Kereső toggle

Leonardo, az istenkísértő művész

500 éve hunyt el a reneszánsz polihisztor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Önmagát tekintette Istennek, műveivel a teremtés misztériumát akarta megismételni. Ez eretnek gondolatnak számított a korában” – így magyarázta a Heteknek adott interjúban a legnevesebb magyar Leonardo-szakértő, Tátrai Vilmos az 500 éve elhunyt művész rendkívüli alkotói szenvedélyét.

 

Nincs még egy művész a történelemben, akinek a nevét annyian ismernék, mint Leonardóét. Az elmúlt 500 évben számtalan életrajz készült róla – az első halála után alig néhány évtizeddel jelent meg –, emellett alakja, művészete bestseller regények és hollywoodi filmek témája is lett. Legfőbb műveiről külön-külön is könyvtárnyi elemzés jelent meg.

A személyét, ikonikus alkotásait körülvevő olthatatlan érdeklődés – a párizsi Louvre-ban 2018-ban több mint 10 millióan nézték meg a Mona Lisát – igazi 21. századi jelenség, mégsem mondhatjuk azt, hogy Leonardo da Vincit korunk emelte volna szupersztárrá. Tátrai Vilmos művészettörténész, aki évtizedek óta tanulmányozza a művész életművét, úgy látja, hogy Leonardo hatása koroktól független, ám megismételhetetlen: „A megítélése abszolút egyenletes. Miközben a témái örök emberi dolgok, az agresszivitástól kezdve a hiúságon át a szépnek a szeretetéig, Leonardo ma mégis elképzelhetetlen. Sőt, el lehet róla mondani azt is, hogy nemcsak a saját korában, a reneszánsz idején volt egyedülálló, hanem az egész művészettörténetben is.”

A szakértő szerint ennek az egyedülállóságnak az egyik kulcsa abban rejlik, hogy Leonardo volt az első művész, aki tudatosan használta a tudományt a művészi alkotásban. „Ilyen művész nem volt sem előtte, sem pedig utána – annak ellenére, hogy a 15. és 16. századtól kezdve elég nagy hagyománya lett annak, hogy egy festő ne csak festő legyen, hanem szobrokat, ötvösműveket is tudjon készíteni. A tehetség át tudott adódni: akinek megvoltak ezek a mesterségbeli technikai készségei, az gyakran sokféle műfajban tudott alkotni. Tehát, ez önmagában nem volt kuriózum. Ami teljesen egyedülálló Leonardónál, az, hogy nála a tudomány és a művészet ennyire szimbiózisban voltak egymással.”

Ez a rendkívüli megismerésre való törekvés azonban akadályt is jelentett a hagyományos művészi teljesítmény szempontjából, többek között ez magyarázza, hogy Leonardónak alig több mint egy tucat saját műve maradt fenn, ezekből is több befejezetlenül. „A kíváncsisága, hogy mindent lázasan tudni akart, megakadályozta őt abban, hogy termékenyebb festő legyen. Egyszerűen nem volt türelme. A Mona Lisát jó néhány éven keresztül festette, míg végül befejezte, de ez nem volt rá jellemző. Nem lehet tudni miért pont ehhez a képhez volt türelme, miközben például a Három királyok imádását félbe hagyta, csak az aláfestésig jutott el. Persze ez a kép valószínűleg befejezhetetlen is volt, mert miközben készítette, annyira torlódtak és egymás sarkára lépnek benne a gondolatok. Minden más művész adott arra, és a megrendelők is elvárták azt, hogy a műveiket befejezzék. Leonardo valahogy már az életében megteremtette a saját mítoszát mint szuverén alkotó, ami miatt persze szívták a fogukat, akiknek dolgozott” – mondta Tátrai Vilmos.

Firenze, a legnyitottabb város

Minden rendkívüli tehetség esetében felmerül a kérdés, vajon ugyanerre a teljesítményre képesek lettek volna-e akkor, ha nem a maguk idejében és helyén születnek meg, illetve élnek. Ebből a szempontból a 15. század közepe-második fele, mint a reneszánsz fénykora, és ezen belül az észak-olaszországi városok ideális környezetnek számítottak kiemelkedő művészek feltűnése számára, nem véletlenül élt ebben az időszakban Michelangelo és Botticelli, hogy csak két Leonardo-szintű művészt említsünk.

Az előnyös földrajzi indulás szerepével Tátrai Vilmos is egyetért: „Valószínű, hogy ha a Zöld-foki-szigeteken látja meg a napvilágot, akkor ma nem beszélgetnénk itt róla. Firenze egy nagyon nyitott város volt, ennél csak Velence volt nyitottabb, ami a kereskedelme révén abszolút kozmopolita hely volt. Annak ellenére, hogy Leonardo egy kis alkotóközösséghez tartozott, maga a város nyitott volt a fél világra, így számtalan hatás érte. Firenzében egy bankár vagy kereskedő családban teljesen természetes volt az, hogy a fiatal utódok Párizsba vagy Angliába mennek tanulni vagy dolgozni. Ezek a családi vállalkozások óriási hálózatok voltak. A mesterek is sokszor sokfelé jártak. A városban komoly versengés zajlott, gyakran teljes utcákon át egymás mellett voltak a különböző műhelyek. Míg korábban a mester-tanítvány viszonyban a tradíció folytatása volt a fontos, a reneszánszban az a nézet terjedt el, hogy a tanítványnak nem a mester nyomdokán kell járni, hanem meg kell haladnia őt. Ez a kora kapitalista versenyszellem az egész reneszánsz egyik fontos eleme volt.”

Ugyanakkor tény, hogy Firenze nem csak Leonardónak jelentett ideális kiindulópontot: „Ne felejtsük el, hogy az óriási jelentőségű itáliai reneszánsz egy Budapestnél kisebb területű városállamból indult ki. A művészet fejlődése számára ez az egyszerre zárt és nyitott hely kivételes lehetőséget adott, de az ma is kérdés, hogy az észak-itáliai városállamok közül miért pont Firenze lett ez a központ, és nem például Sienna, ami még régebbi tradícióval rendelkezett. Mindenképpen sok titok marad. De maga a tehetség is mi, ha nem titok?” – emlékeztetett rá Tátrai Vilmos.

A firenzei nyitott szemléletmód miatt Leonardónak nem származott igazi hátránya abból, hogy törvénytelen gyerekként született. Apja többgenerációs városi jegyző volt, aki teherbe ejtett egy tizenhat éves parasztlányt. A korabeli felfogásba belefért, hogy – bár soha nem adoptálta a fiát – a köztiszteletnek örvendő Ser Piero da Vinci Firenzébe hozatta az akkor már tinédzser Leonardót. Itt Verrocchio műhelyében „gyorsan kiderült a tehetsége, és ettől kezdve a származásának a kérdése nem számított többé” – magyarázta a művészettörténész.

Ugyanígy Firenzében, de később Milánóban sem jelentett gondot, hogy Leonardo a származásán kívül is sok szempontból szabálytalan ember volt. Erről legújabb életrajzírója, Walter Isaacson magyarul is megjelent könyvében nyers megfogalmazással így ír: „Ott az a fesztelen nyugalom, amivel különc merészelt lenni – balkezes, fattyú, buzi, zöldségzabáló, könnyen felingerelhető, már majdnem eretnek. Mi mástól virágzott teljes pompájában a 15. századi Firenze, ha nem attól, hogy az ilyen emberek jól megfértek a falai között?”

Leonardo is mindent megtett ezeknek a határoknak a tágításáért. Jó kiállású, erőteljes fiatal férfiként előszeretettel járt feltűnő, rózsaszín tunikában, segédeinek pedig alig pubertáskorú fiúkat választott, akikkel – jegyzetfüzete, rajzai és a kortársak visszaemlékezése alapján – testi kapcsolatba is került. Tátrai Vilmos megjegyezte, hogy emiatt egyszer Leonardo bajba is került, mert több társával együtt feljelentették szodómia vádjával. „El is ítélték, de arról nem tudunk, hogy bármilyen büntetést kapott volna.”

Bár mai, rendkívüli médianépszerűségéhez talán ez a nyíltan vállalt mássága is hozzájárul, Leonardo tehetségének nem ez volt a forrása. Ugyanakkor több ezer oldalt kitevő jegyzetei között jó néhány szexuális tartalmú rajz és utalás található, és festményein gyakran elmosódva ábrázolta a szereplők nemiségét, még a legismertebb bibliai szereplők, Krisztus, János apostol vagy Keresztelő János esetében is.

Olthatatlan tudásvágy

Leonardo talán legnagyobb kincse azonban önmagában, a megismerés iránti olthatatlan tudományos kíváncsiságában rejlett. Tátrai Vilmos szerint ez emelte őt a reneszánsz sok nagy művésze közül is a legnagyobb hatású alkotóvá. „Az kezdte el izgatni, hogy mi hogyan működik, miként létezik a szerves élet. Mindenben ezt kereste, így például amikor a botanika irányába fordult, ott is az izgatta, milyen akár egyetlen fűszálnak az élete, milyen nedvek mozgatják. Más korabeli festők képeit statikussá teszi az, hogy noha hitelesek például a mozdulatok, nincs bennük az a hatás, hogy minden, ami él, folyamatos átmenetben, mozgásban van. Egy 15. századi festőt nagyon érdekelte az is, hogy milyen az emberi test izomzata, de Leonardót az érdekelte, miként működnek ezek az izmok. Leonardo egyik stílusbeli jellegzetességének tartják a füstös, elmosódó árnyalást, de ebben is az van, hogy érzékeltetni akarta a folyamatos változást: ami az egyik pillanatban van, az a másik pillanatban nincs.”

Ugyanakkor a tudomány iránti szenvedélyes érdeklődése Leonardót elvonta a hagyományos alkotástól, kevés művet készített, és még kevesebbet fejezett is be. Persze ez a ritkaság növeli is a fellelhető alkotásainak az értékét. Bár nyilvánvaló, hogy a párizsi Louvre aligha adná el bármi pénzért is a Mona Lisát (ami amúgy hatalmas bevételt is hoz a múzeumnak), a világ legértékesebb festményének járó Guinness-rekordot mégis ez a kép tartja a 830 millió dollárra becsült biztosítási értékével. Leonardónak köszönhető a valaha műtárgyért kifizetett legnagyobb összeg is, 450 millió dollár. Ez akkor is így van, ha az arab befektetők – állítólag Mohamed bin Szalman szaúdi koronaherceg volt a megrendelő – által megvásárolt Salvator Mundi (A Világ Megváltója) című kép szerzősége körül azért sok a kérdőjel. Mégis, pusztán az a tény, hogy a kép Leonardóé lehet, a 2005-ben 10 000 dollárért eladott festmény árát a 2017-es árverésen negyvenötezerszeresére (!) emelte . (Bár a képet elvileg kiállították volna a Louvre Abu Dhabi múzeumban, azóta nyilvánosan senki nem láthatta. Emiatt felmerült az, hogy esetleg az iszlám vallási szabályok – amelyek tiltják a próféták ábrázolását – miatt rejtik a festményt a közönség elől.)

Leonardo másik leghíresebb alkotása, Az utolsó vacsora freskó, így értelemszerűen elmozdíthatatlan Milánóból. „A képpel az igazi baj az, hogy 10-20 évvel azután, ahogy Leonardo megfestette, már elkezdett tönkremenni” – emlékeztetett rá Tátrai Vilmos, aki szerint ez nem technikai hiányosság volt a művész részéről, hanem éppen személyiségéből fakadt. „Leonardóban volt egy kis voluntarista hajlam, úgy vélte, hogy csak akarni kell, és akkor minden menni fog. Ám az anyag bizonyos törvényein ő sem tudott túllépni. Két képe is áldozatul esett ennek a kísérletező hajlamának. A másik kép, az Anghiari csata meg is semmisült, mert egyszerűen a festék lecsorgott a falról. Az utolsó vacsorából pedig jórészt csak a kompozíció maradt meg az eredetiből”.

Amikor a festő válik „istenné”

A Leonardo-mítosz része a festőt körülvevő titokzatosság. Az elmúlt évtizedekben ebből a rejtélyességből hatalmas kasszasikerek is születtek, mint például Dan Brown Da Vinci-kód című regénye és az ebből készült film. Ezek a fikciók azt sugallják, mintha Leonardo „beavatottként” valamilyen eretnek, pogány tudás birtokában lett volna, amit titokban kellett tartania az egyházi inkvizíció előtt, ezért csak rejtett utalásokat helyezhetett el a festményeiben.

A kérdés, hogy vajon misztikus volt-e Leonardo, Tátrai Vilmos szerint is érdekes. „Semmiféle bizonyíték nincs rá, hogy komolyan hívő lett volna, ami azért abban a korban meglepő. Ez nem azt jelenti, hogy ne érdekelte volna a természetfeletti. A feljegyzéseiben arról írt, hogy a művek a festészet tudományában rejlő istenség hatására születnek. Érdekes módon itt nem azt írja, hogy Deux vagy Dio, hanem azt, hogy Deitat, istenség, ami már szinte pogány megfogalmazás. Leonardo úgy tartotta, hogy ennek az istenségnek a hatására a munka, vagyis a festés közben a művész elméje átváltozik Isten elméjévé, sőt, a festő maga is istenné válik. Ezért azt mondhatjuk, hogy ha Leonardónak volt vallása, akkor ebbe beletartozott, hogy ő maga isten, mert teremt. A titokzatosság onnan is adódik, hogy amikor meg akarja festeni a Mona Lisát, közben meg akarja fejteni azt is, hogy Isten miként teremtette az embert, milyen elemekből rakta össze. Ez egy eretnek gondolat vagy kísérlet volt.”

A művészettörténész szerint Leonardót leginkább a megfoghatatlan áramló elemek, a víz és a levegő érdekelték. „Istenkísértő volt, a repülés iránti érdeklődése is az volt. Nagyon érdekelték a felhők, a szelek és az örvénylés. Minden olyan dolog, ami megjelenik és már el is tűnt. Az alapelve az volt, hogy ami él, az pillanatról pillanatra változik, a világ az mozgás. Ez a filozófia áttetszik a művein is.”

Leonardo életének vannak fehér foltjai, például az, hogy utazott-e valaha Itálián és Franciaországon kívülre. Egy német életrajzírója, Franz-Joachim Verspol például azt feltételezte, hogy Leonardo 1485 tavaszán Ludovico Sforza milánói fejedelem megbízásából Magyarországra is elutazott, hogy Mátyás királlyal találkozzon, akitől – állítólag – megbízást is kapott egy Madonna-festmény elkészítésére. Tátrai Vilmos ezt a budai vagy visegrádi utat nem tudta megerősíteni, de azt reálisnak tartja, hogy Mátyás udvarában tudhattak Leonardóról, mert a milánói herceggel az uralkodó folyamatos kapcsolatban állt.

Ami biztos, hogy a legnevesebb reneszánsz polihisztor életének utolsó éveit a Loire-völgy egyik festői városkájában töltötte I. Ferenc francia király vendégeként, aki Ambosie-ban egy kastélyt is ajándékozott a festő számára. Itt is halt meg 1519. május 2-án, a feljegyzések szerint legkedvesebb művei és egyik ifjú tanítványa társaságában. Abban, hogy Leonardót élete során hercegek, pápák és királyok adták kézről kézre, nincs semmi meglepő, ugyanis a kor művészei mind valamelyik mecénás vagy megrendelő jóvoltából alkothattak, nem volt számukra szempont az, hogy az illető milyen erkölcsi életet él.

„Csak a polgári demokráciák idején alakult ki az a felfogás, hogy a művészet szemben áll a hatalommal, a politikával. Ez korábban nem volt probléma. Rubens például Medici Katalint, akit számos bűn terhelt, a legkülönbözőbb jótevői alakokban festette meg. A 16. századi Itáliában a művészek oda mentek, ahova tudtak, ahol megélhetést kaptak. Amikor a hírhedt Cesare Borgia hadi eszközök előkészítéséhez hívta da Vinicit, akkor a művészben fel sem merült, hogy lelkiismereti, erkölcsi okokból nem megy. Nem volt kérdés: ha fizetnek neki, megy” – mondta Tátrai Vilmos.

 

Olvasson tovább: