Kereső toggle

A próféta pecsétje

Jeruzsálemben előkerült Ézsaiás próféta pecsétlenyomata

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy ókori pecsétlenyomat lényegében ugyanazt a szerepet töltötte be, mint ma egy névjegykártya. Szerepelt rajta az illető neve, foglalkozása, legtöbbször valamilyen személyes logó is díszítette. A csaknem tíz éve előkerült, de csak most publikált jeruzsálemi lelet is ilyen.

„Jesájahu, (a) próféta”

„Ez volna Ézsaiás próféta aláírása?” Ezen a hangzatos címen publikált tanulmányt a patinás Biblical Archaeology Review februári számában Eilat Mazar régészprofesszor, aki a jeruzsálemi Templom-hegy és a Dávid Városa között elterülő Ófelen folytat évek óta ásatásokat. Mazar csapata 2009-ben egy bolygatatlan vaskori rétegben, amit a Kr. e. 8–7. századra lehet datálni, a „királyi pékség” délkeleti falán kívül bukkant rá egy épületre, amely a város védelmi rendszeréhez tartozott egészen az 586-os babiloni rombolásig. Az itteni talajt vizes átmosással aprólékosan megvizsgálták, amelynek során olyan aprócska leleteket is sikerült megtalálni, amelyek a hagyományos ásatási módszerekkel dolgozó régészek figyelmét bizonyosan elkerülték volna. Így bukkantak rá 34 pecsétlenyomatra, amelyek mérete 1–1,5 cm között változik, és színük miatt is beleolvadnak a talajba, ezért rendkívül nehéz észrevenni őket.

Ezek a pecsétek eredetileg papirusztekercsek lezárására szolgáltak. A papiruszívekre dokumentumokat jegyeztek le, majd összetekerték és zsinórokkal rögzítették őket. A zsinórokat egy agyagpecséttel zárták le, amibe a dokumentum tulajdonosa belenyomta saját pecsétjét, és így az negatív lenyomatot hagyott az agyagban. Amikor azután a dokumentum elpusztult – többnyire úgy, hogy az őrzésére szolgáló épület leégett –, a hő hatására az agyagpecsét kiégett, így csupán ez maradt meg az eredeti papirusztekercsből. Hasonló módon természetesen másra is lehetett pecsétet tenni: az Ófelen előkerült „Ézsaiás-pecsét” hátoldalán például lenvászon lenyomatát találták meg, vagyis valószínűleg valamilyen zsákot pecsételhettek le vele.

A jeruzsálemi Templom-hegy déli oldalánál található az Ófel, ami ma régészeti park (lásd a cikknyitó képet).
Az említett 1,3 cm-es agyagpecséten egymástól két vonallal elválasztott három sáv figyelhető meg. A felső sávban egy legelésző őzsuta látható, amely Mazar szerint „Júdában és különösen Jeruzsálemben az áldás és védelem szimbólumának számított”. A második és harmadik sávban a Jesa‘jah[u], valamint a töredékes nvy[—-] héber szó olvasható. Ez utóbbi szó végéről – Mazar értelmezésében – egy alef betű hiányzott, ami azt jelentené, hogy a Jesájahu név mellé a navi, azaz próféta szót kell illesztenünk. Ez pedig kétségtelenné teszi, hogy a régészek Ézsaiás próféta pecsétlenyomatát találták meg. A lelettől néhány méterre olyan pecsétlenyomatokat találtak, amelyeken többek között Jehuhál ben Selemjáhu ben Sóvi és Gedália ben Passúr neve is szerepelt, akik Jeremiás könyvének tanúsága szerint mindketten Hizkijáhu (Ezékiás) király udvarának magas rangú tisztségviselői voltak.

Egyébként ugyanitt Ezékiás pecsétje is előkerült. Ezen a szárnyas napkorongot és az egyiptomi ankh jelet tartalmazó pecsétlenyomaton az „Ezékiásé, Áház fiáé, Júda királyáé” héber felirat olvasható. Bár az agyagpecsét önmagában nem számít újdonságnak, hiszen ez a típus jól ismert a szakirodalomban, jelentősége mégis nagy, mivel ez az első, ellenőrzött ásatáson előkerült ilyen lelet. (A többi ismert pecsétlő az illegális műkincspiacon bukkant fel, és műkereskedők gyűjteményében kötött ki.) Eilat Mazar hangsúlyozza cikkében, hogy az „Ézsaiás-pecsét” és a királyi lenyomat alig három méter távolságban, a „királyi pékség” melletti épületben került elő.

Persze akadnak kétkedő vélemények is. Christopher Rollston, a héber epigráfia egyik ismert szakértője (George Washington University) szerint problematikus, hogy a navi szó előtt nem szerepel névelő, ugyanis a Bibliában Ézsaiás neve mellett legtöbbször „a próféta” megjelölés szerepel, nem csak egyszerűen „próféta”. (A pecsét teljes olvasata Mazar szerint „Ézsaiás prófétáé”, míg Rollston szerint a helyes olvasat ez lenne: „Ézsaiásé, a prófétáé”.) Mazar azzal utasította el a kritikát, hogy számos helyet idézett a Bibliából, ahol nem szerepel névelő a „próféta” megjelöléshez kapcsolva. Ugyanakkor elismerte, hogy a töredékes nvy[—-] szót akár másképp is ki lehet egészíteni: az lehet akár személy- vagy földrajzi név is.

„Amennyiben a pecsétlenyomat valóban Ézsaiás prófétáé, ez lesz az első régészeti, és egyben a legkorábbi Biblián kívüli bizonyíték Ézsaiásra vonatkozólag, amit eddig felfedeztek” – nyilatkozta Robert Cargill, a University of Iowa régészeti és vallástudományi professzora, aki egyben a Mazar cikkét megjelentető Biblical Archaeology Review társszerkesztője is.

Ézsaiás sorsa

Eilat Mazar szerint a mostani lelet kétségtelenné teszi azt, amit a Biblia alapján eddig tudtunk, hogy Ézsaiás (héber átírás szerint Jesája, a katolikus Bibliában Izajás) az egyik legfontosabb ember volt Ezékiás király udvarában. (A Szentírás 14 alkalommal említi őket együtt ugyanazon mondaton belül.) A Kr. e. 727–698 között uralkodó Ezékiás nagyban támaszkodott a próféta tanácsaira, elsősorban Júdea asszír ostromának időszakában. Mikor Ezékiás 25 évesen Dávid trónjára lépett, Júdea már vazallus-állam volt, vagyis rendszeresen adót fizetett Asszíriának. Ezékiás egy darabig követte ebben elődeit, de végül megtagadta az adófizetést, aminek azonnali következménye lett az asszír katonai támadás. Ennek tudatában a király megerősítette Jeruzsálem védelmét: kiszélesítette a falakat, és egy 533 méter hosszú csatornát vágatott a sziklába, amely a Gihon-forrás vizét szállította a Siloám-medencébe. Ezékiás nem akarta, hogy Jeruzsálem lakói víz nélkül maradjanak egy ostrom idején. Szanhérib asszír király Kr. e. 701-ben ostrommal bevette Lákis városát. Az ostromot részletesen ábrázoltatta ninivei palotájának falára akasztott domborműveken, de az ostromrámpát mindmáig a helyszínen is látni lehet, a régészek pedig egy tömegsír maradványait is feltárták. Szanhérib ezután Jeruzsálem ellen vonult. A szinte reménytelen helyzetben lévő királyt és a város védőit Ézsaiás biztatta: ne féljenek, mert az Úr megmondta, hogy az asszírok nem veszik be a várost. Így is történt. Szanhérib ékírásos krónikája (a British Museumban őrzött Taylor-prizma) csupán azt állítja, hogy Ezékiást „bezárta a városba, mint egy madarat a kalitkába” – de az elfoglalás nem szerepel benne. A Biblia azt is elmondja, hogy hatalmas járvány tört ki az asszír seregben, ami miatt vissza kellett vonulniuk. Ézsaiás azt is megprófétálta, hogy Szanhéribet nemsokára saját fiai fogják megölni, ami szintén beteljesedett.

Ézsaiás életéről egyébként viszonylag kevés biztos információval rendelkezünk. A Talmud szerint Júda házából, királyi vérből származott. Uzziás király halála évében (Kr. e. 740) kapta meg prófétai küldetését: „Uzzijáhu király halálának évében láttam az Urat, amint magasra emelt trónon ül, palástja pedig betölti a templomot.” (Ézs 6:1) Ézsaiásnak egy prófétanőtől két fia született, akiket név szerint is ismerünk: Seár Jasúb („a maradék visszatér”) és Mahér-Salal-Has-Báz („rabolj gyorsan, prédálj hamar”). Ők ugyanúgy jelek voltak Izrael számára, mint maga a próféta: „Íme itt vagyunk én és a gyermekek, akiket az Úr adott nekem jel és csoda gyanánt Izraelben” (Ézs 8:18). A kisebbik fiú azért kapta ezt a furcsa nevet, mert „mielőtt a fiú ki tudná mondani: apám és anyám, ott viszik majd Damaszkusz gazdagságát és Samária prédált javait Assúr királya elé” (Ézs 8:4). Isten tehát nemcsak Júdeának és Jeruzsálemnek, hanem még a környező országoknak is jelet adott Ézsaiáson keresztül. A próféta egyébként minden bizonnyal Jeruzsálemben élt, kifejezései, képei is a városi életre utalnak, és az Úr üzenetét is elsősorban a jeruzsálemieknek közvetítette.

Ézsaiás fellépése közvetlenül az Ámós és Hóseás próféták utáni időre esik. Mikeással együtt, aki a kortársa volt, szót emelt a társadalmi igazságosságért, a királyi udvar túlkapásai, a korrupt bírák, a szegények elnyomása és a mértéktelenül terjedő luxus ellen. Meggyőzően hirdette, hogy Isten ítéletének ideje elérkezik, hogy a népnek és Dávid házának egy maradéka fönnmarad. Áház király (Kr. e. 735–715) idejében azonban nem voltak vevők Ézsaiás üzeneteire. A vallási establishment nem értette vagy nem akarta megérteni, hogy Isten nem az áldozatokat és az ünnepélyeket akarja szaporítani, hanem szívbeli megtérést kíván királyától és a néptől. Máskülönben az ország elpusztul, a népet idegen földre viszik, de „maradék tér meg, Jákob maradéka a hatalmas Istenhez” (Ézs 10:21). Ezeknek az emelkedett próféciáknak némelyike nem is a babiloni fogságból való visszatérésre, hanem a Messiás távoli jövőben megvalósuló királyságára vonatkoztak.

Egy tizennyolc évig tartó szilencium után a próféta Ezékiás alatt tért vissza a jeruzsálemi udvarba, akivel közeli kapcsolatba került. Az asszír ostromok alatt a próféta erősítette a népet és az uralkodót: „nem jut be ebbe a városba, és nyilat sem lő rá, nem emel feléje pajzsot, s nem épít ellene ostromsáncot sem. Azon az úton tér vissza, amelyen jött, de ebbe a városba nem jut be – szólott az Úr” (Ézs 37:33-34). Hogy Kr. e. 701 után mi történt, arról nem lehet pontosat tudni. A babilóniai Talmud szerint Jesája Manasse király idejében mártírhalált halt, s ez a feltevés összekapcsolható két bibliai kijelentéssel: „Manasse nagyon sok ártatlan vért is ontott ki” (2Kir 21:16); „fegyveretek úgy emésztette prófétáitokat, mint pusztító oroszlán” (Jer 2:30). A keresztény szerzők (Jusztinosz és Tertullianus), az apokrif iratok és a Zsidókhoz írt levél 11:37 szerint is Ézsaiás borzalmas halált halt: Manasse parancsára kettéfűrészelték.

A próféta mint intézmény

Az „Ézsaiás-pecsétlenyomat” még egy fontos dologra rávilágít. Ha ugyanis a harmadik sávban olvasható szó valóban a héber navi, az jól mutatja, hogy a „próféta” ugyanolyan hivatalos intézményként működött Ezékiás királyi udvarában, mint az „írnok” vagy a „kincstár őre”. A navi szó gyöke egyébként a forrásban levő víz bugyborékoló hangját utánozza. „A dolgokat mindig a gyakorlati oldaláról megragadó héber nyelv ezzel arra utal, hogy a próféta tevékenysége nagyon hasonló ahhoz, ahogyan a tűz a vizet felforralja. Vagyis, ahogyan a tűz hatására a lobogó, forrásban lévő víz buzogni kezd, úgy tör fel a beszéd az Isten erejének indíttatására a próféta bensejéből” – írja Dr. Flaisz Endre teológus.  E szerint az értelmezés szerint a bibliai próféta olyan személy, akit maga Isten „forral fel”, és ennek hatására a szájából kijövő beszéd közvetlen isteni inspirációból, kinyilatkoztatásból származik. Úgy is mondhatnánk, hogy a navi Isten szája vagy szószólója az emberi történelemben.

A bibliamagyarázók rendszerint megkülönböztetik a jellemzően az Északi Királyságban (Izrael) működő „szabad prófétákat” – akik nem kötődtek egy adott helyhez, hanem ide-oda vándoroltak az országban, mint Illés és Elizeus –, valamint a Déli Királyság (Júdea) intézményesült prófétáit. De a Déli Királyságban működő próféták esetében is különbséget tesznek a „templom” és a „királyi udvar” prófétái között. Az utóbbira jellemző példa az egységes királyság korából Nátán vagy Gád, akik Dávid prófétái voltak (miközben a király maga is erőteljes prófétai elhívással rendelkezett). Az izraeli Áháb és a júdeai Jósafát idején 400 próféta működött az országban, akik a királyok kérésére tanácsot is adtak, például külpolitikai kérdésekben. Ám gyakran előfordult, hogy az igazi felkent próféták („akiknél az Úr beszéde volt”) nem találtak tetszésre az udvarban: így az előbbi esetben egyedül a móreseti Mikeás prófétált a két király szövetsége és a közös hadi vállalkozás ellen – ami természetesen mind a 400 próféta, mind a királyok haragját kiváltotta, és Mikeást azonnal börtönbe vetették. 

Egyes bibliamagyarázók úgy vélik, hogy a klasszikus értelemben vett prófétai szolgálat Sámuel prófétától veszi kezdetét, aki prófétaiskolát is alapított Ráma városában. Sámuel halála után az itt tanult próféták vitték tovább a prófétai szellemet, amelyből egyebek mellett Illés próféta szolgálata is kinőtt. Úgy tűnik, hogy Sámuel prófétaiskolája nélkül a prófétai intézménynek ez a fejlődése nem tudott volna megvalósulni. Illés elragadtatása után szellemi örökségét tanítványa, Elizeus vitte tovább. De Elizeusnak is gondja volt arra, hogy három prófétaiskolát alapítson a prófétai szellem továbbadása számára. Ezek a Jerikóban, Bételben és Gilgálban működő szellemi műhelyek örökítették át a prófétai intézményt a jövő számára. Az Elizeus halála utáni prófétai generációt a Biblia rendszeresen a „próféták fiainak” nevezi. A prófétai szellem továbbadásának és a prófétai intézmény fejlődésének csupán a babiloni fogság vetett véget. Nem túlzás azt állítani, hogy Sámuel prófétaiskolája nélkül ma nem olvashatnánk Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és a többiek próféciáit a jövőről, mivel az ő szellemi örökségéből nőttek ki az írópróféták. A babiloni fogságból való visszatérés után – tehát a Kr. e. 6. század végén és a Kr. e. 5. század elején – azonban meghaltak az utolsó próféták is, és Izrael életének az igazgatását a vének közössége vette át, amelyet később Szanhedrinnek neveztek.

A szerző ókortörténész, az MTA doktora, legutóbbi könyve A Római Birodalom gazdasága címmel jelent meg.

Olvasson tovább: