Kereső toggle

Mindent tudtunk, de semmit nem mondhattunk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sugár Joel 2017-ben a csernobili robbanás magyarországi sajtóvisszhangjáról készített kutatása során a pártállam utolsó évtizedének kommunikációs stratégiájáról kérdezte Kádár agitprop főnökét. A 2018 decemberében, 88 éves korában elhunyt politikussal készült exkluzív interjú a Hetekben jelenik meg először.

                            

Magyarországot a kommunista tábor legvidámabb barakkjának tartották. Mi volt a helyzet a tömegtájékoztatással?

– Meghatározó tényező volt, hogy Magyarország egy koalíció része, vagyis a Varsói Szerződés tagja volt. A koalíción belül voltak bizonyos kezelési szabályok. Az oroszoknál és minálunk is döntő szempont volt – és ez érvényesült a csernobili katasztrófa idején is –, hogy mindenki a másikra vonatkozó információból csak annyit hoz nyilvánosságra, amit az illető ország kiadott. Ezt az alaptörvényt, közmegegyezést a koalíció valamennyi tagja betartotta. Tehát, ha a bolgárokról megjelent bármi valahol a világon, akkor ebből mi csak azt hozhattuk nyilvánosságra, amit a bolgár hírügynökség kiadott. Ugyanígy volt a TASZSZ híreivel kapcsolatban is.

 

Csak a közvélemény nem tudhatott semmit a balesetről, vagy a vezetés is homályban tapogatózott?

– Az atomkatasztrófa 1986. április 26-án történt. A TASZSZ napokig nem adott ki egy betűt sem, ezért minden szocialista ország nyögött a saját vermében, mert természetesen a tájékoztatás rendelkezésre állt, miután a norvég, finn és svéd sajtó beszámolt a radioaktív felhőről, ők érzékelték először, hogy probléma van. Tőlük perceken belül a nyugati nagy hírügynökségek ezt átvették, hiszen nyilvánvaló volt, milyen nagy a baj. Bár a TASZSZ három napon át nem adott semmit, a magyar politikai és katonai vezetés hamar minden adat birtokába került. Miniszterelnök-helyettesként Marjai József a KGST-vel való kapcsolattartásért volt felelős, Czinege Lajos honvédelmi miniszter pedig a szükséges mérőműszerek felett rendelkezett. Nehéz helyzet volt, mert a tömegtájékoztatáshoz semmilyen információ nem mehetett ki, miközben a vezetés mindennel tisztában volt. Elsőként tehát ők értesültek a valós helyzetről, ők informálták – kiegészítve a nemzetközi hírügynökségi beszámolókkal – a teljes vezetést.

 

Ön hogy értesült a katasztrófáról?

– Én éppen nem voltam Budapesten, mert Kínában jártunk egy küldöttséggel. Londonban ott várt bennünket a nagykövetünk és az MTI-tudósítónk, de ők sem tudtak ekkor még semmit. A magyar repülőgépet a brit hatóságok félreállították, ki is húzták a repülőtérről. Voltam katona, felismertem, hogy sugármentesítő egységek vettek körül bennünket. Órákkal később tudtuk meg, hogy a repülőgépünk átrepült Csernobil felett, pont a katasztrófa utáni órákban. A britek pedig tudomást szereztek erről, és ezért vittek karanténba bennünket. Így Londonban értesültem a katasztrófáról, miközben a gépünket sugármentesítették. Ekkor már Európában mindenki mérette a sugárzást, Magyarországon is. Az adatok Marjai és Czinege kezébe jutottak először, az ő érdemük, hogy a határokon gyorsan felálltak az ellenőrző pontok, és napokon belül elkezdték mérni a járművek sugárzását. A vezetés számára az MTI jóvoltából a világ minden jelentős hírügynökségének a jelentése és a szakértői jelentések is rendelkezésre álltak, de meg volt kötve a kezük. Miközben már megkezdődött 200 ezer ember kitelepítése, és százával haltak meg a mentésben részt vevő tűzoltók és katonák. Nem tudni persze, hogyan döntöttek volna Gorbacsovék, ha az első napokban nem vezetik őket is félre. Szerencsére a radioaktív felhőből mi – az első körben – nem kaptunk, szemben a skandináv országokkal. Aztán a TASZSZ nyomán az MTI is kiadhatta a hírt, először a szerkesztőségvezetőknek küldött, „szerktáj” rövidítésű jelentéseiben.

 

Május elseje előtt már megjelentek rövidhírek a balesetről Magyarországon is. Nem gondoltak arra, hogy lefújják a felvonulást?

– Igen, százezrek készültek az utcákra. Egy válságstáb folyamatosan működött Marjai, Czinege és Berecz János vezetésével. Nekik kellett dönteni arról, hogy az emberek kimehetnek-e a május elsejei ünnepségekre vagy sem.

 

Ha a vezetők tisztában voltak a helyzet súlyosságával, ők nem aggódtak a saját biztonságuk miatt?

– De igen, a tribünnél állandóan ott voltak a sugárvédelmi szakemberek, akik állandóan jelentették Marjainak, hogy mi a helyzet, csak így engedélyezték a felvonulást. Magyarországot a sugárzás közvetlenül nem érintette, a problémát a katasztrófasújtott területen keresztüljövő járműkonvojok okozták. Vitathatatlan, hogy köztük volt nyoma évek múltán is a sugárfertőzésnek a megbetegedések tekintetében. (Az áldozatok becsült számáról a jobboldali cikkünkben írunk – a szerk.) Ez a fertőzés azonban ott keletkezett, nem nálunk.

 

Kádárék nem aggódtak, hogy az elhallgatás miatt még mélyebb bizalomvesztés következik be a pártvezetéssel szemben, hiszen külföldről már sok mindent lehetett tudni?

– A Tömegkommunikációs Kutatóintézet – Vásárhelyi Máriáék csapata – nagyon őszinte, tényszerű, nem manipulált vizsgálatot végzett, persze csak a pártvezetés részére. (Ennek a kutatásnak az eredményéről a 25. oldalon írunk – a szerk.) Nekik az volt a feladatuk, hogy a tényleges közhangulatot szondázzák, nem is lett volna értelme belenyúlni ebbe.

A Lakatos Ernővel készült interjú második része lapunk jövő heti számában jelenik meg.

 

Olvasson tovább: