Kereső toggle

Kik azok A palesztinok?

Egy nép késői születésének kalandos története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Izrael, kifelé Kánaánból” – ezzel a transzparenssel nem egy Józsué csatáiról szóló kosztümös film szereplői vonulnak fel, mikor Jerikó falai alatt meglátják az izraelita harcosokat, hanem olyan ma élő palesztinok, akik magukat a kanaániták egyenes leszármazottainak vallják. A legfurcsább persze ebben a faramuci érvelésben az, hogy a többnyire muszlim hitű palesztinok ez esetben a héber Bibliára hivatkoznak, arra a könyvre, amelynek egyéb – a zsidó népre, Izrael földjére és Jeruzsálemre – vonatkozó állításait messzemenőkig elutasítják.

Kánaán, Izrael, Júdea, Palesztina – történelmi elnevezések kavalkádja, amelyben nemhogy egy laikus mai újságolvasónak, de szakavatott történésznek is nehéz eligazodnia. Márpedig érdemes egy próbát tenni, mivel a történelem ezúttal sok érdekes, mára szóló tanulsággal szolgál.

Júdeából Palesztina

Bár a rómaiak Kr. u. 70-ben, az első zsidó háború csúcspontjaként lerombolták Jeruzsálemet és a Templomot, sem az anyaországban, sem a diaszpórában nem került sor zsidókat és a zsidó vallást kollektíven büntető és elnyomó intézkedésekre. Eltekintve attól, hogy a zsidó felkelés leverése után hatalomra jutó Flavius-dinasztia bevezette a zsidóadót, amit minden „zsidónak és zsidó módra élőnek” nemre, korra, státuszra való tekintet nélkül be kellett fizetnie a római államkincstárba, a zsidók szabadon gyakorolhatták vallásukat. Egészen más volt azonban a helyzet Kr. u. 136-ban, a Bar Kochba vezette felkelés leverése után! A csak Júdeára – vagyis egy körülbelül Vas és Zala megyényi területre – korlátozódó lázadás több mint három éven keresztül a fél római hadsereget lekötötte, ami érthető módon felbőszítette a zsidókkal amúgy sem rokonszenvező Hadrianus császárt. A görög vallás, filozófia és különféle pogány misztériumok iránt rajongó imperátor sokszorosan állt bosszút a nagy nehezen legyőzött zsidókon: Júdeát szinte teljesen elpusztította; a zsidó civil lakosságot tömegesen adta el rabszolgának; betiltotta a Tóra olvasását, a rabbivá avatást, de még a zsidó módra történő házasodást is; Jeruzsálemet – melynek nevét Aelia Capitolinára változtatta – római rítus szerint újraalapította, kitiltva onnan az összes zsidót; és végül, a tartománynak a Syria Palaestina (Szíria Palesztina) nevet adta.

Precedens nélküli a Római Birodalom történetében, hogy egy tartomány őslakóiról nyert elnevezését – akár egy lázadás következményeképpen – a rómaiak megváltoztatták volna! Pedig a gallok is nemegyszer fellázadtak Galliában, a germánok Germaniában, a pannonok Pannoniában, a britek Britanniában – „egyedül Iudaea, amely a zsidókról (Iudaei) nyerte nevét, szűnt meg létezni a római kormányzat számára a Bar Kochba-felkelés leverését követően” – írja a neves német ókortudós, Werner Eck. A névváltoztatást az sem indokolhatta, hogy a zsidó lakosság száma a háború után radikálisan lecsökkent: ugyanez megtörtént Pannoniában és Daciában is, a tartományok neve mégis megmaradt. A névváltoztatás ezúttal a zsidókra kirótt büntetés részét képezte, összhangban az itt élő nem-zsidó népesség (görögök, szírek, szamaritánusok, edomiták stb.) óhajával, akik mindig is inkább Szíriához tartozónak érezték magukat.

Az új tartomány, Syria Palaestina magában foglalta a történelmi Júdea, Szamária, Perea, Galilea és Gaulanitisz régiókat, amelyek közül az utóbbi háromban még a Bar Kochba-felkelés leverése után is szép számban maradtak zsidó lakosok. Különösen Galileában és Gaulanitiszben (Golán) nőtt meg a számuk a Júdeából történt bevándorlás következtében. A Kr. u. 3–4. századra úgy alakult át a tartomány demográfiai helyzete, hogy a jisuv – vagyis az Izrael területén élő maradék zsidóság – zöme északon koncentrálódott. A zsidó vallás iránt megértőbb politikát folytató Antoninusok és Severusok alatt itt jöttek létre a neves rabbiakadémiák (Tiberias, Sepphoris, Tékoa) és Usa városa lett a tudósok „fővárosa”, ahol Rabbi Simeon ben Gamliél (a Nagy Gamliél fia) alapította meg híres főiskoláját. Antoninus Piustól kezdve a Szanhedrin is újra működhetett, ennek üléstermét nemrégiben találták meg a régészek Tiberiasban. Sőt, Júda ha-Nászi (vagyis „a Fejedelem”) mint patriarcha vezetésével a zsidóság a római hatalom által is elismert önkormányzatot kapott.

A muszlim hódítás

Nagy Konstantin idejétől fogva Jeruzsálem a közel-keleti kereszténység legfőbb központjának számított. A Hadrianus által Aelia Capitolinának átkeresztelt Jeruzsálemet újra a régi görög nevén, Hieroszolümaként kezdték emlegetni. A híres Madaba-mozaiktérképen jól látható, hogy az Óváros megtartotta régi szerkezetét, de az árkádos utak mentén lépten-nyomon keresztény épületek emelkedtek. Ezek közül is legfontosabb a Szent Sír-bazilika volt, amelyet a hagyomány szerint egy rómaiak által épített Vénusz-templom fölé emeltek. S hogy mi volt ekkoriban a Templom-hegyen? A Betlehemben élő, de Jeruzsálemben is gyakorta megforduló Hieronymus (Szent Jeromos, 347–420) szerint a bizánciak tudatosan szemétlerakóhelyként használták: az asszonyok havi bajos rongyaikat és más szennyüket is oda hordták – amivel nyilván teljességgel démonizálni akarták a helyet. Mindez összhangban állt azzal a katolikus felfogással, amely szerint Isten kollektíve elvetette magától a zsidóságot, s a Templom lerombolásában ennek legfőbb bizonyítékát látták. A Templom-hegy helyén létrehozott szemétlerakóval pedig azt akarták elérni, hogy a zsidóknak – akik Jeromos szerint még mindig nem telepedhettek le a városban – a kedvüket is elvegyék a visszatéréstől.

Jeruzsálemet a muszlim hódítók 637-ben foglalták el, miután Szófróniosz pátriárka megnyitotta előttük a kapukat. A városba belovagló Umár kalifa előbb a Szent Sír-bazilika mellett akart imádkozni, de a pátriárka meggyőzte őt, hogy ezt ne tegye, mert akkor követői lerombolják a kereszténység legfőbb szent helyét, hogy mecsetet építsenek a helyére – és ez biztos háborút jelent az európai hatalmakkal. Ekkor Umár egyik „zsidó ügyekben illetékes” tanácsadója, Ka‘ab al-Ahbár – aki egy arábiai születésű, de az iszlámba betért zsidó volt –, meggyőzte Umárt arról, hogy menjen fel az üresen álló Templom-hegyre, ahol egykor a zsidók temploma állt. Umár itt leszállt a lováról, Mekka felé fordulva imádkozott, majd a kíséretében lévő arabokkal és zsidókkal elkezdte a hegy megtisztítását. A középkori zsidó kommentátorok úgy ünnepelték ezt az eseményt, hogy „véget ért Edom 500 évig tartó megszállása Izrael felett” – Edom ez esetben nemcsak a pogány Római Birodalmat, hanem a Keleten örökébe lépő Bizáncot is jelenti. Úgy tűnik, az arab hódítók feloldották a zsidók megtelepedésének tilalmát, s emiatt tömegesen költöztek vissza a zsidók Jeruzsálembe: egyedül Umár 200 zsidó családnak engedte meg a letelepedést. (Ami Szófróniosz pátriárka heves tiltakozását váltotta ki, mivel Umár a keresztényekkel kötött szerződésben megígérte, hogy a zsidókat nem engedi vissza a városba.)

A mai történészek szerint Umárt három dolog vezette ebben: 1) nem akarta, hogy a muszlimok mellett csak keresztények lakjanak Jeruzsálemben;

2) zsidók még mindig olyan nagy számban laktak Palesztinában, hogy az ő akaratukat is figyelembe kellett vennie; 3) a zsidók Jeruzsálemmel kapcsolatos igénye a muszlim tradícióval is összhangban állt, amely elismerte pl. Salamon Templomának jelentőségét. Ezen a ponton érdemes Moshe Gil kutatót szó szerint idézni: „ebben az időben a muszlimok saját szemszögükből még mindig nem tulajdonítottak semmiféle szentséget a városnak, nem látták azt a muszlim vallásgyakorlat egyik központjának; amit akartak, az mindössze saját uralmuk alapjainak lerakása volt úgy általában véve Palesztinában, mint különösen Jeruzsálemben.”

Palesztina a történelemben

E rövid cikk keretében nincs lehetőségünk részletesen kitérni Júdea és Jeruzsálem történetének a muszlim hódítást követő, csaknem 1400 évig tartó időszakára. Itt és most csak a terület elnevezésével, valamint demográfiai és etnikai összetételével foglalkozunk. Abu Bakr (632–634) és Umár ibn al-Kattáb (634–644) kalifák vezetésével a muszlimok az egész Levantét meghódították a Vörös-tengertől az Ararát-hegyig. A területet négy provinciára osztották: Dzsund Dimask (Damaszkusz), Dzsund Himsz (Emesza/Homsz), Dzsund al-Urdunn (Jordán) és Dzsund Filasztin (Palesztina) – az utóbbi elnevezésben tehát a terület római neve örökítődött tovább, mint ahogyan Jeruzsálemet is Ilijának (a római Aelia névből) hívták ekkoriban még az arab hódítók. A kereszténység és a zsidóság szülőföldjén négy kalifátus váltotta egymást: az ún. Rasidún Kalifátus (632–661); az Umajjád Kalifátus (661–750); az Abbászida Kalifátus (750–1258, 1261–1517); és végül a leghosszabb életű, az Ottomán Kalifátus (1517–1924).

A 9. században az Umajjád kalifák Dzsund Fliasztin, vagyis – a Palestina Prima és Secunda bizánci provinciák területére kiterjedő – „Palesztina (katonai) körzet” névvel illették a területet, amelynek nem is Jeruzsálem, hanem előbb Lydda majd Ramla lett a fővárosa. A 10. században működő perzsa földrajztudós, Isztakri még mindig azt írta, hogy a Dzsund Fliasztin legnagyobb városa, egyben fővárosa Ramla, de al-Kudsz nagyságban már kezdi megközelíteni. Érthető, hogy a rövid életű keresztes állam sem akarta helyreállítani a terület ősi Izrael nevét – ami annak egykori jogos tulajdonosaira, az izraelitákra utalhatott volna –, hanem továbbra is Palaestinának hívta az országot. Jeruzsálemet persze újra Hierosolymának nevezték, de ez nem volt gond, mivel nem utalt a zsidóságra. Az egyiptomi székhelyű Abbászidák és Mamelukok idején az egykori Izrael területe Damaszkusz vilajet részét képezte, amely három szandzsákra oszlott: Al-Kudsz (Jeruzsálem), Gáza és Szafed (Cfat) központtal. A Palesztina földrajzi elnevezés egészen a cionizmus 19. századi megjelenéséig olyan mélyen beépült a muszlimok, keresztények, sőt a zsidók tudatába is, hogy meg sem kísérelték a zsidókra utaló eredeti Júdea vagy Izrael helynevek helyreállítását. Még a cionisták 1897-es első kongresszusán elfogadott bázeli programban is ez szerepelt: „A cionizmus célja, hogy a zsidó nép számára egy nyilvánosan elfogadott és jogilag biztosított otthont teremtsen Palesztinában.”

Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a britek is megtartották a Palesztina (Palestine) elnevezést. Bár Herbert Samuel, a protektorátus első – egyébként zsidó származású – kormányzója már 1920-ban felvetette, hogy a bélyegeken és az útlevelekben az Erec Jiszráel (Izrael Földje) nevet kellene használni, de végül maga is úgy vélte, hogy ezt a zsidókon kívül szinte senki nem értené meg. Ezért azt a kompromisszumos döntést hozta, hogy az útlevelekben héber betűkkel is a Palesztina nevet kell használni, ami után egy alef és egy jod betű utalna az „Izrael Földje” elnevezésre. Azonban az arabok még ezt a két betűt is vitatták: 1926-ban a mandátumbizottság előtt még a Palesztina nevet is elutasították, mondván, hogy a területet inkább Szurijja al-Dzsanubbijjának (Dél-Szíria) kellene nevezni „annak hangsúlyozására, hogy szoros kapcsolatban áll egy arab állammal”. Vagyis az arabok ekkor még a gondolatát is elutasították annak, hogy Palesztina néven egy önálló arab állam jöjjön létre a Közel-Keleten. A zsidók eközben természetesen amellett kardoskodtak, hogy az E. I. rövidítés nem eléggé fejezi ki a zsidóság ősi jogát a terület felett.

Magyar bevándorlók a Szentföldön

Hadrianus tudatosan akarta kitörölni az emlékezetből Jeruzsálem és Júdea zsidó múltját azzal, hogy a tartományt Syria Palaestinának, a zsidók Szent Városát pedig Aelia Capitolinának nevezte el. Ismeretes, hogy a Palesztina földrajzi név a filiszteus etnikum elnevezéséből ered, akiket nemcsak a héber Biblia, hanem egyiptomi és közel-keleti források is megemlítenek. Ez a szálas termetű és igen harcias nép Kréta szigetéről költözött a Kanaán és Egyiptom közötti keskeny tengerparti sávra, ahol öt várost alapított (Asdód, Askelón, Gáza, Ekron, Gát). Bár égeikumi származásukat sokan vitatták, egy 2016-ban feltárt filiszteus temető anyagának vizsgálata meggyőzően bizonyította, hogy valóban nyugatról vándoroltak be. Mivel fejlett haditechnikával rendelkeztek (vasfegyverek, harci szekerek), legyőzésük a Kanaán területét meghódító izraeliták számára is kemény feladatnak bizonyult. Ennek ellenére majd minden történész egyetért abban, hogy a királyság korának végére mint nép eltűnnek a történelem színpadáról – utolsó említésük a 6. századi babilóni forrásokban olvasható –, ennek ellenére az egykor általuk lakott terület földrajzi név formájában megőrizte az etnikum elnevezését.

A csaknem kétezer éve Palesztina néven említett terület etnikai összetételének változásait szinte lehetetlen nyomon követni. A zsidóság tömeges kiűzetése/kivándorlása utáni Palesztina történetében számos népcsoport játszott tartós vagy átmeneti szerepet: zsidók, szamaritánusok, szírek, föníciaiak, edomiták, beduinok, nabateusok, drúzok, kurdok, cserkeszek, mongolok, törökök, továbbá számos európai nép (még a II. András keresztes vitézeiként érkező magyarok is). Történetileg semmi jelentősége sincs annak, hogy a palesztinai arabok közül legtöbben ma Mohamed próféta rokonaitól, a hódító Umárral érkező törzsektől vagy Szaladdin győztes kurd seregeitől származtatják magukat – hiszen ez számukra a „dicső múlt” része. Az arab törzsek valójában először a Jemenből északra vándorolt ghasszanidákkal jelentek meg a térségben (Kr. u. 250–300, majd 400 körül), akik a mai Dél-Szíria és Jordánia területén telepedtek le, és a bizánciakhoz csatlakoztak. Közülük legtöbben a kereszténységet is felvették.

Az egykori Palesztina területén élő arabok (palesztinok) körében ugyanakkor sokan vallják, hogy egyenesen a kanaánitáktól erednek. Ennek az állításnak azonban semmilyen történeti–tudományos alapja nincsen, csupán ügyes politikai húzásról van szó. Ahogy a Közel-Kelet egyik ma élő legnagyobb tudósa, Bernard Lewis fogalmazott: „megkerülve a bibliai izraelitákat, a kanaánitákkal való állítólagos rokonságra támaszkodva – akik Palesztina pre-izraeliták előtti lakói voltak –, lehetségessé vált, hogy a palesztinai arabok olyan történelmi jogot formáljanak erre a területre, amely megelőzi a zsidó népnek szóló bibliai ígéreteket.” Érdekes, hogy a „palesztin” mint emberek egy csoportjának elnevezése először a 19. század végén bukkan fel. Khalil Beidas arab származású keresztény író 1898-ban fordította le anyanyelvére a neves ukrán hebraista tudós Akim Alekszejevics Olesznyickij „Szent föld” (Szvjataja zemlja) című értekezését. Ennek előszavában szerepelt először a „palesztin” kifejezés, de nem mint népnév, hanem a Palesztina földjén élő többnyire sanyarú sorsú földművesek elnevezése.

Zsidó származású palesztinok

Csupán érdekességképpen említem meg, hogy a korai cionisták – köztük David Ben Gurion Izrael első kormányfője is – abban hittek, hogy a palesztinai arabok a római kortól kezdve folyamatosan itt élő zsidók leszármazottai, akik előbb a keresztény, majd az iszlám hitre tértek át. A cionisták később belátták, hogy ezt az elmélet fel kell adniuk, mivel a palesztinai arabok nem éppen testvérként fogadták őket az „ősújországban”. Pedig a 2000-es évek genetikai kutatásai szerint lehetséges, hogy a cionistáknak volt némi igazuk ebben a kérdésben! Izraeli humángenetikusok palesztinai muszlim arabokon végzett kutatásaik során kimutatták, hogy azok egy része, vagy talán többsége, „a helyi lakosok, többnyire keresztények és zsidók leszármazottja, akik az iszlám hódítást követően tértek át a muszlim hitre a 7. században” – írta Almut Nebel a Human Genetics című folyóirat 2000-es évfolyamában. E kutatásoknak természetesen semmi gyakorlati jelentőségük sincs, hiszen ettől a Hamasz, a Hezbollah vagy akár a Palesztin Autonómia Hatóság nem fogja Izrael létjogosultságát elismerni. Azt mindenesetre a történelmi tények alapján el kell ismerniük, hogy „palesztin nép” vagy „palesztin állam” sohasem létezett.

(A szerző történész)

Olvasson tovább: