Kereső toggle

Királynők, akik megrontották Európát

Kultusz, tudás és orgiák: ezt adta Fönícia a Nyugatnak (második rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Hallgass rám, míg elmondom neked szeretőid történetét“ – ezzel utasította vissza Gilgames a híres mezopotámiai eposzban a hűtlenségéről híres Istár istennő közeledését. Itt tűnik fel először az „ég királynéja“, akinek gátlástalan és soha ki nem elégülő perverzitása a föníciai hajósokon keresztül az egész Földközi-tengert, majd a görög kultúrát és a Római Birodalmat is megrontotta. Egy ókori történetíró szerint Istár templomában tisztelték Europét, a föníciai királylányt, aki a Baálnak szentelt bika – szintén egy kánaáni vallási jelkép – hátán vitte Egyiptom és Babilon szellemét nyugatra.

„És gonoszul cselekedtek az Izráel fiai az Úrnak szemei előtt, mert a Baáloknak szolgáltak. És elhagyák az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptom földéből, és más istenek után jártak, a pogány népek istenei közül, akik körülöttük voltak, és azok előtt hajtották meg magukat, és haragra ingerelték az Urat. És elhagyták az Urat, és szolgáltak Baálnak és Astarótnak” – így összegzi a Bírák könyve (2:11–13) a honfoglaló Józsué halálát követő sötét korszakot. A Szamária és Júdea hegyein megtelepedő izraeliták ekkor kerültek először a térség kultúráját meghatározó kánaáni főistenek igézete alá a Kr. e. 13. században. Baál neve különböző összefüggésben több mint kilencvenszer fordul elő a Bibliában, mint Izrael Istenének legfőbb ellenfele. Hatása és befolyása annyira meghatározó mind a rabbinikus, mind a keresztény irodalomban, hogy személyét sokan magával a Sátánnal azonosítják. Ezt a feltételezést támaszthatja alá az a tény is, hogy Ezékiel Lucifer leírását Tírusz királyához köti, aki Baál (vagy későbbi nevén Melkart) földi megtestesítője volt a föníciai vallásban. Nevének jelentése is erre utal: úr, uralkodó és király, valamint a „népek védelmezője”.

Baál tisztelete rendszeresen összefonódik szexuális kicsapongásokkal, amelyről az első bibliai utalást a Jordán keleti oldalán, Sittimben történt nemzeti drámánál olvashatjuk. Itt a Baál-Peor tiszteletére csábító moábita lányok saját testüket ajánlották fel a honfoglalásra készülő izraelieknek, hogy ezzel közösen adjanak tiszteletet és hatalmat az istenségnek. Bár a Mózes negyedik könyvében található leírás szűkszavúan „paráznaságként” írja le az ünnepet, a Kánaán északi határán fekvő ősi kereskedelmi központ, Ugarit város gazdag könyvtára már jóval bővebben utal arra, milyen események is történhettek ezen a tragikus „fesztiválon”. Az épp ezzel egy időben, a Kr. e. 14. században fénykorát élő királyság romjai között talált több száz kőtábla a kor és a Biblia egyik legfontosabb külső szövegemléke, amik végig úgy írják le Baált, mint a helyi „pantheon” legfontosabb istenét. Mivel az Ugarit bukása után fölemelkedő térségbeli nagyhatalom, Tírusz és Szidón nagyon kevés írásos emléket hagyott maga után, ezért annak kultúráját is ezekből, a föníciai ábácé előfutárának számító ékírásos feljegyzésekből ismerhetjük meg. Ezek a fönnmaradt táblák minden pontban alátámasztják a Törvény és későbbi görög–római beszámolók undorral teli leírásait az Ígéret Földjének perverz és féktelen lakosairól, akiknek romlott örökségét Fönícia magába szívta és integrálta, majd exportálta a Földközi-tenger egész vidékén.

Vér és fajtalanság

Baál kultusza sosem egyéni vallásgyakorláson, hanem mindig tömegrendezvényeken alapult, amelyekről a sémi nyelvek egyik vezető szaktekintélye, Cyrus H. Gordon történészprofesszor végzett részletes kutatást. Szerinte ezeken a minden teliholdkor megtartott vallásos fesztiválokon Baált egy kifejezetten nyílt és rituális orgiával idézték meg, amiben a hajnalig tartó perverz, pedofil, homoszexuális és bestiális jeleneteket tartalmazó pornográf koreográfiát nyújtottak a Közel-Kelet minden pontjáról érkező közönségnek. Mivel az „előadást” a város elitje és a király játszotta el, ezért ebben részt venni a legnagyobb megtiszteltetésnek számított, Ugaritban egyfajta státuszszimbólum volt. A központi jelenet pedig egy – a később Európa eredetmítoszában is megjelenő – élő bikával való közösülés volt. Ezt a Baál lányának és egyben szeretőjének tartott Astarte (ugariti nevén Atirat, héberül Astarót) papnői hajtották végre, és ezzel a bestiális jelenettel emlékeztek arra, hogy az istenség a mitikus hiedelem szerint egy üszővel párosodott.

A látványos „műsor” mellett a szintén rituálisan fogyasztott erős bor is segített a közönség önkívületbe hergelésében, így a csúcsponton már delíriumos állapotban feküdtek egymáson a meztelenre vetkőzött résztvevők. A rituálé során rendszerint emberáldozatokat is végrehajtottak, aminek keretében elsőszülött, előkelő származású csecsemőket tettek a belülről felhevített Baál-szobor kezébe, vagy dobtak tűzbe az alvilág istenének, a Moloknak. Mivel a tömeges prostitúció „szerencsétlen” következményekkel is járhatott, a papnők kifinomult módszerekkel elhajtották  magzataikat (például csészekóróból készített főzettel). Az így megszülető torzszülött, halott magzatokból jósoltak, testrészeiket pedig különféle mágikus praktikákra használták fel.

Szintén ezek a táblák írták le először azt a hátborzongató jelenetet, amikor a papok késsel felmetszették a bőrüket, hogy a friss vér „megtisztítsa” őket, és megnyissa számukra a szellemvilág erőit. Ezzel a praktikával akartak később a tíruszi papok is tüzet nyerni az égből, hogy győzelmet arassanak Baál és Illés istenének látványos párviadalában a Karmel hegyen. Peter Craigie, az Edinburgh Egyetem neves bibliakutatója és nyelvésze szerint a fesztiválok célja Baálnak, a legfőbb úr hatalmának megvédelmezése volt, az ugyanis a tömeg szexuális és rituális aktusaiból nyerte az erejét, amiből Ugarit is a hatalmát és stabilitását remélte. „Imádói úgy hitték, hogy az ember számára létfontosságú a termés, és nyáj csak addig létezik, amíg Baál a legfőbb úr” – összegezte Craigie a több ezer vagy akár tízezer résztvevő legfőbb motivációját a nagyszabású ünnepsorozatokon.

Keletről nyugatra

Ugarit hatalma csúcsán, hirtelen pusztult el a Kr. e. 12. században, amikor az északról érkező tengeri népek rajtaütöttek, kirabolták és fölgyújtották a magabiztos és kevély nagyvárost. Öröksége azonban nem tűnt el, hanem beolvadt a tőle délre fekvő két kánaáni város, Tírusz és Szidón kultúrájába. Fölemelkedésük kulcsa a libanoni cédrus volt, amit tömegesen exportáltak a fahiányban szenvedő Közel-Keleten, különösen Egyiptomba. Így kerültek kereskedelmi, majd kulturális kapcsolatba a Dávid és Salamon király idejében fölemelkedő Izraeli királysággal, aminek szövetsége I. Hírám uralkodása alatt az egész Földközi-tengerre kiterjesztette a föníciaiak hatalmát. (Lásd: Arany és vér – Az ókori Fönícia átformálta a mediterrán világot. Hetek, 2017. július 21.) A tengeri gyarmatbirodalom dúsgazdag megalapítója is Baált tekintette első számú urának, de mellé fölemelte a szerelem és háború istennőjének, Astarótnak a tiszteletét. Számára egy hatalmas templomot is emelt a városában, ahol több ezer felavatott prostituáltat alkalmazott, és törvényül rendelte, hogy minden föníciai nő adja oda a testét legalább egy alkalommal a sosem kielégülő természetfeletti úrnő szolgálatára. Őt nevezte Jeremiás az „ég királynéjának”, akinek kultusza akkora igéző erővel hatott, hogy a megmaradt túlélők a próféták ítélete és Jeruzsálem brutális ostroma után is visszatértek a szolgálatába, mondván, az Astarót tiszteletének lanyhulása miatt érte őket a veszedelem: „mióta nem áldozunk többé az ég királynéjának füstöléssel, és nem viszünk néki italáldozatot: mindenben szűkölködünk, és fegyver és éhség miatt emésztetünk”. (Jer. 44:18)

Ennek a perverz és féktelen istennőnek a kultuszában született meg az a két föníciai királylány, akiknek öröksége a mai napig meghatározza a Nyugat arculatát és kultúráját. Egyikük Jézabel, Ethbaál leánya, másikuk pedig Europé, Agénór mitikus gyermeke, akinek igéző szépsége arra indította a bika alakjában megjelenő Zeuszt, hogy magáévá tegye őt. Bár utóbbi feltehetően nem volt történelmi személy, Jézabel annál is inkább: nevét egy 2008-ban talált pecsét is őrzi, híres elefántcsont palotájának maradványait pedig a Harvard Egyetem régészei találták meg Szamáriában.

Kontinensünk névadó hercegnője – ha létezett – pont olyan jól képzett, rendkívül művelt és az Astarót templomát, valamint Baál-fesztiválokat rendszeresen látogató papnő lehetett, mint Jézabel. Bár neve és története a görög mitológiában maradt fent, a bikán nyugat felé vágtató királylány képe valószínűleg mégis Föníciában született. Ugyanis az Európa nevét adó szerelmi aktus mindkét szereplője világosan beazonosítható a két kánaáni főistennel: Baál Zeusszal, Astarót pedig Européval. Ha pedig a torz szexuális aktust megőrző ugariti emlékeket és rituálékat is idevesszük, akkor még egyértelműbb a kapcsolat a görög monda és a föníciai–kánaáni kultusz között. Ezt a rómaiak is tudhatták, mert a birodalom népeinek mitológiáit jól ismerő híres Lukianosz a 2. században beszámol arról, hogy a szidóniak Astarte ősi templomában Europét is tisztelték: „Valószínűsíthető, hogy Föníciában volt egy templom, amit a szidóniak építettek. Ez volt Astarte temploma, aki szerintem nem más, mint egy holdistennő. Azonban egyik papja leírta, hogy ez a templom valójában Kadmosz nővérének, Europénak volt szentelve” – írta Szíria Istenei című művében. A Tírusz fénykorában, a Kr. e. 8. században élt Ézsaiás is előre jelezte, hogy Szidón leánya majd nyugatra megy, hogy Kittimben – a név általánosan a görögöket, de Dánielnél Rómát is jelöli – új hazát és áldozatot keressen: „Nem fogsz többé örvendezni, te megszeplősített szűz, Sidon leánya; kelj és menj át Kittimbe, de ott sem lészen nyugodalmad!” (Ézs. 23:12)

Éppen ezért Tíruszból és Szidónból vehették át és építhették be saját mitológiájukba a legendás képet a görögök, akik riválisai, de egyben mély tisztelői is voltak a föníciaiak tudásának. Dr. Grüll Tibor ókortörténész szerint az átköltött monda hűen tükrözi, hogy a hellén kultúra magát mennyire a keletről eredezteti, elsősorban Babilonból, kisebb részben pedig Egyiptomból. A káldeus matematika és csillagászat görög matematikára gyakorolt megtermékenyítő hatása régóta köztudott, a piramisokat fölemelő geometriát pedig a Nílus mellől importálták Hellászba. A sumer eredetű, de a hettitáknál, sőt a kánaáni népeknél is közismert Gilgames-eposz mélyen hatott a görög irodalom legismertebb művére, az Odüsszeiára. A legnagyobb görög filozófusok (Thalész, Püthagorasz, Szolón, Platón, Zénón stb.) pedig mind tanulmányozták a keleti vagy egyiptomi tudományokat, és az ott szerzett tapasztalataikat beépítették tudományos rendszerükbe. Ezt a termékeny és inspiráló tudásanyagot mind Tírusz és Szidón adta tovább nyugatra, megteremtve ezzel a modern multikulturális gondolkodás alapjait: „A föníciaiak a ránkmaradt tárgykultúrájuk alapján erőteljesen integrálni tudták a környező kultúrákat, gondolok itt Babilonra és Egyiptomra, ez volt ugyanis az a két szuperkultúra, amik még a föníciaiaknál is fejlettebbek voltak. Ők mégis mind a kettőt képesek voltak befogadni és vegyíteni, újításait pedig továbbadni. Úgy vélem, ez Fönícia egyik öröksége Európában: befogadjuk, bedaráljuk, és valami teljesen újat csinálunk belőle – pont így járt a történelmi kereszténység is” – foglalta össze lapunk számára az ókortörténész Europé máig ható szellemét. Ezt a hatást bizonyítja szerinte az 1990-es években végzett feltárás is Rómában, ahol a Forum Boariumon, vagyis a marhavásártéren egy Kr. e. 8. században épült Melkart, vagyis Baál-kultuszhelyet találtak, ami arra utalhat, hogy a föníciaiak tevőlegesen is részt vehettek a város megalapításában. Hérodotosz történetíró pedig leírja, hogy saját szemével látott olyan vázákat az athéni piacon, amikre a görög feliratokat még föníciai betűkkel írták a fazekasmesterek.

A nemzetek és birodalmak szeretője

De nemcsak az ismeret, hanem a vele szorosan összefonódó sötét és igéző Baál–Astarót-örökség is mélyen beépült Európa gyökereibe, amit éppolyan lelkesen vett át Hellász, mint a híres föníciai betűírást, a lineáris ábécét. Nem véletlen, hogy a hellén istenségek mind Krétán születtek, pont ott, ahova a bika vitte az elrabolt tíruszi királylányt, hogy megtermékenyítse. Az 1952-ben megfejtett, sajátos krétai szótagírással írt, de már görög nyelvű ősi agyagtáblákon megtalálható csaknem valamennyi görög istenség neve.

Közülük is kiemelkedik Aphrodité alakja, akit a Kr. e. 2. évezredben formálódó hellén hitvilág egy az egyben átemelt a föníciai Astarte-kultusz féktelenül perverz rituáléiból. A tömeges prostitúcióval és pornográfiával tisztelt „ég királynéja” annyira megigézte a népeket, hogy az Perzsiától egészen Ibériáig minden kultúrát megrontott és morálisan tönkretett.

Nem véltelenül írja le már a Gilgames-eposz is Astarte káldeus elődjét, Istárt úgy, mint aki minden istennel és néppel szeretkezni akar, hogy kielégületlen vágyát enyhítse. A hűtlen és lelkekre vadászó istennő legnagyobb áldozata azonban egyértelműen a Római Birodalom volt. Ezt a fegyelmezett, büszke latin kultúrát az 1. századra már teljesen átjárta a császárság korának féktelen hedonizmusa, ami folyamatosan emésztette annak stabilitását, végül pedig a bukását is okozta. A pornográf színházi előadások, a tömeges prostitúció és a féktelen fesztiválok Augustus uralma után az egész Mediterráneumban elterjedtek, jellegükben pedig mind megegyeztek az ősi kánaáni kultuszok hasonló rituáléival.

Europé őshazája azonban nem kerülte el a brutális pusztulást, ami végigkísérte a Baál-kultuszba merült királyságok sorsát. Tírusz fölhalmozott gazdagságát elvitte a fölemelkedő Asszíria kegyetlen sarca, majd Babilon, Perzsia és végül Görögország szállta meg a várost, amit végül Nagy Sándor rombolt porig egy nyolchónapos véres ostrom után. Öröksége azonban továbbra is vándorol a történelemben: ahogy elhagyta Ugaritot és Kánaánt, úgy ment át nyugatra a római–görög kultúrába, és így emészti föl napjainkban a zsidó–keresztény kultúra egyre vékonyodó burkolatát. Ezzel pedig újra nyilvánvalóvá válik a titok, hogy Európa nem Athénban vagy Rómában, se nem Jeruzsálemben, hanem közel háromezer éve, a föníciai Tíruszban, Baál és Astarót szerelmében született és vált a modern, nyugati kultúra máig ható fundamentumává.

Olvasson tovább: