Kereső toggle

Az is ember, aki lesz csupán ember

Az Abortusz kérdése a pogány és keresztény ókorban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ókori világban – csakúgy, mint napjainkban – a művi terhességmegszakítás megítélése hatalmas vitákat gerjesztett az orvosok, jogászok és teológusok körében. A közismert nevén abortusznak nevezett eljárás a latin ab igekötő és az orior ige összekapcsolásából született kifejezés, amelynek eredeti jelentését leginkább az „elvetélés” vagy „magzatelhajtás” szó adja vissza.

Ez a viszonylag egyszerű elnevezés azonban korántsem tükrözi a tárggyal kapcsolatban felmerülő etikai, orvosi és teológiai kérdések bonyolultságát. 

Mit mond a Biblia?                     

Mivel a Bibliában speciálisan az abortuszra vonatkozó szabályozást nem találunk, legtöbbször az Exodus könyvében található igehely magyarázatából indultak ki a törvényalkotók. A maszorétikus héber szövegben olvasható mondatok szó szerinti fordítása így hangzik: „Ha férfiak veszekednek, és megütnek egy terhes asszonyt, és annak kijön a gyermeke, de nem történik baj: bírságot fizessen aszerint, amint az asszony férje azt rá kiveti, de bírák előtt fizessen. De ha baj történik: akkor életért életet adj” (2Móz 21:22–23). Egyértelmű, hogy a Biblia itt két esetet tár elénk: az elsőben a fizikai agresszió (ütés) következtében a nő idő előtt szüli meg – egyébként egészséges és életrevaló – magzatát, vagyis „egyéb baj” nem esik, mint a koraszülés. A második esetben említett „baj” (vagy Károlinál „veszedelem”) többféle lehetett: például az anya és/vagy a magzat megsérült, esetleg valamelyikük bele is halt az elszenvedett sérülésbe. Igencsak sokatmondó, hogy a Biblia nem specifikálja ezeket az eseteket, vagyis a „baj”-ba bármi belefért: a magzat vagy az anya maradandó sérülésétől kezdve egészen a halálesetig. Ebben az esetben a talióelvet kellett alkalmazni: „szemet szemért, fogat fogért”, illetve a magzat és/vagy az anya halála esetén az agresszort is meg kellett ölni. A törvényből tehát nem tudhatjuk meg egyértelműen, hogy az anya és/vagy a magzat szenvedte el a „baj”-t, amiből az következik, hogy a meg nem született magzatot – függetlenül annak korától – éppen annyira élőnek tekintette a Törvényalkotó, mint az anyát. Érdekes, hogy míg az Ószövetség első görög fordítása, a Kr. e. 3. századi Szeptuaginta elsősorban a magzatra vonatkoztatta a „baj”-t, addig a késő ókori és középkori judaizmusban szinte kizárólag az anyával, illetve az agressziót elkövető férfival foglalkoznak a bibliamagyarázók. A modern kommentátorok véleménye is megoszlik a törvény értelmezését illetően: Bruce Waltke neves amerikai ószövetségszakértő szerint mindez arra bizonyíték, hogy „Isten nem tartja a magzatot élőnek”, ezzel szemben Everett Koop – közismert amerikai gyermeksebész és elkötelezett abortuszellenes harcos – ennek épp az ellenkezőjét állítja.

Az abortusz elmélete és gyakorlata a görög–római világban

Arisztotelész Politika című művében az ideális görög városállam törvényeiről értekezik. Ennek hetedik könyvében futólag megemlíti a gyermekkitevés és a magzatelhajtás szokását. Az előbbiről kijelenti, hogy ez csak abban az esetben engedhető meg, ha a gyermek testi rendellenességgel született. A nem kívánt terhesség esetén: „mielőtt érzés és élet kél benne (tudniillik a magzatban), el kell hajtani a magzatot; hogy ez megengedhető vagy sem, csak az döntheti el, van-e a magzatban érzés és élet” (1335b19–26). A görög filozófus más műveiből tudjuk, hogy az „érzés és élet” szerinte a megfogantatást követő 40 nappal költözik bele a fiúmagzatba, és 90 nappal a lánymagzatba, melyek addig csupán „vegetatív szinten” léteztek. Fontos, hogy Arisztotelész ezen a helyen különleges kifejezést használ: a 40/90 napos határidő előtti abortuszt ugyanis „szent”-nek (hosziosz) nevezi, amiből az következik, hogy a 40 nap utánit nemcsak az emberi, hanem az isteni törvények megszegésének (vagyis „szentségtelen”) cselekedetnek is tartotta.

A magzatelhajtás az anya életét is veszélyeztető eljárás, amihez gyakran vették igénybe orvosok segítségét. Hippokratész, a Kr. e. 5. században élt görög orvos – akit az orvostudomány atyjának is neveznek – Kósz szigetén hozta létre világhírű iskoláját. Az itt végzett orvosok egy esküt tettek, amelyben eredetileg a következő mondatok is elhangzottak: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához”. Az eredeti görög szövegben szó szerint ez áll: „egyetlen asszonynak sem adok magzatelhajtó méhgyűrűt” (pesszon phthorion). Scribonius Largus, Claudius császár háziorvosa Kr. u. 1. század közepén így írt: „Hippocrates, hivatásunk atyja, tudományunk alapjait egy eskü szövegében fektette le, amelyben előírta, hogy az orvos nem adhat olyan szert egy terhes nőnek, amely elhajtja annak magzatát”. Ez az idézet azért nagyon fontos, mert a Corpus Hippocraticumban fennmaradt egy A gyermek természetéről című írás, amely anélkül írja le az abortusz folyamatát, hogy bármilyen erkölcsi vagy jogi megjegyzést fűzne hozzá. Emiatt többen – helytelenül – úgy vélik, hogy Hippokratésznak nem is lehetett kifogása a művi terhességmegszakítás ellen. Mindenesetre napjainkban az orvosok egy – a hippokratészi eskü alapján írt – rövidített esküt tesznek le, amely sok más kitétel mellett a fentebb idézett részt sem tartalmazza.

A legkorábbi római törvénykódex, a Tizenkét táblás törvények (Kr. e. 451–450) megengedte az apának a fogyatékosan született fiúgyermek vagy a nem kívánt leánygyermek megölését. A köztársaság korában a görög sztoicizmus gyakorolt erős befolyást a rómaiakra. Mivel a sztoikusok egészen a megszületésig nem tekintették a magzatot élőlénynek, a rómaiak sem azonosították az abortuszt a gyilkossággal. A Kr. u. 1–2. században Alexandriában majd Rómában gyakorló Szóranoszt (Soranus) tekintik a nőgyógyászat (ginekológia) ókori megalapítójának. Ő két részre osztotta az orvosokat: azokra, akik a hippokratészi esküre hivatkozva nem voltak hajlandók abortuszt végrehajtani, valamint azokra – és ezek közé sorolta önmagát is –, akik az anya egészségügyi problémái vagy túlságosan fiatal kora esetén javasolták a művi terhességmegszakítást.

A Római Birodalom csúcskorszakának a korai principátus idejét (Kr. u. 1–2. század) szokás tekinteni. Különösen a római arisztokrácia számára volt ez a „dolce far niente” időszaka, ami együtt járt az ősi, szigorú római erkölcsök fellazulásával. A római szatíraírók alig győzik szapulni a luxusban élő, testi élvezeteket hajszoló nemességet. „Nehéz dolog szatírát nem írni” – vallja Juvenalis (kb. Kr. u. 60–130), aki vég nélkül ostorozza korának elfajzott erkölcseit. Egyik versében azt említi, hogy az arisztokrata nők nemigen szülnek: „Ám hol az ágy aranyos, nemigen látsz benne szülő nőt! / Oly nagy művész már, s oly erős szert ad neki az, ki / pénzért meddővé teszi, s elpusztítja a méhben / magzatait” (Szatírák VI. 594–597). A latin szöveg szó szerint „a méhben lemészárolt emberek”-ről (homines in ventre necandos) beszél. A 3. század végén már olyan mély demográfiai válsággal szembesültek a rómaiak, hogy a jogalkotóknak is fel kellett lépniük az abortusszal szemben. Julius Paulus Sententiáiban olvassuk: „Azokat, akik magzatelhajtó szert vagy szerelmi bájitalt adnak valakinek – mivel ez rossz példát szül –, amennyiben a humiliores (alsóbb osztálybeliek) közül valók, bányamunkára kell ítélni; amennyiben a honestiores (felsőbb osztálybeliek) közüliek, egy szigetre kell száműzni teljes vagyonuk elkobzása mellett. Ha a nő vagy férfi meghalt, a (méregkeverővel szemben) halálbüntetést kell alkalmazni”. Később a neves jogász Ulpianus a Digestában azt az alapelvet is megfogalmazta: „Egy meg nem született gyermek megszületettnek tekintendő, amennyiben annak érdekéről van szó.” A rómaiak ennek ellenére tovább folytatták a művi terhességmegszakítás gyakorlatát – „a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül” – ahogyan Keith Hopkins fogalmaz a fogamzásgátlás római gyakorlatáról írt 1965-ös cikkében.

Az ókeresztény egyház álláspontja

Az abortuszhoz való viszony a kereszténység elterjedésével kezdett megváltozni az ókori világban. Az első század végéről származó Didakhé arról beszél, hogy a megfogant életet nem szabad elpusztítani: „Ne gyilkold meg a magzatot abortusz által, és azután se öld meg, hogy megszületett” (II. 2). Ez a mondat arra a borzalmas szokásra utal, hogy sokan az anya egészségére való tekintettel nem mertek terhességmegszakítást végezni, hanem a gyermeket a megszületés pillanatában megölték. A 2. századi Barnabás-levél hasonló tanácsot ad: „A magzatot ne hajtsd el, az újszülöttet ne öld meg!” (V. 6.). Az ugyancsak 2. századi, ismeretlen szerzőjű Diognétoszhoz írott levél szerzője úgy jellemzi a keresztényeket, akik „mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el”. A 3. század elején működött karthágói egyházatya, az egyébként kiváló jogi műveltséggel is rendelkező Tertullianus ezt írta Apologiájában: „Mi [keresztények], akiknek a gyilkosság egyszer s mindenkorra tilalmas dolog, az anyaméhben fogamzott magzatot sem pusztíthatjuk el, pedig a vércseppekből ott még csak alakul az ember. A szülés megakadályozása: gyorsított gyilkosság. Mindegy, hogy a már megszületett életet ragadja-e el valaki, avagy a születőben levőt rombolja-e össze. Az is ember, aki lesz csupán ember. Minden gyümölcs ott van már a magban” (IX. 9). Azt is elárulja Tertullianus, hogy a keresztényeket „vérszomjas gyilkosoknak” beállítani akaró pogány vádlók saját nem kívánt csecsemőiket vízbe fojtással, fagyhalállal vagy éheztetéssel ölték meg, vagy egyszerűen a kutyák elé dobták…

Sajnos az ókeresztény írók nem képviseltek egységes álláspontot az abortusz kérdésében, mivel – világnézeti hátterüktől függően – eltérő válaszokat adtak arra a kérdésre: mikor kezdődik az élet. Szent Ágoston például hitt abban, hogy a hímnemű magzatok 40, a nőneműek 90 nappal a fogamzás után kapják meg lelküket, ekkortól válnak Isten előtt emberré. Mint fentebb láttuk: ez Arisztotelész véleménye volt, ami semmiképpen nem vezethető le a Szentírásból. Érdekes, hogy Ágostonnak ez az érve az Egyesült Államok törvényhozásában is előkerült: 2008-ban Nancy Pelosi – akkori demokrata frakcióvezető, jelenleg házelnök – sajtókonferenciát is rendezett róla. Pelosi arra hivatkozott, hogy Ágoston a 2Móz 21 idézett szövegét a Szeptuaginta fordításában ismerte, amely kétféle esetet különböztet meg: ha a koraszülött csecsemő „nem teljesen kiformálódott” (paidion… mé exeikoniszmenon), akkor pénzbüntetést szabtak ki; ha viszont „teljesen kiformálódott” (paidion… exeikoniszmenon), akkor a talio-elvet alkalmazták. Pelosi ezt az érvet természetesen azért hozta fel, hogy még a nagytekintélyű egyházatya sem tartotta teljes értékű embernek a még ki nem formálódott magzatot. Ezzel az érveléssel azonban két súlyos probléma van: amint fentebb láttuk, az eredeti héber szövegben szó sem esik ilyesmiről; ráadásul Ágoston nem fogalmazott egyértelműen: a formátlan magzat (informe puerperium) nem feltétlenül „rendelkezik formátlan lélekkel” (informiter animatum). Egyébként Ágoston szerint ebben a témában az egyházon belül is nagy viták folytak (Quaestiones in Heptateuchum, II. 80, p. 111).

A nagyhatású bibliafordító, Szent Jeromos is hol így, hol úgy foglalt állást a kérdésben. A Levelekben – úgy tűnik – a szigorúbb értelmezés mellett állt ki: „Olyan italt isznak, amelytől sterilek lesznek, és bűnösök egy még meg nem fogant emberi élet kioltásában. Néhányan, mikor felfedezik, hogy bűnös kapcsolatuk következtében terhesek lettek, orvosszerekkel végeznek abortuszt. Ebbe gyakran maguk is belehalnak, így három bűnben találtatnak vétkesnek az Alvilág urai előtt: öngyilkosság, Krisztussal szembeni házasságtörés és egy meg nem született gyermek megölése” (XXII. 13). Ehhez képest a 2Móz 21 fentebbi héber szövegét a Vulgatában ugyancsak félrefordította: az első esetben, mikor pénzbüntetést kellett fizetnie a támadónak: „a terhes asszony elvetélt, de ő maga életben maradt” (abortivum quidem fecerit et sed ipsa vixerit); a második esetben viszont, mikor „életet életért” kellett adni: „az asszony meghalt” (mors eius fuerit – az eius névmás elvileg a magzatra is vonatkozhatna, de a kontextusból nem ez következik). Mint sok más esetben is: a Vulgata itt is Jeromos saját prekoncepcióját, és nem az eredeti héber szöveg értelmét adta vissza.

A katolikus egyház mindenesetre tovább folytatta a harcot az abortusz ellen. A hispániai Elvira városában 305-ben vagy 309-ben tartott zsinaton ezt a határozatot hozták: „Ha egy asszony férje távollétében házasságtörő kapcsolatból fogant, és tette után megölte gyermekét, úgy határozunk, hogy még élete végén sem szabad megadni neki a közösségben való részesedést, mert bűnt bűnre halmozott… Ha egy katekumen nő házasságtörésből fogant, és megöli gyermekét, úgy határozunk, hogy csak élete végén kereszteljék meg”. A zsinat tehát kiközösítéssel, illetve a halál előtti utolsó pillanatban való befogadással sújtotta az abortuszt elkövető asszonyt (63. és 68. kánon). Elítélték az abortuszt a keleti területek zsinatai is, de például a 314-es Ankürai zsinat enyhített a korábbi, szigorú határozaton: „Úgy határoztunk, hogy 10 évet töltsenek vezeklésben a megfelelő fokozatok szerint” (21. kánon). Az 524-es hispániai leridai zsinat kimondta: „Akik házasságtörés után gonoszul megölni próbálják a magzatot vagy a megszületett gyermeket, mind a férfit, mind az asszonyt csak 7 év után fogadják vissza az egyházközösségbe”. A 678-as konstantinápolyi hatodik egyetemes zsinat 92. kánonja „azokat az asszonyokat, akik magzatelhatást okozó szereket vagy a magzatot megölő mérget vesznek be, a gyilkosoknak járó büntetéssel” sújtotta.

 

Olvasson tovább: