Kereső toggle

Luther, a német szellem harcosa

A reformátor és a zsidók (5. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Évtizedek óta együttműködöm keresztény vezetőkkel. Az a tapasztalatom, hogy a pünkösdi-karizmatikus pásztorok őszintén nyitottak a zsidósággal való párbeszédre. Egyre több katolikus lelkész és teológus is elfogadja, hogy a közös gyökereink összekötnek bennünket, függetlenül attól, hogy Jézust a zsidóság egyik legkiválóbb rabbijának tartjuk, vagy messiásnak. A legnehezebb azonban kapcsolatot találnom az evangélikus vezetőkkel. Úgy gondolom, hogy ez azért van, mert Luther Márton megrögzött és nyílt antiszemita volt, akinek az öröksége a mai napig mérgezi a zsidóság és a kereszténység viszonyát” - mondta a Hetek tudósítójának Slomo Riskin rabbi (képünkön), a jeruzsálemi székhelyű Zsidó-Keresztény Megértés és Együttműködés Központjának alapítója.

A rabbi, akivel néhány hete egy szombat esti vacsorán beszélgettünk a júdeai dombok közt fekvő Efrat városában, a vallásközi párbeszéd egyik legismertebb személyisége Izraelben. Amikor Riskin rabbi Lutherrel kapcsolatos fenti véleményét kifejtette, nem tudta, hogy a közelmúltban lapunk is cikksorozatban foglalkozott a reformátor zsidósággal és más vallási kisebbségekkel kapcsolatos írásaival és nézeteivel. Ezek az írások arra a nemzetközi vitára kívánták felhívni a figyelmet, amely a reformáció közelgő 500. évfordulója előtt tisztázni kívánja Luther Márton szerepét és felelősségét a modern kori antiszemitizmus kialakulásában. Ez a kérdés a második világháború és a holokauszt után is kibeszéletlen maradt. Miközben az elmúlt években világszerte több evangélikus közösség és vezető fordult bocsánatkéréssel – elsősorban az Egyesült Államokban – a zsidóság felé, egyelőre nem került sor olyan súlyú nyilatkozatok kiadására, mint például a II. vatikáni zsinat Nostra Aetate kezdetű nyilatkozata vagy II. János Pál 1998-ban kiadott dokumentuma a holokausztról.

Pogromot szító könyvek

A hiányt egyelőre történészek igyekeznek pótolni. Cikksorozatunk korábbi részeiben utaltunk Eric W. Gritsch amerikai lutheránus történész tavaly megjelent Luther Márton antiszemitizmusa (Martin Luther’s Antisemitism. Wm. B. Eerdmans Publishing Company, 2012) című könyvére, amelyben a szerző megállapítja, hogy „Luther antiszemitizmusa életének és munkásságának szerves része, amit irodalmi öröksége világosan bizonyít.”

Gritsch a reformátor zsidókkal kapcsolatos írásainak (Judenschriften) elemzése után áttekinti ezeknek a műveknek az utóéletét is. Egy német szerzőt, Reinhold Lewint idézve leszögezi: „Ma bárki bármit is ír a zsidók ellen, függetlenül attól, hogy milyen motívumból teszi, úgy hiszi, hogy joga van büszkén Lutherre hivatkoznia.”

Nem mindig volt ez így. „Luther zsidóellenes írásainak közvetlen hatása minimális volt” – írja Gritsch. Egyedül Luther közvetlen környezetében, a Szász Választófejedelemségben vezettek be radikális intézkedéseket a zsidók ellen. Másutt, mint például Hessenben és Brandenburgban figyelmen kívül hagyták Luther tanácsait, vagy éppen bírálták azokat. A svájci reformátor, Ulrich Zwingli utódja, Heinrich Bullinger arra figyelmeztetett, hogy Lutherre az utókor mint „menthetetlen szenvedélyek emberére” fog emlékezni.

Harminc évvel Luther halála után azonban már egy szászországi lutheránus lelkész, Georg Nigrinus A zsidó ellenség című munkájában sürgette a reformátor hét pontjának következetes megvalósítását a zsidók ellen. 1577-ben Nicolas Selnecker lipcsei teológusprofesszor, a legáltalánosabban elterjedt lutheránus hitvallás, az úgynevezett Konkordia Könyv (Konkordienformel) társszerzője, külön antológiában jelentette meg Luther zsidósággal kapcsolatos írásait, „az új, kegyes és igaz keresztények felvilágosítására”. Selnecker nem elégedett meg az írásos tájékoztatással: sorra felkereste a gazdag német városok vezetőit és üzletembereit, és arra sürgette őket, hogy szakítsanak meg minden kapcsolatot a zsidókkal. II. Rudolf császár 1595-ben, a birodalomban élő zsidók tiltakozása nyomán azonban betiltotta és elkoboztatta a Lu-ther-válogatáskötet példányait.

Húsz évvel később Frankfurtban a tiltás ellenére mégis újra megjelentek a gyűlölködő írások. A hatás nem maradt el: a városban olyan pogrom tört ki, amelyhez fogható a 20. századig nem ismétlődött meg Németországban. Legalább háromezer zsidót gyilkoltak meg Frankfurtban, és a megmaradt lakosokat száműzték a városból. A felkelést egy helyi zöldséges, Vincenz Fettmilch vezette, aki a Luther-szamizdatok kiadását is finanszírozta. Mátyás német-római császár megelégelte a birodalom nyugalmát fenyegető lázadást, és 1616-ban kivégeztette Fettmilchet, a zsidókat pedig visszaengedte Frankfurtba. Olyan nagy volt az öröm a zsidóságon belül, hogy a visszatérés évfordulóját minden évben megünnepelték, mint a német purimot.

Az árnyak felélednek

Luther antiszemita írásaira ezt követően évszázadokra a feledés homálya borult, ami kifejezetten jótékony hatással volt a zsidóság helyzetére a német városokban és tartományokban.

Mi több, a 18. századi pietisták – az evangélikus egyházból indult keresztény megújulási mozgalom követői – nyíltan szembefordultak Luther örökségével. A pietizmus elindítója, Philip Jacob Spener (1635–1705) Frankfurtban 1682-ben elmondott prédikációjában a zsidóságot a „legnemesebb népként” említette. Utódja, Nikolaus Ludwig von Zinzendorf (1700–1760) szintén tisztelettel említette a zsidó népet.

A felvilágosodás korában senki nem vállalkozott a lutheri zsidóellenes program felelevenítésére. A 18. század nagy német filozófusai – Immanuel Kant,

Georg Friedrich Hegel, Friedrich Wilhelm von Schelling és Immanuel Hermann von Fichte – közül egyikük sem említi soha Luther zsidókkal kapcsolatos írásait. Egyedül Johann Gottfried Herder – aki maga is lutheránus lelkész volt – tett egy helyen említést arról, hogy Luther „túlságosan keményen” írt a zsidókról.

A 19. században azonban a sötét árnyak feléledtek. Amikor 1817-ben Wartburg várában a híres 95 pont kifüggesztésének 300. évfordulóját ünnepelték, az összegyűlt tömeg zsidó könyveket égetett, antiszemita hecckampány közepette. Nem kellett sokáig várni a Luther-művek újrakiadására sem. 1838-ban Lipcsében újra megjelentették a Zsidókról és hazugságaikról című kötetét. Jellemző, hogy még a kötet amúgy antiszemita szerkesztője is azt írta az előszóban, hogy „nem tehetjük magunkévá Luther fanatizmusát”. A könyv felszította a vitát arról, hogy részt vehetnek-e olyan asszimilált zsidó értelmiségiek, mint például Heinrich Heine a „fiatal Németország” (Junges Deutschland) elnevezésű nacionalista mozgalomban.

Az általános német Luther-kultusz korában egyedül katolikus szerzők engedtek meg maguknak kritikát a reformátor antiszemitizmusával szemben.

A neves katolikus teológus, Ignaz von Döllinger (1799–1890) azzal vádolta Luthert, hogy „irtóháborút” próbált kirobbantani a zsidókkal szemben Németországban.

Ezzel szemben a „gyakorlati antiszemitizmus” mozgalmának 19. századi megalapítója, Theodor Fritsch Katekizmus antiszemiták részére (Antisemiten-Katechismus) című művében méltatta Luthert, mint aki belátta, hogy a németeknek semmi közük a zsidósághoz, ahhoz a néphez, akiket Isten örök időkre megátkozott.

A nacionalizmus példaképe

A német nacionalizmus Luthert a német patrióta eszményi megtestesítőjének tekintette. Egy 1880-ban megjelent pamflet azt állította, hogy a német protestánsoknak példaképüknek kell tekinteniük Lu-thert, és ennek megfelelően nem élhetnek együtt a zsidókkal: „Egy zsidó nem lehet német, mert az igazi német csak olyan személy lehet, aki keresztény. (…) Hogyan tűrhetnénk meg, hogy olyan emberek éljenek közöttünk, akik mindennap rágalmazzák a mi Urunkat és Megváltónkat? És mivel a mi Dr. Martin Lutherünk számára a középpont Krisztus, ezért őszinte, szent haraggal beszélt a zsidókról.”

A „német Luther” kultusza a reformáció 400. évfordulójára tovább erősödött. A reformátort a „német nemzeti keresztény vallás” védelmezőjeként ünnepelték. Ez a nimbusz nem csak a németeket ragadta meg. Houston Stewart Chamberlain (1855–1927) brit rasszista filozófus a németeket olyan magasabb rendű fajnak tekintette, akiknek a küldetése az, hogy a helyes irányba vezessék a világot. Chamberlain Luthert olyan politikai reformernek tekintette, akinek a patriotizmusa kiválthatja a római katolicizmus uralmát. Szerinte a reformáció nem „dogmatikus torzsalkodások”, hanem a német nacionalizmus miatt indult el.

Egy müncheni szerző, Alfred Falb Lu-ther és a zsidók – Németország vezető személyiségei és a zsidók (Luther und die Juden: Deutschland’s führende Männer und das Judentum, 1921) című könyvében a német fiatalokat és értelmiséget így figyelmezteti: „Egy olyan időszakban, amikor a római egyházban a pogány-zsidó szellem meghódította a Nyugatot, amikor a zsidó pénzkölcsönzés uralta Európát, és ebből megszületőben volt a kapitalizmus (…) Luther harcos hősiességében egy olyan szabadító jelentkezett, aki a legnehezebb körülmények között is vállalta a küzdelmet. Tiszta német vérével szegénységben született, így egész életében kebelén hordozta a német sorsot. Ezt a sorsot azonban még be kell teljesíteni! Előre látta azt, ami most történik, de az utókor figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetéseit. Csak a jövő tudja teljességre juttatni azt, amit ő már a nyugtalan lelkében érzett. Igazi úttörő volt” – írta Falb. A 1925-ben fiatalon elhunyt orvost az akkor induló nemzetiszocialista mozgalom vezetői egyik példaképüknek tekintették.

A nácik számára a hírhedt Der Stürmer hetilap alapító-főszerkesztője, Julius Streicher „fedezte fel” Luthert. Az újságot Nürnbergben szerkesztették, és a kiadvány szlogenje szerint az „igazságért harcolt”. Streicher már 1925-ben úgy írt Lutherről, mint aki megtestesítette a „zsidók ellen harcoló német szellemet”. A reformátor születésének 450. évfordulóján, 1933-ban arról panaszkodott, hogy Németországban „méltatlanul keveset” írnak Luther antiszemitizmusáról.

„Luther a zsidóság nemzetközi hatalma ellen küzdő harcosként áll előttünk. De ezt a tényt elrejtették tőlünk. E súlyos bűnért a felelősség a mindenkori állami oktatást terheli. A zsidók valódi természetéről való felvilágosítás ugyanis nem a gyűlöletből vagy irigységből fakadó cselekedet, hanem kötelesség az önfenntartást biztosító patriotizmus számára. Reméljük, hogy eljött az idő, amikor Luthert harcosként állíthatjuk a nép elé. Elvárjuk, hogy Luther életét az egyházban is teljességében mutassák be, mint olyan helyen, ahol az igazságot kell hirdetni” – írta Streicher, akinek lapja a maga részéről mindent megtett e „hiány” pótlására. A Der Stürmer alapítója később, a náci háborús bűnösök nürnbergi perében arra hivatkozott, hogy művei alapján Luthernek is a vádlottak padján lenne a helye.

Egy másik hírhedt náci ideológus, Alfred Rosenberg azonban nem volt teljesen elégedett Luther álláspontjával. A Huszadik század mítoszairól írt könyvében úgy ábrázolja a reformátort, mint aki a nácik által képviselt „értékek” előfutára volt, és „a szabadságért, a nemzeti függetlenségért és a személyes lelkiismeretre való ráhagyatkozásért küzdött”. Rosenberg szerint azonban Luther „megállt félúton”, amikor helyettesíteni akarta „Jeruzsálemnek, a Bibliának és Rómának a tekintélyét”.

„Túl későn szabadította fel magát Lu-ther a »zsidók és hazugságaik« hatása alól, és csak élete végén került ki teljesen Mózes befolyása alól. Közben azonban a Biblia elterjedt a nép között, és az ószövetségi »prófécia« vallási tekintélyre tett szert. Ezzel a judaizmus hatása és népünk bambasága csak egyre növekedett: nem csoda, hogy azóta a szőke német gyerekek kénytelenek Jehovához írt zsoltárokat énekelni” – panaszkodott Rosenberg. A náci ideológus írásából kitűnik, hogy számára a „német nemzeti valláson” kívül a kereszténység minden formája elfogadhatatlan volt. A nácik arra törekedtek, hogy újrafogalmazzák a vallást. Theodor Pauls, a hirschenbergi tanárképző főiskola professzora Lutherre hivatkozva írta meg könyvét a „pozitív kereszténységről”, amelyet a Harmadik Birodalom minden iskolájában be akartak vezetni. Ennek alapfeltétele volt Pauls szerint az, hogy a német egyházi életet teljesen tisztítsák meg mindenféle zsidó befolyás alól.

A nácik által sürgetett „zsidómentes kereszténység” az evangélikus egyház vezetői körében is támogatásra talált. Martin Sasse lutheránus püspök 1938. november 10-én, Luther születésnapján méltatta a Kristályéjszaka pogromját, és a zsinagógák felgyújtását. Sasse püspök „Németország felszabadítására szólított fel a zsidó gazdasági elnyomás alól” és egy nagy példányszámban kiadott, Luther Márton a zsidókról: Ki velük! (Martin Luther über die Juden: Weg mit Ihnen!) című traktátusban Luthert „minden idők legnagyobb antiszemitájaként” említette. A püspök művét megjelenését követően két héten belül harminchétezer példányban kapkodták szét.

Ugyanakkor Lutherre hivatkozott a német „hitvalló egyház” egyik leghíresebb mártírja Dietrich Bonhoeffer is. Az evangélikus lelkész nem bírálta nyíltan a reformátort, sőt az 1933-ban a zsidókérdésről tartott előadásában igyekezett Luthernek a zsidók iránti „testvéri barátságot” kifejező mondataiból idézni. Bonhoeffer életrajzírója, Ebenhard Bethge ugyanakkor talált egy feljegyzést a lelkész írásai között, amelyben – név említése nélkül – elítélte az egyház felelősségét a zsidóüldözésekben:

„Az egyháznak meg kell vallania, hogy szemtanúja volt annak, amikor brutális erőszakot alkalmaztak, és fizikai, valamint spirituális szenvedést okoztak számtalan ártatlan embernek, akiket elnyomtak, gyűlöltek és meggyilkoltak anélkül, hogy a szavát felemelte volna értük vagy segíteni próbált volna rajtuk. (...) Ezáltal  (az egyház) bűnössé vált Jézus Krisztus leggyengébb és legvédtelenebb testvéreinek a halálában” – írta Bonhoeffer.

A 60 százalék felelőssége

Még részletesebben vizsgálja Luther írásainak a nácizmusra gyakorolt hatását egy szintén 2012-ben megjelent szakkönyv. Christopher J. Probst, a Saint Louis-i Egyetem történészprofesszora A zsidók démonizálása: Luther és a protestáns egyház a náci Németországban (Demon-izing the Jews: Luther and the Protestant Church in Nazi Germany, Indiana University Press, 2012) című könyvében felveti, hogy „miközben jól ismert tény a protestánsok széles körű, nácikkal való együttműködése és közömbösségük a zsidók szenvedései iránt, alig vizsgálták azt, hogy milyen szerepe volt ebben a hozzáállásban Luther antiszemitizmusának”.

Probst művében számos ténnyel támasztja alá azt, hogy „az egyházi ranglétra különböző szintjein szolgáló lelkészek, püspökök és teológusok meglehetős hatékonysággal használták fel Lu-thernek a zsidókról és a judaizmusról írt műveit annak érdekében, hogy megerősítsék a náci Németországban élő protestánsok között már amúgy is meglévő kulturális antiszemitizmust és keresztény antijudaizmust”.

A történész szerint könyvével nem az volt a célja, hogy „egyenes vonalat állítson fel Luthertől Hitlerig”, de – mint írja – nem lehet figyelmen kívül hagyni a 16. század első felének és a 20. század első felének német antiszemitizmusa közötti párhuzamokat, amelyek történelmi folytonosságra utalnak.

„A kereszténység történetét végigkísérik az antiszemitizmus különböző megnyilvánulásai, amelyek a zsidók elnyomásához, a társadalomból történő kiszorításához, és – például a keresztes hadjáratok és a holokauszt idején – a meggyilkolásukhoz vezettek. Bár nyilvánvalóan nem Luther Márton fedezte fel az antiszemitizmust, a történész nem vizsgálhatja a keresztény antiszemitizmus kérdését a német protestáns reformáció legnagyobb alakjára történő utalások nélkül. Lu-ther legalább öt jelentős írást szentelt »a zsidók« témájának” – írta Probst.

A történész szerint „vannak, akik igyekeznek a keresztényeket és a kereszténységet felmenteni a holokausztban való együttműködés felelőssége alól azáltal, hogy megkülönböztetik az antijudaizmust az antiszemitizmustól, és úgy állítják be, mintha az előbbi az előítéletek talán szégyenletes, ámde kevésbé mérgező formája lenne. Az én álláspontom szerint azonban az, hogy – bár a zsidógyűlölet két típusa valóban elkülöníthető egymástól – egyik sem kevésbé elítélendő a másiknál.”

A Harmadik Birodalomban Németország lakosságának több mint 60 százaléka protestáns volt. Probst emlékeztet rá, hogy ez a tömeg három nagy – ámde nagyon különböző méretű és befolyású – csoportba osztható. A „Hitvalló Egyház” és a nácik szoros szövetségesének számító „Német Egyház” mellett a legnagyobb csoportot a „protestáns közép” jelentette, akik nem kötelezték el magukat formálisan egyik oldalon sem. „A Német Egyház tagjait szenvedélyes német nacionalizmusuk mellett gyalázatos antiszemita indulatok és nyelvezet jellemezték. Eltökélten támogatták a Führert, és céljuknak tűzték ki a „dejudaizált”, „nordikus” kereszténység megteremtését. Távolról sem voltak olyan jelentéktelen csoport, mint néhányan igyekeznek őket beállítani, sőt a nácik támogatásának köszönhetően 1933-tól komoly befolyásra tettek szert az egyházi választások során. (…) 1937-ben a német egyetemek tizenhét protestáns teológiai tanszéke közül tizenkettőt a Német Egyházhoz tartozó dékán vezetett, és a teológiai fakultások oktatóinak is egyharmada a soraik közül került ki” – összegzi Probst.

A Hitvalló Egyház nem tekintette központi kérdésnek a náci antiszemitizmus elítélését. „Az 1934-ben kiadott Barmeni Teológiai Nyilatkozat, ami a Hitvalló Egyház alapító dokumentuma, nyelvezetében jól tükrözi ezt. Miközben fellépett az egyházi életbe és hierarchiába történő náci beavatkozással szemben, és elítélte az úgynevezett »árja kereszténység« tanítását, a nyilatkozat említést sem tesz a németországi zsidókkal szembeni egyre fokozódó előítéletekről, ami előre vetíti azt a tényt, hogy a Hitvalló Egyház tagjai közül sokan apatikusak voltak a zsidók szenvedéseivel kapcsolatban, vagy maguk is antiszemiták voltak” – állítja az amerikai történész.

A német protestánsok többsége igyekezett semleges maradni e két csoport közötti küzdelemben. Túlnyomó részük elfogadta, hogy a Volk eszméje – a német nemzet elhivatottsága – a „természet rendje”. Osztoztak az első világháború utáni békeszerződések okozta nemzeti keserűségben, és megvetették a weimari korszak dekadenciáját, így körükben gyorsan kedvező talajra hullottak a náci antiszemitizmus magvai.

„Az »egyházi küzdelemről« szóló német protestáns legenda, miszerint a második világháború alatt elszánt küzdelem zajlott a nácizmus ellen, nem felel meg a tényeknek” – véli Probst. A háború után számos lelkész és teológus igyekezett a maga és egyházuk tetteit a lehető legkedvezőbb fényben feltüntetni. Az újabb kutatások demitologizálták ezt a legendát. Az egyházak nagy része valójában együttműködött Hitlerrel, és népszerűsítette a náci ideológiát, beleértve az antiszemitizmust is. A német protestáns egyháznak a Harmadik Birodalom idején tanúsított nácibarát és zsidóellenes magatartását nagyban elősegítette a húszas évek végén elindult Luther-reneszánsz, amely nyomán széles körben elérhetővé váltak a reformátor korábban titkolt művei is. Még a hallei hitvalló evangélikus lelkész, Walter Gabriel is méltatta Luther zsidóellenességét: „Luther útja a zsidók iránti szeretet és harag belső feszültsége. Ez a »keresztény antiszemitizmus«, amely szereti azt az ellenséget is, aki ellen harcolnunk kell” – írta a lelkész 1936-ban Dr. Martin Luther a zsidókról című könyvében.

Mind Eric Gritsch, mind Chistopher J. Probst műve azt sürgeti, hogy a Luther írásainak és a 20. századi antiszemitizmusnak a kapcsolatáról megkezdett kutatást folytatni kell, mert „enélkül nem értelmezhető pontosan a náci Németország legjelentősebb társadalmi csoportjának intellektuális magatartása a holokauszt idején”. Cikksorozatunkkal és a legújabb kutatások vázlatos ismertetésével ehhez a tisztázáshoz szerettünk volna hozzájárulni.

Olvasson tovább: