Kereső toggle

Íróasztalok és tankok csatája

Interjú Király Béla vezérezredessel, a miniszterelnök személyes megbízottjával a haderőreformról és életének fordulatairól

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"A haderőreform egy helyben topog. Ha ez sokáig így marad, akkor ebből előbb-utóbb nagy botrány várható" – nyilatkozta lapunknak Király Béla vezérezredes, akit a miniszterelnök a haderőreform előmozdítására kért fel. A Titanic katasztrófájának napján született honvédtiszt 13 zászló alatt szolgálta hazáját, élettörténetét drámai események, siralomház és amerikai egyetemi katedra, csodába illő váratlan fordulatok jellemzik. Többször is halálos ítéletet hoztak ellene, de mindig megszabadult.



"Tizenhárom zászló alatt szolgáltam" Fotó: Somorjai L.

Király Béla honvédtábornok, történész



1912. április 14-én, Kaposváron született

1930–35 Ludovika Akadémia

1935–40 csapattiszt, Kaposvár

1940 részt vesz Észak-Erdély 

visszacsatolásában

1942–44 vezérkari tiszt, 

Honvédelmi Minisztérium

1945 dandárjával átáll 

a szovjetekhez

1946–47 vezérkari főnök

1951 Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, alapító parancsnok

1951 halálra ítélik

1956 kiszabadul, a Nemzetőrség főparancsnoka, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság elnöke

1957–66 a magyar Forradalmi Tanács alelnöke

1963–83 a New York-i Városi Egyetem tanára

1989 hazatér, 

1990, ny. vezérezredes

1990–94 országgyűlési képviselő

(Forrás: Ki kicsoda 2000, 

Greger-Biográf kiadó)

– Hogyan szólíthatjuk? Professzor úrnak? Vezérezredes úrnak?

– Egyszerűen Béla bácsinak.

– Vágjunk a dolgok közepébe. Béla bácsinak mi a véleménye a haderőreformról?

– Miért, van itt egyáltalán haderőreform?

– Mint a miniszterelnök tanácsadója, talán Ön többet tudna erről mesélni.

– Az első megoldandó kérdés a vezérkarnak a Honvédelmi Minisztériumba történő integrációja. Mint tudjuk, a honvédség parancsnoka és a honvédelmi miniszter fej fej mellett irányítottak, az előbbit a miniszter nem utasíthatta, mert nem volt neki alárendelve.

– Erre mondták, hogy a honvédség kétfej??

– Igen, de én a nyugati példákat szem előtt tartva amellett voltam, hogy a vezérkar főnöke, mint a legmagasabb rangú egyenruhás ember, olvadjon be a vezérkarral a minisztériumba. Őt a miniszter a kormány, a nemzet nevében polgári felügyelet alatt tartja, és a katonáknak minden civil utasítást végre kell hajtaniuk legjobb tudásuk szerint. Ezt a változtatást, amelyet civil ellenőrzésnek is hívnak, már az Antall-érában szerettem volna megvalósítani, de Mécs Imre képviselő ellenkezése miatt a javaslat megbukott.

– Nem azt mondják, hogy ilyen módon a politikának lesz alárendelve a hadsereg?

– A hadsereg már alá van rendelve a politikának. A politika határozza meg az ország céljait, programját. A háborúban a politika határozza meg, hogy ki kit támad meg. A politika, de nem a pártpolitika, mert a kettő között igen nagy a különbség. 

– Még milyen problémák vannak a haderőreformmal?

– Meg kellene változtatni a fiatal tisztek és az ezredesek arányát, ki kellene cserélni a szárazföldi haderő elavult fegyverzetét stb. Kiszámoltam például, hogy a Horthy-hadseregben minden hat alsóbb tisztre jutott egy főtiszt. Most ugyanez az arány, csak fordítva. Sokkal több íróasztalunk van, mint tank. Le kellene szállítani az íróasztalok számát – ez az "íróasztalok és tankok csatája". Kidolgoztam továbbá, hogyan lehetne a német hadsereg létszámcsökkentése nyomán felszabaduló jó minőség? NATO-fegyverekkel egy csapásra feljavítani a mi haderőnk eszközállományát, de még csak napirendre sem tűzték a javaslatomat. A politikai akarat megvan, a miniszterelnököt rendkívül tisztelem, mégis úgy látom, hogy a haderőreform egy helyben topog. Ha ez sokáig így marad, akkor ebből előbb-utóbb nagy botrány várható. 

– Ön még az Osztrák-Magyar Monarchiában született, és közel egy egész, zivataros évszázad történelméről szerzett személyes élményeket, tapasztalatokat… 

– 1912-ben születtem, pont azon a napon, amelyen a Titanic elsüllyedt. Katonai pályafutásom során összesen 13 zászló alatt szolgáltam, kezdve a fekete-sárgától egészen a kék NATO-lobogóig.

– "Előre megfontolt szándékkal" lett katona?

– Egyáltalán nem erre a pályára készültem, az időmet legszívesebben a galambjaimmal töltöttem. Állatorvos szerettem volna lenni, apám azonban
– négy gyermek gondjaival a vállán – azt mondta, hogy ne ábrándozzak. Belőlem is vasutas lesz, mint ahogyan ő is ezt a mesterséget űzte Kaposváron. Közben Somogy megye kapott egy ösztöndíjat a Ludovikára.

– Ez a tiszti főiskola?

– Igen, egy régi katonai intézmény. Az apám tagja volt a megyegyűlésnek, és ott az alispán azt mondja neki: "Te Jóska, a Pubi fiad úgyis sorkatona, próbáld meg a Ludovikára küldeni." Édesapám kezelésbe vett, hiába ellenkeztem.

– Majd megszerette a katonaságot?

– A Ludovikán nagyon érdekelt a szervezés, a taktika, a hadtörténelem. Kitűnő tanulóként végeztem, noha a középiskolában mindig bukdácsoltam. Felismertem, hogy a hadsereg a szervezés logikájának a csimborasszója: a katonai szervezésnek olyannak kell lennie, hogy minden precízen oda kerüljön, ahova való. Ez nagyon tetszett. 1935-re elköteleztem magamat a hadtudománynak, de mindig szerettem az életet, sohasem voltam az a formális katona.

– Katonatisztnek lenni ebben az időben egyet jelentett egy bizonyos rendhez, kaszthoz való tartozással?

– Azt nem mondanám, a tisztikar középosztálybeli volt, de teljesen revizionista, minket pedig nacionalistának neveltek. A hadsereg szerepe az Osztrák–Magyar Monarchiában meszszemenően több volt, mint a királyi – maradék – Magyarországon. Az osztrák birodalom a hadseregre épült, és ennek megfelelően a katonák speciális bánásmódban részesültek. Hadnagyként végeztem, benne voltam a tíz legjobban, és Kaposvárra kértem magam, ahová senki sem akart menni, hogy folytathassam a galambtenyésztést. 

– Egy ludovikás hadnagy galambtenyésztéssel foglalkozik? Tubi-tubi?

– Röhögtek is rajtam a társaim, mert akárhova mehettem volna, jobb helyre. Amikor az Egyesült Államokban tanítottam, egy kollégám szintén felfigyelt különös hobbimra. "Mit csinálsz azokkal a piszkos galambokkal?" – kérdezte tőlem. "Dehogy piszkosak – feleltem –, nem minden galamb száll rá a Washington-szobor fejére, hogy odacsináljon."

– Ezután hol folytatta?

– Hadiakadémián, majd a minisztériumban. A vezérkar abban az időben régi porosz mintára szerveződött, ahol elsősorban nem a rendfokozat számított, hanem a szaktudás. Én például százados voltam, és ezredesek, alezredesek lettek az alárendeltjeim. A legelső frontszolgálaton még a vezérkari akadémia végzésekor vettem részt: a Don-kanyarba küldtek ki három hónapra. Mint vezérkari tisztjelölt, egy hónapot a hadosztálynál, egy hónapot a hadtestnél, egy hónapot a hadseregnél kellett eltölteni. Úttalan utakon meneteltünk az ukrajnai sivatagban, kimentem a volt zászlóaljamhoz, és akkor egy somogyi parasztgyerek rámnéz menet közben, teljesen tanácstalanul. Úgy döntöttem, megmondom az igazat, mert tisztában voltam azzal, hogy ez nem a mi háborúnk: "Idefigyeljetek, itt most nem hősnek kell lenni, hanem vigyázni kell egymásra, hogy túléljük. Emlékeztek, mit mondott a legfőbb hadúr, Horthy kormányzó 1939-ben, 1940-ben egyaránt? »Előre a Kárpátok gerincéig.«" A somogyi parasztnak nem kellett többet mondani, megértette tökéletesen. 

– Úgy tudjuk, Béla bácsi sok ember életét mentette meg a háború alatt, Izraelben "igaz embernek" is kitüntették.

– 1943 karácsonyán mint hadtáp vezérkari tisztet küldtek ki a minisztériumból Proskurowba, egy régi cári, hatalmas lovassági laktanyából kiépített bázisra, és ott találkoztam egy kétszáz fős zsidó munkásszázaddal. Felsorakoztattam őket, rettenetesen néztek ki. Szó szerint rongyokba voltak öltözve, sokaknak a térdük is kilátszott ott, az ukrajnai télben, karácsony hetében. A körletben kitört ablakok, rohadt szalma – ezen aludtak – és kosz fogadott mindenütt. Velünk szemben német katonák figyelték, hogy mi fog történni. Mint egy hordószónok, felálltam egy ládára, és üvölteni kezdtem: "Tűrhetetlen! Maguk úgy élnek itt, mint a disznók! Holnapra három szalmazsákokkal megrakott teherkocsi érkezik, ezután szépen kitömött zsákokat akarok látni a szobákban. És hol van a sapkarózsájuk? Talán szégyenlik, hogy katonák? Huszonnégy órán belül mindenkin sapkarózsa legyen." A németek, akik nem értettek egy szót sem, ott röhögtek: na végre megkapták a zsidók a magukét. Alakíttattam egy mestercsoportot is az ablakok beüvegezéséhez, és megszerveztük, hogy a törzsnek mindig legyen vize, hideg-meleg egyaránt. A táborban azt is jelentették, hogy havonta el-eltűnt egy-egy ember, akit kiküldtek a városba, sárga szalaggal a karján. A karszalag viselését törvény írta elő, ezen én nem változtathattam, de a katonaköpenyt rávehették. A civil zsakettjükön viselték a sárga karszalagot, arra húzták fel a katonaköpenyt és a sapkarózsát. Nem lehetett többé megkülönböztetni, hogy ki a munkaszolgálatos és ki nem. Amikor a munkaszolgálatosok ideje lejárt, a régi rendszer az volt, hogy kettesével, hármasával mentek el, német SS-területen keresztül. Háromból egy, ha hazaérkezett. Én egy gépkocsi oszlopban, katonai őrséggel vitettem haza az egész csapatot, épségben meg is érkeztek.

– 1944–45-ben még mindig a minisztériumnál dolgozott?

– Igen, de még egyszer kiküldtek a frontra. A nyilas hatalomátvétel után három héten három helyen szolgáltam, mindenütt azt gondolták, hogy a másik helyen letettem az esküt, így soha nem esküdtem fel Szálasira. 1945-ben egy ellenálló csapatot szerveztem
– akkor Kőszegen volt a Honvédelmi Minisztérium –, és amint a közelbe értek, átálltunk az oroszokhoz. Így Kőszegen egyetlen egy lövés sem esett, pedig ott komoly haderő vonult fel.

– Ezt hogy fogadták az oroszok?

– Először csokoládét küldtek, azután hadifogságba vittek. Azt mondták, hogy új sereget szerveznek Székesfehérváron, oda menjünk. Több ezer emberrel masíroztunk Székesfehérvárra, alig egy vagy két orosz kíséretében. Sokan mondták: bújjunk el a Bakonyban vagy Badacsonyban. Én azonban nem azért jöttem haza, hogy elbújjak, hanem azért, hogy részt vegyek az ország újjáépítésében. Székesfehérvárott egy laktanyában szétválasztották a tiszteket és a legénységet. Odamegyek az asztalhoz, ahol egy vezérkari barátom veszi fel a névjegyzéket, és kérdezem tőle, hogy milyen alakulatot szervezünk? "Béla, ébredj fel, fogolytáborban vagyunk" – válaszolta. Onnan Foksániba, egy fogolytáborba kerültem, ahol szökési csoportot szerveztem. Éjszaka szállítottak tovább, szó sem lehetett szökésről, mert még a géppisztolyost is láttuk a vonat végén a ragyogó holdfényben. Mielőtt a Szovjetunióba értünk volna, hirtelen olyan vihar kerekedett, hogy még a földet sem lehetett látni. Ekkor elkiáltottam magam: "Most!" Kinyitottuk az ajtót, kiugrottunk a vagonból, és hazajöttünk. Ami akkor történt, az egy valóságos csoda. Mindegy, hogy minek hívod, isteni gondviselésnek vagy valami másnak, de én ilyen csodasorozatban élek.

– Hogy volt tovább?

– Az új hadsereget nem lehetett másra alapozni, mint a régi ludovikásokra. A vezérkari tiszteket külön megvizsgálták, hogy mit tettek a háború folyamán. "Király, neked semmi gondod nem lesz, mert hat zsidó munkaszolgálatos igazolt téged" – közölte velem ennek a speciális igazoló bizottságnak a főtitkára. Csak az volt a gond, hogy szökött hadifoglyokat többször visszavittek már a Szovjetunióba, nekem is elég lett volna egy rosszakaró, aki besúg. Három alternatíva közül választhattam: 1. elbújok, 2. elhagyom az országot, 3. belépek a Kommunista Pártba. A legutóbbit választottam. Soha nem voltam pártfunkcionárius, de a párttagságom 1951-ig megvédte az életemet. Akkor mint volt horthysta tisztet koholt vádak alapján halálra ítéltek.

– 1951-től siralomház?

– Még hogy siralomház! Ott legalább van cigányzene, itt meg nem volt.

– Négy év kemény börtön?

– Öt lett belőle. 

– Közben hányat akasztottak fel a cellatársak közül?

– Nem húztam cédulát, de sokat. Hallottuk az akasztófát, és soha sem tudtuk, ki az. A börtönben angolul tanultam, még most is megvan a szótáram. 

– Senki nem tett kísérletet, hogy a börtönből kihozza?

– Maguk nem érthetik azt a rendszert, olyan ott nem létezett, hogy valaki kihozzon, hacsak nem Rákosi maga – ő azonban nem rajongott értem. 1955-ben a halálos ítélet megszűnt, és lett belőle életfogytiglani börtön. Egy évre átkerültem egy másik épületbe. 

– Jött 1956. 

– Szeptember közepén szabadultam. Utána felkeresett három barátom Nagy Imre megbízásából, és hívtak a honvédelemhez, hogy szükség van rám. Közben folytak a szervezkedések Nagy Imre pozícióba kerüléséért, mondták, hogy én is bekapcsolódhatnék. Vállalom? "Ha vissza kell lépni a Kommunista Pártba, akkor szó se lehet róla" – feleltem. Azután betettek a Honvéd Kórházba, hiszen csont és bőr voltam, öt évig nem ettem húst, sem rendes ételt. Október 23-án, mikor az első lövések eldördültek, én operáció után voltam, és a kórházban feküdtem. 28-án azonban kiszöktem a kórteremből, és ott voltam a Deák téren, a Kopátsy Sándor védnöksége alatt megtartott nagygyűlésen. Ott megválasztottak a gyűlés elnökének, és 24 órán belül megalakítottuk a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, később pedig a rend helyreállítása érdekében a Nemzetőrség Főparancsnokságát. Ezt a célt a helyi szabadságharcos csapatok is elfogadták, és november 2-áról 3-ára virradó éjszaka már egy lövés sem dördült el. 

– Miután bejöttek az oroszok, emigrálnia kellett?

– Persze. Tudtam, hogy most nem úsznám meg, ha a kezük közé kerülnék. Ha ismerik a Jelcin-dossziét, abból kiderül, hogy egyet kivéve mindenkit kivégeztek, aki a névsorban szerepelt. Az én nevem is ott volt. Előtte azonban még történtek érdekes dolgok. Az első lövéstől kezdve Nagy Imre és az asztalom között működött egy közvetlen, "K" telefon. Ezen adtam le a jelentéseket. November 4-én éjfél után már Mátyásföld felől támadták a megfigyelő vonalunkat. Én azt mondtam: "Nagy bajtárs, a szovjet beavatkozás mértéke az én megítélésem szerint háború. Javaslom, hogy a miniszterelnök úr ezt jelentse be a rádión, vagy ha nem akarja, megteszem én." Hevesen tiltakozott: "Szó sem lehet róla, mi nem fogunk harcba szállni, különben is itt van a szobámban Andropov nagykövet, aki biztosít bennünket arról, hogy a Szovjetunió teljes barátságát élvezzük. Amennyiben lövöldözés van – dörögtek az ágyúk –, az a szovjet válasz a magyar provokációra." Ezután kapom a jelentést, hogy az oroszok áttörtek, Mátyásföld körül tankoszlopok közelednek. Jelentem Nagy Imrének, mi történt. "Tudomásul vettem" – feleli, és leteszi a kagylót. Hajnali három óra körül az Andrássy útról egy szovjet tankoszlop jön felénk, ott megy el előttünk. Mindegyik tank be volt zárva, és utánuk egy gulyáságyú. Ezen röhögtem egy nagyot, azután megint, húsz tank, gyalogság nélkül. Mindegyikre tudtunk volna dobni egy-egy Molotov-koktélt, ha lett volna nálunk ilyen. Amikor elkanyarodtak a Parlament felé, jelentem Nagy Imrének: "Miniszterelnök bajtárs, egy páncélos oszlop vonul át előttünk, és úgy tűnik, hogy a Parlament felé mennek." "Köszönöm, nem kérek több jelentést" – feleli, és leteszi. Maléter Pál Tökölön volt, kitört a háború, én vagyok a legmagasabb katonai pozícióban – és a miniszterelnök nem kér több jelentést? Mi van itt? Riadóztattam, és egy biztosító zászlóaljjal elindultunk a budai hegyek felé, a Manrézába, majd fölmentünk a Szabadság-hegyre a Vörös Csillag Szállóhoz. Az én elgondolásom nem az volt, hogy háborút viseljünk a Szovjetunió ellen, hanem hogy helyreállítsuk a kapcsolatot Nagy Imrével, és megtudjuk, mit akar. Hiába, csak a rádióban hallottuk Nagy Imre szózatát. November 8-án kivezettem a csapatokat Nagykovácsiba, majd a 10-éről 11-ére virradó hajnalon dzsippel fölmentem a kilátóhoz, mert ott randevúnk volt egy dorogi küldöttséggel. És akkor mintha a föld és az ég is megindult volna: egy repülőszázad bombázni kezdett bennünket, tüzérséggel be voltam kerítve. Egyetlen légvédelmi ágyúnk volt, ami üzemelt, azt vették célba az oroszok. Az ágyú mellett silókban volt elhelyezve a teljes háborús lőszerkészletünk, mivel ez egy légvédelmi ezred volt. A forradalomtól függetlenül alakult így. A szovjetek a magyar ütegre koncentrálva lőttek, és akkor történt a csoda. Az egyik rakéta becsúszott egy silóba, és felrobbantott egy vagonnyi lövedéket. A robbanás csak egy irányban terjedhetett, felment egy füstfelleg, és a tetején méltóságteljesen, gomba formájában szétterjedt. Olyan volt, mint egy atombomba robbanása. A repülőgépek másodpercek alatt, a tankok percek alatt, majd a gyalogság is eltűnt.

– Megijedtek?

– Persze. Azt hitték, jön az atommérgezés. A csatában az a fél a győztes, amely megtartja a csatateret. De nem bíztuk el magunkat, gyorsabban, mint azt az ellenség számította, átmentünk a Bakonyba. Ott összehívtam a nemzetőrség-parancsnokságot, és közöltem velük, hogy én a továbbiakban nem kívánok harci cselekményeket szervezni, nyugatra megyek, aki akar, velem jön. Rengetegen követtek, a határ túloldalán összetereltek bennünket az osztrákok, és átvettek az amerikaiak. 

– Hol telepedett le? 

– Először Washington D.C.-be, a fővárosba vittek. Ott találkoztam Kéthly Annával, és megkezdődött az emigráns élet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy megérem a Szovjetunió végét, és visszakerülök a hazámba, noha a tudomány eszközével küzdöttem a kommunizmus ellen.

Olvasson tovább: