Kereső toggle

Kik és miért manipulálják a médiát?

Udo Ulfkotte a megvásárolt újságírókról és Magyarország nyugati sajtójáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Udo Ulfkotte német újságíró tavaly ősszel megdöbbentő könyvet jelentetett meg arról, hogyan működik a német és a nemzetközi média. A Megvásárolt újságírók most magyarul is megjelent a Patmos Records gondozásában – a szerző ennek bemutatójára érkezett Budapestre.

Budapesten beszélgetünk, abból az alkalomból, hogy könyvét alig fél évvel a németországi megjelenés után magyarul is kiadták. Egy ismerősöm a Megvásárolt újságírók cím hallatán azt mondta, hogy „hát persze, ezt mindenki tudja, aki itt él Magyarországon”. A kommunizmus alatt az emberek megtanultak a sorok között olvasni, amire talán a demokráciákban nem volt szükség. Ugyanakkor az ön könyve már a bemutatója előtt   bestseller listákra került nálunk is. Mit gondol, miért aktuális ez a mű Magyarországon is?

– Valóban, a magyar kiadás néhány héttel előbb jelent meg az összes többi idegennyelvű kiadásnál. Május-júniusban kerül a boltokba az angol, orosz, francia és cseh nyelvű fordítás, és további tíz nyelvre vették már meg a jogokat. Az embereknek alapvető joguk az, hogy megbízható információhoz jussanak. A növekvő információmennyiség ezt nem biztosítja automatikusan. Igaz, a középkorban leélhette valaki úgy az életét, hogy kevesebb információhoz jutott, mint ma egy átlagpolgár egyetlen nap alatt. Az alapkérdés az, hogyan tudjuk eldönteni, kiben bízhatunk meg a médiapiacon? Az emberek ma egyre inkább rájönnek arra, hogy az újságírók jelentős része számára nem a tények, hanem az elvárások és érdekek számítanak. A könyvemben számos személyes történettel mutatom be azt, hogyan működik mindez a gyakorlatban. A könyvem iránti érdeklődés azt mutatja, hogy Magyarországon is bizalmatlanok az emberek a tömegtájékoztatással kapcsolatban. 

Tizenhét évet dolgozott az egyik legnagyobb presztízsű német napilapnál, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál. Hogyan lesz valaki „alfaújságíró”?

– A kiválasztásban nem feltétlenül a szakmai szempontok a döntőek. Például én úgy kerültem az FAZ-hoz, hogy előtte nem foglalkoztam újságírással, hanem jogot és politológiát tanultam. Egyszer a professzorom felajánlotta, hogy részt vehetek egy nyári  kurzuson, amelyet az egyik nagy alapítvány finanszíroz. Szegény családból származom, édesapám ötéves koromban meghalt, diákmunkából finanszíroztam a tanulásomat, így jól jött, hogy még ösztöndíjat is ajánlottak a tanfolyamhoz. A program végén egy szervező – később derült ki számomra, hogy a német titkosszolgálat munkatársa – felajánlotta, hogy el tudnak helyezni a Frankfurter Allgemeinénél. Ez óriási lehetőség volt, és csak később tudtam meg, hogy ennek milyen ára van. Nem mindenkit így választanak ki, de az alfaújságírók közül szinte mindenki élvezi ezt a háttértámogatást, amit a titkosszolgálatok, a transzatlanti háttérszervezetek és a multicégek nyújtanak.

Mondana egy példát?

– Inkább kettőt. A befolyásolás ugyanis részben úgy működik, hogy többet mondunk a valóságosnál, máskor pedig inkább azt is elhallgatjuk, ami megtörtént. Már fiatal újságíróként mindkettőben gyors tapasztalatot szereztem a nyolcvanas évek végén az iraki-iráni háborúban. Bagdadból indultunk a frontra, és meglepve láttam, hogy kollégáim egy-egy benzineskannával szállnak fel a buszra. Azt hittem, hogy tartalék üzemanyagot hoznak magukkal. Meglepetésemre, amikor elértünk a sivatagban egy kiégett tankroncsokkal szegélyezett útszakaszhoz és megálltunk, az újságírók elkezdték a magukkal hozott benzinnel locsolni a roncsokat, majd meggyújtották azokat. Közben az operatőrök felállították a kamerákat, és a riporterek mikrofonnal a kezükben a lángoló roncsok előtt elkezdték a bejelentkezést, az „iraki-iráni frontról”. Megijedtem, hogy nekem haditudósítóként nem lesz mit írnom az újságom számra, de a tapasztalt kollégák megnyugtattak, írjak nyugodtan bármit, otthon úgyis bátor háborús újságírónak fognak tartani, aki kemény bevetésen vett részt.

Ez az egyik oldal, a torzítás másik formája pedig az, amikor a megtörtént eseményekről nem tudósíthatunk. Szintén az iraki-iráni háborúban történt, amikor több száz kilométerre Bagdadtól délre iraki katonák vegyi fegyvert vetettek be iráni katonák ellen. Ez néhány hónappal az után volt, hogy Szaddám Huszein – akit akkoriban éppen jófiúnak tartottunk – mérgesgázzal támadt kurd falvak ellen. Szemtanúja voltam ennek a második incidensnek, még meg is sérültem, amikor az irakiak mustárgázt vetettek be, amit történetesen Németoszágban gyártottak. Amikor a frontról visszaérkeztünk Bagdadba, elküldtem a tudósításomat az általam készített exkluzív fényképekkel együtt. Arra számítottam, hogy óriási botrány lesz, hiszen néhány évtizeddel a második világháború után újra német gyártmányú fegyverekkel gázosítottak el embereket. Valójában azonban csak egy rövidke hír jelent meg egy alkalommal, valahol az FAZ közepén.

Ha már a pályája elején ilyen tapasztalatokat szerzett, miért maradt mégis a rendszerben további másfél évtizedet?

– Ez úgy van kitalálva, hogy ha valaki nem tartja be az íratlan szabályokat és elvárásokat, akkor legközelebb  nem őt delegálja a szerkesztőség a kiküldetésre, a következő alkalommal pedig már a laptól is elküldik. Kényelmesebb volt maradni és élvezni a kiváltságosok életét, az ötcsillagos luxusutakat, az ománi szultán arany Rolex óráit, amit ajándékba kaptunk, és az elitkörök jólinformáltságát.

Mi volt, amitől mégis azt mondta, hogy elég?

– Nem egyetlen ügy volt, fokozatosan érlelődött bennem a döntés. Láttam, hogy a német tömegmédia – köztük a Frankfurter Allgemeine is – hogyan megy szembe az emberek véleményével. A németek többsége nem akarta az eurót, meg akarták tartani a márkát, ahogy az osztrákok is a schillinget. A médiában mégis mást sem lehetett olvasni úgynevezett szakértőktől, hogy az euró a jövő záloga, sokkal biztosabb pénz, mint a nemzeti valuták. Nevetséges maradi alakoknak állították be azokat, akik kétségeket fogalmaztak meg. Most, több mint egy évtized után látjuk, kinek lett igaza. Ugyanígy a németek többsége nem akarta, hogy részt vegyünk az afganisztáni megszállásban, de a média csak az atlanti szövetségeseink propagandáját közvetítette. Volt, amikor a német titkosszolgálat munkatársai kész cikkel jöttek be a szerkesztőségbe, nekem csak a nevemet kellett adnom ahhoz, ami megjelent. Az emberek ma sem akarnak konfliktust vagy szankciókat Oroszországgal, mégsem ezt látjuk viszont a médiában. Úgyhogy én a magam részéről kiszálltam ebből, de az írással nem szakítottam.

Hogyan fogadták a könyvét Németországban?

– Hónapokon keresztül – és részben ma is – a tömegmédia bojkottálta a könyvemet. Több tucat újságírót nevezek meg a könyvben, akik közül egy sem volt, aki nyilvánosság előtt cáfolta volna azt, amit leírtam, vagy beperelt volna. Úgy tűnik, hogy a hallgatást választották, bízva abban, hogy lassan csak elül a könyv körüli érdeklődés. Nem így történt. A Megvásárolt újságírók tavaly szeptemberi megjelenése óta a Spiegel bestseller listáján szerepel – ez Németországban olyan, mint a New York Times bestseller listája a tengerentúl –, de tizennyolc hétig a lapban egyetlen szó sem jelent meg a könyvről. Amikor ez már kezdett kínossá válni a számukra, írtak egy cikket, amiben igyekeztek bagatellizálni a tartalmát, anélkül, hogy bármit cáfoltak volna. Az egyik német közszolgálati televízió is készített egy interjút velem, amihez kikötöttem, hogy csak úgy vállalom, hogy ha élőben adják. Ez meg is történt, a műsor után több mint ezer e-mailt kaptam a nézőktől, akik elmondták, hogy mennyire elegük van a média torzításaiból és a manipulálásokból. És mi történt az adás után? A televízió az online változatból már kivágta az interjúmat, nehogy még több emberhez eljusson. Itt tartunk ma, 2015-ben.

Ön korábban azt mondta lapunknak, hogy Magyarországot szándékosan „sározzák” a nyugati, köztük a német médiában. Minek tulajdonítja ezt?

– Nem csak a jelenlegi kormány idején van ez így, Magyarországnak valahogy mindig rossz a sajtója a nyugati médiában, függetlenül attól, hogy szociáldemokrata vagy konzervatív vezetője van. A média hatékony eszköz azok kezében, akik érvényesíteni akarják a gazdasági, politikai vagy katonai érdekeiket. Sokszor a jó rendőr-rossz rendőr szereposztásban játszanak: a média befeketíti Magyarországot – de így van ez más kelet-európai állam felé is –, majd jön egy európai vagy amerikai politikus, diplomata vagy háttérember, aki megsúgja, mit is kellene változtatni ahhoz, hogy a kép egy kicsit jobb legyen az országról. Kiváló eszköz erre a korrupciós vád, hiszen ennek biztos, hogy van mindenütt valami alapja. De abszurdnak tartom, hogy épp az Egyesült Államok kifogásolja ezt Magyarországon, amikor az előző és a jelenlegi budapesti nagykövete is úgy vásárolta magának a posztot, az elnöknek nyújtott kampánytámogatásért cserébe. De hasonlóan alkalmas az antiszemitizmus és a cigányellenesség vádja is: erre is lehet példákat találni, viszont látható, hogyan hallgatják el azokat a tényeket, amelyek cáfolják a koncepciót. Például azt, hogyan emlékezett meg a kormány a holokauszt 70. évfordulójáról, vagy milyen lépése-ket tesz a romák felzárkóztatása érdekében. Ha azonban Magyarország olyan politikát folytat, ami nem tetszik az Egyesült Államoknak vagy az Európai Uniónak, akkor megkapja a „jobboldali” címkét, ez pedig a nyugati médiában negatív megítélésű jelző, lásd „jobboldali populizmus” vagy „jobboldali szélsőségek”. És ami szintén feltűnő, a mérvadó nyugati médiumok időnként mintha ugyanabból a kottából írnának Magyarországról, annyira egyformák a tudósításaik.

És mit gondol, tényleg van ilyen kotta?

– Ez nem úgy működik, hogy van egy titkos forgatókönyv, ahol leírták, hogy Magyarországról csak rosszat lehet írni. Azt viszont személyes tapasztalatból mondhatom, hogy amikor újság-íróként miniszterekkel, kancellárokkal, államelnökökkel együtt utaztunk egy adott országba, amelyet kevésbé ismertünk, a külügyminisztérium munkatársai minden alkalommal összeállítottak számunkra egy sajtómappát. Ezeknek a megjelölése „bizalmas” volt, ami azt jelentette, hogy semmi nem sajtónyilvános azokból, ami a mappában van. Ugyanakkor kaptunk olyan anyagokat is, amelyeket kifejezetten közlésre állítottak össze, mit szeretnének olvasni az adott országról. Ha valaki kezdőként úgy gondolja, hogy ő majd utánajár a dolgoknak, hogy úgy van-e, mint amit a dossziék tartalmaznak, akkor a következő útra általában már nem őt küldik. Természetesen az újságírókat érdekli a hatalom, szeretnének közel kerülni az információkhoz. Én is, amikor ott találtam magam a befolyásos vezetők körében, rájöttem, hogy a kiváltságos helyzet megőrzésének az ára az együttműködés ezekkel az elvárásokkal. Így már nem kell, hogy ott álljon egy cenzor a háttérben, aki megmondja, mit írhatsz és mit nem. Ha szépen követed a szabályokat, folyamatosan élvezheted annak hasznát.

A közelmúltban nagy megdöbbenést keltett a német Germanwings repülőgép tragédiája. Szinte felfoghatatlan volt az, ami történt, ezért a közvélemény kiemelten figyelte a tudósításokat, Magyarországon is. Hogyan látja, mennyire sikerült a médiának megfelelni ennek a fokozott elvárásnak?

– Anélkül, hogy a tragédia okait próbálnám megmagyarázni, feltűnő volt, hogy a hatóságok negyvennyolc óra után egy kész magyarázattal álltak elő, és a későbbiekben azt próbálták megerősíteni, időnként a tények rovására is. Úgy gondolom, hogy a hivatalos magyarázattal szemben maradtak kérdőjelek, különösen szakemberekben, például a pilótákban vagy a pszichiáterekben, akik számára nem meggyőző a közvélemény elé tárt indoklás a tragédia körülményeiről. Ha pedig az emberek úgy érzik, hogy nem megbízható a tájékoztatás, akkor alternatív információforrások felé fordulnak, mert az embereket érdekli az igazság. Ez nem azt jelenti, hogy az alternatív média feltétlenül helyes válaszokat ad, sokszor a magyarázataik spekulációk vagy akár alaptalan összeesküvés - elméletek. De legalább felteszik azokat  a kérdéseket, amiről a hivatalos sajtó még csak hallani sem akar.

Hogyan látja a hírmédia jövőjét, hiszen az emberek – ahogy ön is említette – nem akarják a homokba dugni a fejüket?

– A napokban jelentek meg a legfrissebb terjesztési adatok Németországban, és ebből kiderült, hogy például a Frankfurter Allgemeine Zeitung három hónap alatt több mint harminötezer olvasót veszített, ami az eladott példányszám 12 százalékos csökkenését jelenti. És ez nem amiatt van, mert az emberek kevésbé olvassák a nyomtatott sajtót, mert a visszaesés az FAZ online kiadását is érintette. Nem gondolom, hogy ezt mind a könyvem számlájára lehet írni, de tény, hogy az emberek bizalma egyre inkább meginog a vezető médiumokkal kapcsolatban. Azt gondolom, hogy a jövőben a hivatalos médiumok helyett felértékelődnek azok az újságírók vagy hírforrások, amelyekről az emberek tudják, hogy nem megvásárolhatók, és nem akarják manipulálni őket. Ebben a technológia is segít, mert blogok, Twitter- vagy YouTube-hírcsatornák közvetlenül és nagyon gyorsan el tudják juttatni egyszerre sok emberhez az üzenetet. De az új, közösségi alapú hírmédia számára is kihívás, hogy meg tudják-e őrizni függetlenségüket azoktól, akik a hagyományos tömegmédiát kisajátították.

Olvasson tovább: