Kereső toggle

Irán arcai

Interjú Amos Chapple új-zélandi fotóssal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor Amos Chapple magyar származású új-zélandi fotós az iráni képsorozatát feltöltötte egy weboldalra, talán maga sem gondolta, hogy a fotók ezt követően bejárják a világsajtót és az internetet. Elmondása szerint ő csupán egy dolgot szeretett volna: bemutatni, hogy a hatalomban lévők retorikája nem feltétlenül tükrözi az iráni átlagember gondolkodásmódját.

Iráni képeid sokak számára új perspektívából mutatják be az országot. Úgy tudom, nyugati újságírókat nem nagyon engednek be. Nem volt ez veszélyes vállalkozás?
– Új-zélandi lévén a beutazáskor, érkezéskor is kérhetem a vízumot. Mivel kis fényképezőgéppel dolgozom, a hatóságok nem találták gyanúsnak a szándékaimat. Mindegyik utam során biztonságban éreztem magam. Persze ez részben annak is köszönhető, hogy az ottani kormányzat könyörtelen a bűnözéssel szemben, de leginkább annak, hogy az irániak nagyon jóindulatú emberek. A legveszélyesebb pillanatok azok voltak, amikor Teheránban a forgalom közepette át kellett kelnem az utca egyik oldaláról a másikra – na, az aztán félelmetes volt…
2011 és 2013 között háromszor is jártál Iránban. Ez idő alatt tapasztaltál valamilyen változást a közhangulatban, életszínvonalban?
– Az európai és az amerikai szankciók a hétköznapi embereket sújtják, miközben a kormányzat csak egyre ellenségesebbé válik tőlük. Egyik ottani ismerősöm angoltanárként dolgozik. Amikor először ott jártam, éppen a kanadai kivándorlását kezdte előkészíteni. A harmadik látogatásom idejére erről teljesen le kellett tennie, mivel az infláció annyira elszaladt, hogy a megélhetési költségein kívül semmi másra nem marad pénze. A mindennapi élet szinte hétről hétre nehezebb, és ez nagyon is érezhető, látható, sokszor szívszorító. A szankciók ily módon nem működnek.
Nem lesz ebből megint polgárháború? Vagy még túl eleven bennük az iszlám forradalom emléke?
– Először is fontos megérteni, hogy a ´79-es forradalom gondolata valóban népszerű volt. Az amerikaiak és a britek egy közkedvelt és megválasztott vezetőt, Moszadeg kormányfőt mozdították el 1953-ban a helyéről, mivel lépéseket tett az olajvállalatok államosítására és a britek olaj-ipari befolyásának a megszüntetésére. Utóbbiak aztán Amerikához fordultak, akik megszerveztek egy puccsot, és betették a hatalomba a Nyugat-barát sahot. Így aztán gyorsan elterjedt az Amerika-ellenesség, ami akkor érthető is volt. Az ajatollah és az iszlámisták csak később mutatták ki a valódi szándékaikat. Tehát a forradalom gondolata ma nehéz kérdés az irániak számára, mivel az iszlámisták teljesen eltérítették a népi forradalmat. Az emberek azt szűrték le ebből, hogy a despotáknak a hatalomból való eltávolítása nem vezet szükségszerűen egy szebb jövőhöz, sőt, lehet, hogy egyszerűen csak a legerőszakosabbak és legelszántabbak kerülnek be a pozíciókba.
A teheráni fiatalokról készült csoportképed egészen meglepő: nem úgy néznek ki, mint egy csapat elvakult fanatikus, akik most készülnek ledobni az atombombát. Mintha más fából faragták volna őket, mint a vezetőjüket…
– Nagyon örülök, hogy lefotóztam őket, mert a kép jól illusztrálja Irán urbánus népességét. Nem azt az őrült iszlámista országot kell elképzelni, mint amit a kormányzat sugározni szeretne. Tragikus azonban, hogy mivel az újságírók nagyon nehezen jutnak be az országba, az elképzelésünk, benyomásunk már fix, és az az erőszakos iszlámista imidzs alakult ki bennünk, amit a média közvetít.
Azt hallottam, az ottani fiatalok is inkább a nyugatias életmódot preferálják. Van egyáltalán internet-hozzáférésük? Tényleg annyira gyűlölik a Nyugatot?
– Az internet-hozzáférésük nagyon korlátozott, és fentről azt is ellenőrzik, hogy ki mit mond és tesz a világhálón. Az átlagfelhasználó számára a nemzetközi híroldalakat és a Facebookot blokkolják. Ugyanakkor a legtöbb fiatalnak van hozzáférése úgynevezett VPN szerverekhez, amelyekkel ki lehet kerülni a korlátokat, de a net így is rendkívül lassú mindenkinél. Ami a Nyugat-ellenességet illeti, én személy szerint csak jóindulatot tapasztaltam az utcákon mindenki részéről, pedig rögtön azt gondolták, hogy vagy európai, vagy amerikai vagyok.
Az igaz, hogy amit a felvonulásokról készült filmeken látunk, csupán „kincstári” propaganda?
– A médiával az a helyzet, hogy mivel a hivatalos eseményekre a nyugati újságírók nem mehetnek el, a legtöbb tudósítást, amit Iránról látunk, a rezsim által engedélyezett helyi csatornák készítik. Így aztán azt látjuk róluk, amit a kormány szeretne, hogy lássunk.
Mennyire jellemző a vallási fanatizmus?
– Irán meglehetősen szekuláris ország, ami különösen a városokban érezhető. Azok a fiatalok, akikkel én találkoztam, az iszlámnak egy nagyon visszafogott, modern változatát gyakorolták, már azok közül, akik egyáltalán vallásosak voltak.
Látták vajon az Argo akció című filmet?
– Legutóbbi látogatásomkor odajött hozzám egy fiatal srác, és kérdőre vont az Argo miatt. Bosszantotta, hogy most ilyen sokan kaptak negatív képet az országáról. De jobban zavarja őket a 300 című film, ahol a perzsa karakterek szinte szó szerint mind démonikus figurák.
Egy ilyen rendszer fenntartásához biztosan szükség van egy mindenütt jelen levő titkosrendőrségre is…
– Létezik egyfajta megfigyelés, de nem hasonlítható a Stasi vagy a KGB kiterjedt rendszeréhez. Amennyire én beleláttam, annak alapján úgy gondolom, nem túl hatékonyak. (A fotós további képei megtekinthetők a Hetek Facebook-oldalán.)

Olvasson tovább: