Kereső toggle

Miért oszlatták fel a Jézus Társaságot?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jezsuita rend működését szinte megalakulásától kezdődően nagyon heves támadások kísérték. Mint az ellenreformáció és rekatolizáció élcsapatának, elsősorban a protestánsokkal voltak rendkívül éles összecsapásaik. Ugyanakkor katolikus részről is súlyos bírálatok sora érte a Jézus Társaság tevékenységét, míg végül XIV. Kelemen pápa 1773 nyarán kiadott nevezetes rendeletében feloszlatta a jezsuita rendet.

Az abszolutizmusra törekvő európai uralkodók az egyházi kérdésekben is érvényesíteni akarták kizárólagos uralmukat, le akarták rázni magukról a pápa gyámkodását. Ezért igyekeztek visszaszorítani a pápai  érdekek első számú érvényesítőinek, a jezsuitáknak a befolyását. Fokozta az abszolutista uralkodók jezsuitaellenes érzéseit, hogy a zsarnokölés jogosságának eszméjét egy spanyol jezsuita, Juan de Mariana is megfogalmazta 1598-ban kiadott, A királyságról és a királyság intézményéről című könyvében. Ebben kifejtette, hogy a zsarnok uralkodó erőszakos úton is eltávolítható, sőt nem bűn megölni sem. Művében példaként utalt a III. Henrik francia királyt 1589-ben meggyilkoló Clement Domonkos-rendi szerzetesre és annak felbujtójára, Guignard jezsuita páterre, akiket „Franciaország díszei”-ként említett. A jezsuitákat egyébként a királygyilkosságban való részességük miatt a párizsi parlament döntésének megfelelően 1593-ban elűzték Franciaországból. Száműzetésük azonban csak alig több mint egy évtizedig tartott, mert az új uralkodó hamarosan visszahívta őket.

A Jézus Társaságot számos súlyos elmarasztalás érte az Európán kívüli misszióikban alkalmazott hittérítő módszereik miatt is. Elsősorban a helyi viszonyokhoz történő túlzott alkalmazkodásukat bírálták. Így például azt, hogy Kínában a missziós siker érdekében a katolikus teológiai kifejezéseket a konfuciánus vallás hagyományos fogalmaival fordították le. Hasonlóan éles tiltakozást váltott ki az is, hogy a jezsuita misszionáriusok a kínaiak számára központi jelentőségű ősök tiszteletét beemelték a helyi katolikus liturgiába.

Bírálóik, elsősorban a ferencesek, a katolikus hit tisztaságának feladásával, a tridenti zsinat rendelkezéseinek megszegésével vádolták őket. Az 1700-as évek elején a Vatikánba érkezett feljelentések nyomán először a kifogásolt kínai szertartások szentszéki vizsgálata indult meg. A jezsuiták ezt úgy próbálták kivédeni, hogy tizenhét katolikus hitre tért mandarintól, sőt magától a kínai császártól is olyan értelmű nyilatkozatot juttattak el Rómába, hogy sem a halottkultusznak, sem Konfucius tiszteletének nincsenek pogány vallási vonatkozásai. A Hitterjesztési Kongregáció és az Inkvizíció Szent Hivatala azonban betiltotta a kifogásolt rítusokat. Ez az úgynevezett rítusvita tovább folytatódott, és XIV. Benedek pápa 1742-ben előbb a kínai, majd két évvel később a jezsuiták által bevezetett indiai szertartásokról mondta ki, hogy összeegyeztethetetlenek a katolikus hitelvekkel és liturgiával.

Franciaországban a pápai befolyást erőteljesen visszaszorítani kívánó úgynevezett gallikanizmus képviselői léptek fel a Vatikán érdekeit hangsúlyosan képviselő jezsuitákkal szemben. Az 1682-ben Bossuet püspök vezetésével ülésező francia Papság Gyűlése fogalmazta meg a híres négy gallikán cikkelyt. Ebben kimondták, hogy a királyok evilági kérdésekben nincsenek alávetve a pápa hatalmának. A Szentszék hatalmával szemben hangsúlyozták az egyetemes zsinat tekintélyét. Megerősítették a francia egyház Rómával szembeni különállását biztosító addigi rendelkezéseket, és kimondták, hogy a pápa véleménye még hitbeli kérdésekben sem rendelkezik abszolút tekintéllyel.

Port-Royal remetéi

Jelentősen növelte a katolikus körök jezsuitaellenességét az is, hogy a rend élesen fellépett a janzenizmus mozgalmával szemben. E mozgalom a katolicizmuson belül egy sokkal őszintébb és mélyebb hitgyakorlatot kívánt megélni. Elnevezését Cornelius Jansenről (latinosan Jansenius) nyerte, aki a leuveni egyetem teológiatanára, majd Ypres püspöke volt. Augustinus című fő művében Szent Ágoston kegyelemtanával és az eleve elrendelés kérdésével foglalkozott behatóan. Jansenius tanításait elsősorban Saint-Cyran abbé népszerűsítette. A janzenisták fő központja a Versailles mellett lévő Port-Royal-des-Champs cisztercita apácakolostor volt.

Miután az apácák jó része párizsi épületükbe költözött, az üresen maradt kolostort aszkéta hajlamú értelmiségiek egy csoportja vette birtokba. Ők nem voltak sem papok, sem szerzetesek, de visszavonult, önmegtartóztató életet kívántak folytatni, ugyanakkor iskolát is működtettek.  „Port-Royal remetéinek” nevezték őket. Közéjük tartozott Blaise Pascal, aki számos művében népszerűsítette a janzenista eszméket. A janzenisták elfogadhatatlannak tartották a jezsuiták rendkívül megengedő, laza erkölcstanát. Miután a jezsuiták Rómában panaszt emeltek, VIII. Orbán pápa 1643-ban betiltotta Jansenius fő művét, az Augustinust. A fellángoló vitában az újabb pápa, X. Ince is hallatta szavát. 1653-ban kiadott bullájában elítélt öt, Janseniusnak tulajdonított tételt. A janzenisták kiváló ügyvédje azonban bebizonyította, hogy az öt elmarasztalt tétel egyike sem szerepel Jansenius művében. Ennek dacára VII. Sándor pápa 1656-ban kötelezővé tette a tételek elítélését. Pascal ezt követően kezdte publikálni névtelenül írt leveleit, melyekben élesen elítélte a jezsuiták erkölcsi és teológiai felfogását. Pascal nagy hatású írásai a 18. században is széles körben ébren tartották a jezsuitákkal szembeni kritikus gondolkodást.

Pascal hajója

A közvélemény a jezsuiták ellen fordult, amiben jelentős szerepet játszottak a felvilágosodás képviselői. Számukra elfogadhatatlan volt az a több évszázados vallási elnyomás, amelynek fő képviselőit éppen a jezsuitákban látták. Ezért kíméletlenül feltárták a Jézus Társaság sokrétű szerepét a katolikus államegyház szolgálatában, mellyel semmibe vette az emberek lelkiismereti és vallásszabadságát.

Különösen éles hangot ütött meg a felvilágosodás egyik vezéralakja, Voltaire. Az egykori jezsuita diák bőséges tapasztalatokkal rendelkezett a jezsuiták erkölcseiről és az általuk alkalmazott módszerekről. Candide című művében maró gúnnyal számol be a paraguayi jezsuita vezetésű indián telepek (reductiók) viszonyairól és a jezsuiták kormányzati módszereiről.

Voltaire nemcsak a tollával harcolt a jezsuiták ellen, hanem részt vett a paraguayi jezsuita „miniállam” fölszámolásában is. Társtulajdonosa volt ugyanis annak a Pascal nevű hajónak, amely több más fregattal együtt a jezsuiták ellen küldött spanyol királyi katonaságot szállította. Ennek kapcsán 1756 áprilisában elégedetten írta egykori iskolatársának, Richelieu hercegnek: „Nagyon helyes, hogy a Pascal a jezsuiták ellen harcol, és valóban mulatságos.” Ez utóbbi megjegyzésével utalt arra, hogy hajója épp annak a híres írónak a nevét viselte, akinek írásai már egy évszázad óta fontos szerepet játszottak a jezsuiták elleni küzdelemben.

Nyugat-Európa katolikus államaiban a 18. század közepétől egyre erőteljesebbé vált a jezsuitákkal szembeni fellépés.  Ennek kiváltó okai közé tartoztak a Voltaire által említett paraguayi fegyveres összecsapások. Ezek az események 1750-re nyúltak vissza, amikor a spanyol és portugál király határegyezményt kötött dél-amerikai területeik szétválasztására. A madridi egyezmény értelmében a portugálok lemondtak a Buenos Airesszel szemben fekvő, nagy fontosságú Sacramento-erődről, és cserébe a spanyoloktól megkapták a paraguayi jezsuita államhoz tartozó hét reductió területét. A megállapodás értelmében az itt élő harmincezer indiánnak el kellett hagynia e településeket, amelyet azonban ők megtagadtak, és mintegy két éven keresztül fegyveresen ellenálltak az ide vezényelt spanyol és portugál katonai egységeknek. E települések jezsuita szerzetesek irányítása alatt álltak, ezért a spanyol és portugál királyi udvar bizalma súlyosan megrendült a jezsuitákban, akiket úgy tekintettek, mint akik saját rendi érdekeikért készek fegyveres harcot kirobbantani az uralkodók ellen. Az események kapcsán 1757-ben egy Európa-szerte terjesztett, nagy hatású röpirat jelent meg, amely felrótta a jezsuitáknak, hogy a paraguayi reductiókban nyílt lázadást szítottak és háborút folytattak a spanyol és portugál hadsereg ellen.

A jezsuitákkal szembeni fellépésben az 1750-es évektől kezdődően Portugália járt élen. Ebben meghatározó szerepet játszott a nagy hatalmú államminiszter, Pombal márki, aki 1750-től több mint negyedszázadon át volt a tényleges irányítója Portugáliának. Már az 1755-ös pusztító erejű lisszaboni földrengést követően éles összeütközésbe került a Jézus Társasággal. Az egyik neves jezsuita misszionárius, Gábriel Malagrida ugyanis egy olyan pamfletet jelentetett meg, amelyben a fővárost földig romboló katasztrófát a vezetők bűneiért kiszabott isteni büntetésként állította be. Pombal e munkát a kormányzat elleni támadásként értelmezte, ezért elkoboztatta, szerzőjét pedig fogságba vetette. 1757 őszén Pombal eltávolíttatta a királyi család jezsuita gyóntatóit az udvarból. A következő évben elérte, hogy XIV. Benedek pápa a Jézus Társaság tevékenységének felülvizsgálatára egy bíborost nevezett ki. A vizitátor Lisszabonba utazott, és megállapította, hogy a jezsuiták illegális kereskedelmi tevékenységet űztek, és kiközösítés terhe alatt megtiltotta ennek folytatását Portugáliában és annak gyarmatain. Ugyanezen év nyarán a lisszaboni érsek megvonta a Jézus Társaságtól a gyóntatás és prédikálás jogát.

      II. Rákóczi Ferenc a jezsuitákról

„A jezsuiták szofizmákkal, áltanokkal és ferde elvekkel megzavarják az ifjúság fejét, szorgalmasan oktatnak arra, hogy miként lehessen az igazságot csűrni-csavarni… arra oktatnak, hogy hamisan esküdni nem bűn, csak bensőleg kell mást gondolni… A kormány gyeplőit mindenütt ők akarják magukhoz ragadni, az általuk nevelt ifjúságot elkötelezik maguknak, a legmagasabb állásokra segítik őket, hogy érdekeiket védeni tartozzanak… A jezsuiták egy államnak sem hívei, az Ad maiorem Dei gloriam (Isten nagyobb dicsőségére) terjesztésének színe alatt saját javukat és előnyüket hajhásszák, miként ez saját sorsomban is bebizonyosodott.”

A jezsuitákkal szembeni fellépésnek újabb lendületet adott az I. József portugál király ellen 1758. szeptember 3-án éjszaka megkísérelt merénylet. Az uralkodó a palotája felé tartott, amikor hintóját megállítva egy ismeretlen merénylő támadt rá, de csak a karján tudta megsebesíteni. A letartóztatott fő vádlottak a kínvallatás során több jezsuitát is megneveztek mint a merénylet előkészítőit. Ennek nyomán hamarosan letartóztattak tíz jezsuitát, majd az 1759 nyarán kibocsátott királyi rendelet az egész jezsuita rendet mint a béke és köznyugalom veszélyeztetőjét ítélte el.

A merénylet első évfordulóján, 1759. szeptember 3-án újabb királyi rendelet látott napvilágot, amely a jezsuita rend összes tagját száműzte a portugál királyság alá tartozó valamennyi területről, és minden javaikat a királyi kincstár számára foglalta le. A rend tekintélyesebb tagjait, így például a kollégiumok vezetőit, a királyi gyóntatókat bebörtönözték, a novíciusokat elbocsátották, a többi rendtagot, mintegy 1100 főt pedig hajókon a pápai állam területére toloncolták. Hasonló sors várt a portugál gyarmatokon működő jezsuitákra is, akik közül 265 rendtagot száműztek.

Kiszorítási kampány

Franciaországban a rend kitiltásához vezető folyamatokat a Martinique szigetén működő jezsuita misszió főnökének botrányos pénzügyi vállalkozásai indították el. Antoine Lavalette ugyanis a szükséges pénzt a rend ültetvényein termelt cukor és kávé értékesítéséből kívánta biztosítani. Újabb földterületek megvételéhez kölcsönöket vett fel, amelyeket azonban nem tudott időben visszafizetni, ezért hitelezői a párizsi parlamenthez fordultak. A legfelsőbb bírói fórum 1761 tavaszán kimondta, hogy a jezsuita rend kollektíven felelős a pénzügyi csődért, és Lavalette adósságait kötelesek megtéríteni. Néhány hónappal később a párizsi parlament 23 jezsuita szerző műveit tiltotta be mint a keresztény erkölcsökre veszélyt jelentő írásokat, bezáratta a franciaországi jezsuita kollégiumokat, és megtiltotta újabb rendtagok felvételét. Mind a pápa, mind a rend vezetője elutasította a Jézus Társaság megreformálására tett javaslatokat, ezért a párizsi parlament 1762 augusztusában megtiltotta a jezsuita rend működését, elkobozta vagyonát és ingatlanjait, és minden rendtagot kitiltott a francia királyság területéről. XV. Lajos francia király 1764 novemberében kiadott rendeletével jóváhagyta a parlament döntését.

Spanyolországban egy kormányellenes felkelés indította meg a rend felszámolását eredményező eseményeket. A felkelés kivizsgálására felállított Kasztíliai Rendkívüli Tanács a lázadás fő felbujtóiként marasztalta el a jezsuitákat. Megállapították, hogy a Jézus Társaság egész szervezete, az általuk hirdetett tantételek, oktatási módszereik és gazdasági tevékenységük romlott és bűnös, ezért a Tanács határozatban javasolta a királynak a rend feloszlatását és javainak elkobzását. A király által 1767 februárjában kibocsátott rendelet kimondta a jezsuiták kitiltását a spanyol korona valamennyi birtokáról. Ennek nyomán mintegy 2700 jezsuitát tettek hajókra, és toloncolták őket a pápai állam területére.

A szintén Bourbon kézen lévő Nápoly-Szicíliai királyságból 1767 novemberében tiltották ki a jezsuita rendet. Ugyanebben az évben a közép-itáliai Pármai Hercegségből is kitiltották őket. Az események közepette elhunyt pápa utódául új katolikus egyházfő választására ült össze a bíborosi testület. A francia, spanyol és portugál udvar ragaszkodott ahhoz, hogy a bíborosi testület nem választhat jezsuitabarát pápát. Az új katolikus egyházfő, XIV. Kelemen ugyan 1769 novemberében III. Károly spanyol királyt hivatalos iratban biztosította arról, hogy kész feloszlatni a jezsuita rendet, a végleges döntést azonban egyre csak halogatta.

A Habsburg Birodalom uralkodónője, Mária Terézia szintén hosszú ideig nem akarta beleegyezését adni a jezsuita rend feloszlatásának tervéhez. Végül mégis igent mondott, mert XV. Lajos francia király csak így volt hajlandó hozzájárulni Mária Terézia lányának, Marie Antoinette-nek a francia trónörökössel tervezett házasságához.

A pápai udvarra nehezedő nyomás következtében XIV. Kelemen végül 1773. július 21-én, pontosan Loyolai Ignác emlékünnepén, aláírta a jezsuita rend feloszlatását kimondó brévét.

„Sok botránkoztatás”

1773. augusztus 17-én este kilenc órakor a pápa megbízottjai a jezsuiták római rendházában Lorenzo Ricci jezsuita generális és az összegyűlt rendtagok előtt felolvasták XIV. Kelemen Dominus ac Redemptor (Urunk és Megváltónk) kezdetű brévéjét, amely kimondta a rend „örök időkre történő” feloszlatását. A dokumentum hangsúlyozta, hogy a Jézus Társaság már létrehozásakor magában hordozta a viszálykodás, erőszakosság csíráit más egyházi szervezetekkel, akadémiákkal, parlamentekkel és az uralkodókkal szemben is. Összefoglalta az uralkodók jezsuiták elleni bírálatait, valamint a korábbi pápáknak a jezsuitákkal szemben lefolytatott vizsgálatait és ellenük kiadott rendelkezéseit.

A brévé megállapította, hogy ezek az intézkedések semmit sem használtak. A jezsuiták által terjesztett tanokat, amelyek „az igaz hitre és az erkölcsökre nézve oly sok botránkoztatót foglaltak magukban, nem tudták megszüntetni”. Sok-sok belső és külső viszály keletkezett miattuk, és beigazolódtak azok a panaszok, amelyek a jezsuiták „földi javak utáni telhetetlen sóvárgásáról a Szentszék elé érkeztek”. A pápa hangsúlyozta, hogy „legkedveltebb fiai, Franciaország és Spanyolország, Szicília és Portugália királyai kénytelenek voltak országaikból kiűzni a jezsuitákat, hogy elejét vegyék a keresztények közötti békétlenségnek”, majd kimondta: „Mindezeket megfontolva, az említett társaságot megszüntetjük, elnyomjuk, elpusztítjuk mindennemű hivatalaikat, kormányzatukat, iskoláikat, kollégiumaikat, raktáraikat, összejöveteli helyeiket. Minden birodalom minden tartományában megszüntetjük, felfüggesztjük generálisaiknak, provinciálisaiknak, vizitátoraiknak adott mindennemű hatalmat mind egyházi, mind világi tekintetben, s ezt a hatalmat az illető helyek megyéspüspökeire ruházzuk.” A feloszlató rendelet felolvasása után Ricci jezsuita generálist, helyetteseit és a rend főbb tagjait XIV. Kelemen parancsára letartóztatták és az Angyalvár börtönébe vetették.

A Jézus Társaság ezt követően egészen 1814-ben történt visszaállításáig csak a protestáns Poroszországban és a görögkeleti (pravoszláv) Oroszországban tudta folytatni tevékenységét.

Négy évtized elteltével VII. Pius ugyan ismét engedélyezte a jezsuita rend működését, amely azonban ezt követően már nem tudta helyreállítani korábbi befolyását. (A szerző történész. Folytatjuk.)

Olvasson tovább: