Kereső toggle

Interjú Alex Furman nemzetközi hírű izraeli vízkutatóval

Vízhiány, háború, migráció

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A szíriai háború azzal indult, hogy aszad elnök elzárta a vízcsapot egy déli tartományban. a jövőben ez megismétlődhet.

A napokban a NASA egyik vezetőjével készítettünk interjút, aki arról is beszélt, hogy a Naprendszerben, a „fejünk felett”, a különböző bolygókon és holdakon sokkal több víz van, mint amennyivel itt a Földön rendelkezünk. Tudjuk azt, hogy mekkora bolygónk teljes vízkészlete?

– Igen, meglehetősen pontosan fel tudjuk mérni, mennyi víz van a talajban és a felszíni vizekben, valamint a tengerekben és az óceánokban. Emellett hatalmas vízmennyiség rejlik az atmoszférában is, amit nehéz lenne közvetlenül kinyerni, de szerencsére csapadék formájában ennek jelentős része visszajut a Földre.

Mondhatjuk azt, hogy a Föld vízkészlete egy zárt rendszert alkot, amelyben a víz halmazállapota és helye változik, de az összmennyisége gyakorlatilag állandó? 

– Majdnem teljesen zárt rendszerről beszélünk, de bizonyos kémiai reakciók következtében a víz felbomolhat hidrogénné és oxigénné, és ekkor már nem beszélhetünk vízről, hanem más kémiai anyagok keletkeznek. Szerencsére ez nagyon csekély mértékű, és az ilyen vízveszteség csak a százalék töredékrészében mérhető.

Ez azt jelenti, hogy a vízzel kapcsolatos globális problémát nem a mennyiség, hanem a minőség jelenti?

– Inkább azt mondanám, hogy a problémát a felhasználhatóság jelenti. Van, ahol a víz minősége nem megfelelő, van, amikor a halmazállapot jelenti az akadályt – a vízpárából vagy a jéghegyekből nehezebb felhasználható vizet előállítani, mint a folyókból vagy a talajban lévő kutakból. Egy másfajta, de súlyos problémát jelent a vízkészletek rendkívül egyenlőtlen földrajzi eloszlása. Rengeteg víz van például Tajvanban, de ez semmit nem segít a Szaharában élő embereken. Aztán vannak olyan régiók, ahol a vízmennyiség elegendő lenne, de az év közbeni szezonális eloszlása nagyon egyenlőtlen. Ilyen a mediterrán térség, ahol télen bőséges a csapadék, nyáron viszont szinte teljes szárazság van. És akkor ott vannak az óceánok, amelyekben rengeteg víz van, de ebből csak költséges eljárással lehet ivóvizet előállítani. Itt értékelődik fel a technológia szerepe, és ez teszi Izraelt követendő példává világszerte, mert a kedvezőtlen adottságok ellenére néhány évtized alatt sikerült teljesen felszámolni a vízhiányt.

Mi az összefüggés a klímaváltozás és a vízhiány között? Laikusként azt gondolhatnánk, hogy a globális felmelegedés miatt felolvadó jéghegyek és gleccserek enyhítik az édesvízhiányt. 

– Nem vagyok klímakutató, de azt megerősíthetem, hogy a két terület összefügg egymással. A globális felmelegedés olvasztja a sarki jégréteget, ami egyelőre csak az óceánok szintjének emelkedésében jelenik meg, hasznosítani az így felszabaduló vizet nem tudjuk. A felmelegedés miatt a globális átlaghőmérséklet is emelkedik, és ennek kétirányú hatása is van: egyrészt gyorsítja a halmazállapot-változást, szilárdból folyékonnyá, folyékonyból légneművé. Ez a gyorsuló folyamat intenzívebbé teszi a víz globális körforgását, egyes helyeken váratlan mennyiségű csapadékot eredményez, másutt a sivatagosodást gyorsítja. Mindkettő súlyos problémákat okozhat. A globális hőmérséklet-emelkedés korunkban tény, de ennek következményeiről megoszlanak a vélemények, láthatjuk, hogy a leegyszerűsítő válaszok nem működnek.

A vízhiány miatt elképzelhető, hogy a jövőben az eddiginél is többen indulnak el a száraz vidékekről olyan helyek felé, ahol a víz korlátlanul rendelkezésre áll?

– A vízhiány miatti migráció nem feltételezés, hanem már javában zajló folyamat. A vízhiányt sok helyen súlyosbítják a háborúk és a regionális konfliktusok, így a menekülők nemcsak egy, hanem több ok miatt is lakóhelyük elhagyására kényszerülnek. Ne felejtsük el, hogy a szíriai háború közvetlen kiváltó oka is az volt, hogy a kormányzat egy déli régióban politikai megtorlásként súlyosan korlátozta a vízellátást. Emiatt robbant ki a kormányellenes lázadás, amihez aztán más motívumok és sérelmek is kapcsolódtak. De Észak-Afrikából is sokan menekülnek el, nemcsak a háborúk miatt, hanem azért is, mert a kormányzat nem képes biztosítani a folyamatos vízellátást.

Ez azt jelenti, hogy ha a migrációs problémát úgy akarjuk orvosolni, mint azt például a magyar miniszterelnök is javasolja, nevezetesen, hogy a bajba jutott embereket igyekszünk a saját földjükön támogatni, a szíriaiakat Szíriában, a líbiaiakat Líbiában és így tovább, akkor nemcsak a háborúnak kell véget vetni, hanem a vízhiányt is meg kell szüntetni, különben bármikor újrakezdődhet a menekülés.

– Pontosabban nem vizet kell odavinni ezekbe a térségekbe – mert ez megoldhatatlan, vagy legalábbis irreálisan drága dolog –, hanem technológiát kell a kezükbe adni, hogy maguk tudjanak gondoskodni a vízről. Tíz évvel ezelőtt – amikor még nem kezdődött el az Obama-beszéd által kirobbantott arab tavasz – az európai uniós vezetők azt kezdeményezték Izrael felé, hogy közös programot indítsunk az észak-afrikai országok életszínvonalának a javítására, többek között a vízminőség javításával. Számunkra egyértelmű volt, hogy az európaiak számítottak arra, hogy megindulhat egy hatalmas áradat Észak-Afrikából, ami aztán be is következett, mielőtt ez a program elindulhatott volna. Lehet vitatkozni arról, hogy például a Kadhafi-rezsim összeomlása jót tett-e Líbiának, de az tény, hogy azóta megszűnt a realitása egy ilyen együttműködésnek.

Lehet a víz vagy a víz hiánya háborús ok a jövőben?

– Valójában ilyen már történt is, amikor 1964 és 1967 között Izrael és szomszédai között több fegyveres konfliktus robbant ki, miután északon Szíria, keleten pedig a jordániaiak megpróbálták eltéríteni a Genezáreti-tavat tápláló és abból eredő vízfolyamokat. Ezeknek a konfliktusoknak az 1967-es hatnapos háború vetett véget.

A palesztinok az Izraellel szembeni panaszáradatukban a vízre, pontosabban a vízhiányra is szoktak hivatkozni, mondván, a „megszállt területeken” szándékosan idézik ezt elő. Mi a víz szerepe az izraeli–palesztin konfliktusban?

– Ma is fennáll a vízhiány miatti konfliktus lehetősége a palesztinokkal, mert az együttműködés hiánya miatt vannak olyan térségek – nemcsak a Gázai övezetben, hanem a Nyugati parton is –, ahol csak naponta néhány óráig, vagy éppen hetente egyszer van víz. Ugyanazokon a vízforrásokon osztozunk, a természet nem veszi figyelembe a térképen meghúzott vonalakat. Az 1990-es évek végén, az oslói szerződés keretében Izrael aktívan részt vett a palesztin területek vízhálózatának a fejlesztésében. Eleinte az együttműködés ígéretesen alakult. Izrael nemcsak pénzt és építőanyagokat biztosított, hanem technológiát is a korszerű vízgazdálkodáshoz, mert meg voltunk győződve arról, hogy a biztonságos és egészséges vízhálózat mindenki javát szolgálja. Sajnálatos módon az elmúlt jó tíz évben a helyzet megváltozott, és a palesztinok egyre kevésbé hajlandók az együttműködésre, annak ellenére, hogy emiatt rendszeresen komoly vízhiány lép fel, nemcsak a Gázai övezetben, hanem a Nyugati part egyes részein is. Inkább Izraelt hibáztatják azért, hogy megszállóként elzárja a vízcsapot a palesztin gyermekek, nők és kórházak elől. Persze emiatt az izraeli oldalon is csökkent a lelkesedés, így ma – ha nem is egyenlő mértékben – mindkét fél felelős a kialakult, helyenként áldatlan állapotokért. Pedig lenne pozitív példa is, ahogyan Jordániával sikerült megállapodni a vízmegosztás kérdésében. Jelenleg azonban még azt a sótalanítót sem hajlandók a palesztinok használatba venni, amire Izrael területet és beruházási keretet biztosított a Földközi-tenger partján. Ez a telep önmagában elegendő lenne a Gázai övezet vízhiányának a kiváltására, mégis elutasítják, mert együtt kellene működni a zsidó állammal.

„Ki ölte meg a Holt-tengert?” Néhány évtizede egy magyar szerző ezzel a címmel írt úti beszámolót Izraelről. Ami akkor még csak egy figyelemfelkeltő mondat volt, mára fenyegető valóságnak tűnik. Ha a műholdfelvételeket nézzük, látható, hogyan zsugorodik évről évre a Holt-tenger. Mi ennek az oka, és mit lehet tenni a folyamat megfordítására?

– A Holt-tenger vízszintje drámai mértékben, évente körülbelül egy méterrel csökken. Ez különösen a déli, sekélyebb részen jelentkezik látványosan, de északon is súlyos problémákat okoz, például a vízszint csökkenése miatt a tó melletti utak alatt kialakuló üregek a közlekedést fenyegetik. Ehhez a válsághoz több tényező járult hozzá. Az egyik a természet, az elmúlt évek szárazabb időjárása miatt nőtt a párolgás és csökkent a vízutánpótlás. Ennél nagyobb probléma az, hogy a meglévő természetes vízforrásokból – amelyek északról táplálják a Holt-tengert – mind az izraeliek, mind pedig a jordániaiak ipari és mezőgazdasági célra egyre nagyobb mennyiséget használnak fel. A megoldások közül a legrégebben, már több mint száz éve felmerült az ötlet, hogy a Földközi-tenger vizét vezessük a Holt-tengerbe, vagy Haifától vagy pedig Tel-Avivtól kiinduló csatornában. Ezek a tervek nem valósultak meg, mert a hatalmas költségek mellett olyan mértékű természetkárosítással járt volna a vízátvezetés, amit nem vállalt egy kormányzat sem. A másik lehetőség, ami sokkal reálisabb, az úgynevezett „Red-Dead Canal”, vagyis a Vörös-tengerből a Holt-tengerbe vezető csatorna. Igaz itt is le kell küzdeni a szintkülönbséget, de az emelkedőn a pumpálással felhasznált energia jelentős részét a lejtős szakaszon vízerőművekkel vissza lehet nyerni. A csatorna sivatagi területen haladna keresztül, így nem károsítja a környezetet, sőt táplálhatja is azt, megfelelő sótalanítást követően.

Olvasson tovább: