Kereső toggle

Királynők, akik megrontották Európát

Kultusz, tudás és orgiák: ezt adta Fönícia a Nyugatnak (második rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Hallgass rám, míg elmondom neked szeretőid történetét“ – ezzel utasította vissza Gilgames a híres mezopotámiai eposzban a hűtlenségéről híres Istár istennő közeledését. Itt tűnik fel először az „ég királynéja“, akinek gátlástalan és soha ki nem elégülő perverzitása a föníciai hajósokon keresztül az egész Földközi-tengert, majd a görög kultúrát és a Római Birodalmat is megrontotta. Egy ókori történetíró szerint Istár templomában tisztelték Europét, a föníciai királylányt, aki a Baálnak szentelt bika – szintén egy kánaáni vallási jelkép – hátán vitte Egyiptom és Babilon szellemét nyugatra.

„És gonoszul cselekedtek az Izráel fiai az Úrnak szemei előtt, mert a Baáloknak szolgáltak. És elhagyák az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptom földéből, és más istenek után jártak, a pogány népek istenei közül, akik körülöttük voltak, és azok előtt hajtották meg magukat, és haragra ingerelték az Urat. És elhagyták az Urat, és szolgáltak Baálnak és Astarótnak” – így összegzi a Bírák könyve (2:11–13) a honfoglaló Józsué halálát követő sötét korszakot. A Szamária és Júdea hegyein megtelepedő izraeliták ekkor kerültek először a térség kultúráját meghatározó kánaáni főistenek igézete alá a Kr. e. 13. században. Baál neve különböző összefüggésben több mint kilencvenszer fordul elő a Bibliában, mint Izrael Istenének legfőbb ellenfele. Hatása és befolyása annyira meghatározó mind a rabbinikus, mind a keresztény irodalomban, hogy személyét sokan magával a Sátánnal azonosítják. Ezt a feltételezést támaszthatja alá az a tény is, hogy Ezékiel Lucifer leírását Tírusz királyához köti, aki Baál (vagy későbbi nevén Melkart) földi megtestesítője volt a föníciai vallásban. Nevének jelentése is erre utal: úr, uralkodó és király, valamint a „népek védelmezője”.

Baál tisztelete rendszeresen összefonódik szexuális kicsapongásokkal, amelyről az első bibliai utalást a Jordán keleti oldalán, Sittimben történt nemzeti drámánál olvashatjuk. Itt a Baál-Peor tiszteletére csábító moábita lányok saját testüket ajánlották fel a honfoglalásra készülő izraelieknek, hogy ezzel közösen adjanak tiszteletet és hatalmat az istenségnek. Bár a Mózes negyedik könyvében található leírás szűkszavúan „paráznaságként” írja le az ünnepet, a Kánaán északi határán fekvő ősi kereskedelmi központ, Ugarit város gazdag könyvtára már jóval bővebben utal arra, milyen események is történhettek ezen a tragikus „fesztiválon”. Az épp ezzel egy időben, a Kr. e. 14. században fénykorát élő királyság romjai között talált több száz kőtábla a kor és a Biblia egyik legfontosabb külső szövegemléke, amik végig úgy írják le Baált, mint a helyi „pantheon” legfontosabb istenét. Mivel az Ugarit bukása után fölemelkedő térségbeli nagyhatalom, Tírusz és Szidón nagyon kevés írásos emléket hagyott maga után, ezért annak kultúráját is ezekből, a föníciai ábácé előfutárának számító ékírásos feljegyzésekből ismerhetjük meg. Ezek a fönnmaradt táblák minden pontban alátámasztják a Törvény és későbbi görög–római beszámolók undorral teli leírásait az Ígéret Földjének perverz és féktelen lakosairól, akiknek romlott örökségét Fönícia magába szívta és integrálta, majd exportálta a Földközi-tenger egész vidékén.

Jézabel végzete: Izraelt ugyan megrontotta, de őt magát a palotája ablakából dobták le.
Vér és fajtalanság

Baál kultusza sosem egyéni vallásgyakorláson, hanem mindig tömegrendezvényeken alapult, amelyekről a sémi nyelvek egyik vezető szaktekintélye, Cyrus H. Gordon történészprofesszor végzett részletes kutatást. Szerinte ezeken a minden teliholdkor megtartott vallásos fesztiválokon Baált egy kifejezetten nyílt és rituális orgiával idézték meg, amiben a hajnalig tartó perverz, pedofil, homoszexuális és bestiális jeleneteket tartalmazó pornográf koreográfiát nyújtottak a Közel-Kelet minden pontjáról érkező közönségnek. Mivel az „előadást” a város elitje és a király játszotta el, ezért ebben részt venni a legnagyobb megtiszteltetésnek számított, Ugaritban egyfajta státuszszimbólum volt. A központi jelenet pedig egy – a később Európa eredetmítoszában is megjelenő – élő bikával való közösülés volt. Ezt a Baál lányának és egyben szeretőjének tartott Astarte (ugariti nevén Atirat, héberül Astarót) papnői hajtották végre, és ezzel a bestiális jelenettel emlékeztek arra, hogy az istenség a mitikus hiedelem szerint egy üszővel párosodott.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: