelt az üzlet gyönyörű, egyedi ékszerekkel. Ebbe a boltba ötven évig órákat meg semmi aranyakat, bizsukat árultak. Az emberek eleinte nem hittek a szemüknek, hogy tele van a kirakat valódi hatalmas drágakövekkel. A banditák viszont hitték. 69-ben kirabolták az egész üzletet úgy, ahogy meg van írva: az ajtó kicsapódik, egy tucat bandita géppisztollyal a vállán teljesen kiürítette a boltot, golyókat eresztve a térdembe és a fejembe. Nem voltam bebiztosítva, mert sajnáltam rá a pénzt. Sok gyémántáru volt nálam bizományba, azok viszont be voltak biztosítva. Ennek a szerencsétlenségnek volt egy nagy szerencséje. Belgiumban eddig ez volt a legnagyobb ékszerrablás, amit bemutatott a rádió és a televízió is. Sorra mutatták a képernyőn az ékszereimről készített fényképeket. A golyókat kiszedték belőlem, és két hét múlva kijöttem a kórházból. A következő hat hónapban nem tudtam elég ékszert gyártani, mert egész Belgium tőlem akart vásárolni. Aztán jöttek a franciák, az angolok és a hollywoodi sztárok. 

– Ez a rablás vitte a siker útjára? 

– Egyik oldalról igen, másik oldalról nem. Utána négyszer lőttek még meg. Kiraboltak 72-ben és 74-ben is. A térdeim ma is fájnak, ha mozdítom őket. Az üstökös csillagom meredeken elindult fölfelé, mindenki azt mondogatta, na, mi lesz ennek a vége. Azok a nagy kollégák, akikre felnéztem Antwerpenben, Tel Avivban, New Yorkban mind eltűntek, mikor Pogány megérkezett az ékszereivel. Jöttek állandóan az adóellenőrök, de csak az árum tíz százalékáról tudtam papírt adni. Tudja kedves honfitársam, ha az ember harminc évet eltölt így, akkor egyszer csak elfárad. Egész életemben nem tudtam, kitől féljek jobban: a banditáktól vagy az adóellenőröktől, mert a banditával még elverekedek, de ha az ellenőr rossz akar lenni, akkor végem. Gyönyör? gesztenyesor vezetett a brüsszeli házamhoz, de soha nem tudtam teljes nyugalommal végigmenni a ligeten, mert a fa mögött pisztollyal ott állhat a rabló. És volt, mikor ott is állt. 

– Belgiumban így teltek a napjai?

– Igen. Mert tudtam, hogy nem vagyok rendben. Ékszereim fele zsidó barátaimtól származott, csakhogy ők nem tudták eladni, én pedig goj létemre nagyszerűen. Ilyen módon őket is támogatni tudtam. Richard Burton, mikor gyémántot vett Elizabethnek mindig engem keresett meg, nem a New York-i ékszerészeket. Pedig nem adtam az árumat olcsón.

– Család, gyerekek? Úgy tudom, több felesége is volt.

– Mire felépítettem a házunkat, ami Belgium legszebb háza lett, már nem volt rá szükségem. Autóbalesetben együtt halt meg a feleségem és a lányom. Aztán, hogy ezt kicsit feledjem, elvállaltam a város polgármesteri tisztét. Megint megnősültem, elvettem egy magyar nőt, de az már nem sikerült úgy. Elváltunk. Ma is azt a belga nőt szeretem, akit a vonaton megismertem. Ne kérdezze fiatalember, mi a boldogság, és mi céllal születtem erre a földre, nem nagyon tudom. De valami még hiányzik, valaminek még történnie kell velem. S aztán lehet, hogy okosabb leszek.

Olvasson tovább: