Kereső toggle

Adj, és adatik - Pénz, adakozás és a zsidóság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Európában az emberek pénzhez való viszonyát különböző, egymással ellentétes tradíciók határozzák meg. Jelen van a pénzt, gazdagságot valamiféle rossznak, gonosznak beállító attitűd, ugyanakkor a pénzt a boldogság legalapvetőbb forrásának tekintő nézet is. A skála különböző pólusai gazdasági válság esetén azonban gyakran egységesülnek, s arra a következtetésre jutnak, hogy nyomorúságuk legfőbb oka a zsidó, aki viszont az említett beidegződésekkel szemben generációról generációra öröklődő jólétét a Szentírás anyagi életre vonatkozó törvényei, alapelvei sok ezer éven át való betartásának köszönheti.

A Talmud szerint „Három dolgon áll a világ: 1. a Tórán, 2. az Isten szolgálatán, 3. és a jótékonyságon.” (Misna, Ávót 1:2) Vagyis a zsidó gondolkodásmódban az adakozás, jótékonykodás, szegények megsegítése az emberi élet szerves része, tulajdonképpen a világ létezésének alapja. Ezért a rabbinikus judaizmusban számos jótékonysági forma és intézmény jön létre, melyek mind a Szentírás anyagi élettel kapcsolatos törvényeiből nőnek ki.
A Szentírás mindenekelőtt leszögezi, hogy „Az Örökkévalóé a föld és annak teljessége…” (Zsoltárok 24:1a), valamint „Enyém az ezüst és enyém az arany…” (Aggeus 2:8a).
Az ezüst (keszef) szó a mai héberben pénzt jelent, tehát akár úgy is fordíthatnánk: „enyém a pénz és enyém az arany”. Minekutána a Mindenható szent, nem birtokolhat semmi rosszat, tehát a bibliai világlátásban a pénz sem rossz dolog. Ezt támasztja alá az is, hogy az Örökkévaló a Szentírásban sorozatosan anyagi javakkal áldja meg a beszédének engedelmeskedőket, míg az annak ellenszegülők osztályrésze a szegénység és a nyomor (Mózes 5. könyve, 28. fejezet). Ezt az alapelvet később a Talmudban is megtaláljuk: „Aki szegény ember létére megtartja a Tórát, a végén jómódúként fogja megtartani. Aki pedig elhanyagolja a Tórát jómódban, az a végén szegény emberként lesz kénytelen elhanyagolni…” (Misna, Ávót 4:9)
A Szentírás hangsúlyozza, hogy a jövedelem birtokosa nem az egyén, hanem a Mindenható, az ember csupán sáfára a rábízott javaknak. Ez a tétel is feltűnik a Talmudban: „Adj neki [Istennek] a magáéból, hisz te magad mindeneddel, ami a tiéd, úgyis az övé vagy.” (Misna, Ávót 3:7). Az adakozás ily módon nem más, mint az Istentől való függőség kifejezése, a különböző adakozási formák gyakorlása pedig a Szentírás szerint bőséges gazdagságot von maga után.
A Szentírásban számos adakozási formával találkozunk: (1) Tized, melyről a Szentírás egyértelműen azt mondja, hogy az az Úré. Aki nem fizet tizedet, az az Örökkévalót rövidíti meg, aki viszont fizet, arra „elégnél is több” áldás vár (Malakiás 3:10). A Szentírás a tizednek három formáját különbözteti meg: (a) első tized – mely a föld termésének s a háziállatoknak a tizedrésze, amit Izrael fiai a lévitáknak vittek a Szentélyben végzett szolgálatukért; (b) a tized tizede – melyet az előbbiből a léviták adtak a papoknak; (c) második tized – melyet egy hétéves cikluson belül az egyik zarándokünnepen a rabbik szerint négy esetben az embereknek magukra, míg két esetben a szegényekre kellett költeniük. (2) Adomány, melyet Izrael fiai közvetlenül a papoknak fizettek. (3) Önkéntes ajándék, melyet a közösség szükségeire adtak, s mindenkinek a saját szívére és lelkiismeretére volt bízva ennek mértéke. A Példabeszédek könyve az adománnyal kapcsolatban megjegyzi: hogy azt bőven, nagyvonalúan – héberül: pázár, innét ered a magyar „pazarol” szó – érdemes adni (Példabeszédek 11:24). (4) Első termés, vagyis az első beérő gyümölcs vagy gabona. (5) Engesztelési pénz, melyet jóm kippúr alkalmával fizettek, míg állt a Szentély. Az összeg fél sekel volt mind gazdagnak, mind szegénynek. (6) Fél sekel, melyet minden férfi évenként köteles volt megfizetni a Szentély részére, még a papok is. Ebből az összegből vásárolták meg az áldozati állatokat. Később adóvá változott. (7) Áldozatok, melyek bár nem kifejezetten az adakozás kategóriájába tartoznak, anyagi értéküknél fogva megemlítendők. (8) A három zarándokünnep alkalmával sem szabadott a családoknak üres kézzel menni az Örökkévaló elé.
Az ókori zsidó ember kiadásaihoz a szegények és jövevények számára juttatott anyagi járandóságok is hozzájárultak: (1–3) A földeken elhagyott, „elfelejtett” termény és a földek szélén le nem aratott gabona, de a mezők, gyümölcsösök tulajdonosai más módon is segítettek a szegényeknek. (4) Hétévente (szombatév) nem volt szabad bevetni, művelni a földet, el kellett engedni az emberek adósságait, a szolgákat pedig ajándékokkal ellátva szabadon kellett bocsátani. Az 1. században Hillél rabbi határozata (prozbol) értelmében a bíróság mint közintézmény a szombatévben is behajthatta az adósságot a hitelező hozzájárulásával, mert értelmezése szerint a törvény csak egyes emberekre vonatkozott. (5) A jubileumi év (jóvél) parancsának értelmében az elzálogosított, eladott földeket vissza kellett adni korábbi gazdáiknak, és a szolgákat is fel kellett szabadítani. (6) Ezen felül a Szentírás kifejezetten szegényeknek való adományok küldéséről is beszél purim ünnepekor.
A Szentély pusztulása után a próféták nyomán Jóchánán ben Zákkáj azzal vigasztalta tanítványait, hogy ne bánkódjanak, az áldozatok helyébe a jó cselekedetek gyakorlása lépett.
A rabbik úgy gondolták, hogy aki szegényekről gondoskodik, az olyan, mintha áldozatot mutatott volna be a Templomban. A napi kétszeri áldozatot azzal hozták párhuzamba, aki nélkülöző tanulót fogad a házához, az első zsengét pedig egyenértékűnek vették azzal, ha valaki tudósnak, rabbinak adott ajándékot.
A diaszpórában tehát a jótékonyság – „(társadalmi) igazságosság gyakorlása” (cedáká) az intézményes jótékonyság, valamint „a szeretet/kegyelem gyakorlása” (g’milút cheszed), a magánjótékonyság – a bibliai talajból kinőve a zsidó élet szerves részévé, mintegy a földi és égi „boldogulás” alappillérévé vált: „Aki irgalommal van embertársai iránt, annak Isten is irgalmazni fog, de akiből hiányzik a könyörület embertársai iránt, azon az Ég nem fog irgalmat gyakorolni.” (Babiloni Talmud, Sabbát 151b), továbbá „az igazságosság/adakozás megment a haláltól” (Példabeszédek 10:2).
A rabbinikus judaizmus szerint az az ember is köteles adni, aki maga is adományból él, hisz adakozásnál nem a mennyiség számít, hanem a szív állapota. A jótékonyság alól csak akkor van felmentés, ha egyébként az ember önmagát nem tudná fenntartani, hisz az élet törvénye mindennél nagyobb. A jótékonyságot először a családban kell gyakorolni, szülők, gyermekek és szegény rokonok felé, ez után következhet csak a mások felé való szolgálat.
A rabbik szerint aki nem tud megélni, és büszkeségből visszautasítja az adományt, az öngyilkosságot követ el, s áthágja a Tórát. A házról házra járó szegénynek kevesebb adományt juttatnak. Törvény van arra is, hogy a pogányok szegényeit is élelmezni, ruházni kell, már csak a békesség kedvéért is.
A rabbik szerint az adomány mértéke a házasság utáni első évben a tőke és a nyereség egy-egy tizede. Ez a közepes mérték. Kiváló az, aki az első évben tőkéjének egyötödét, azután pedig évente nyereségének egyötödét adja. Figyelmeztet a Talmud arra is, hogy erején felül senki ne adakozzék, nehogy a végén maga jusson szükségre.
A jótékonyság gyakorlásánál feltétlen diszkréció szükségeltetik, hogy az ne sértse és ne alázza meg a rászorulót. A jótékonyságnál nagyobb érdem a szegénynek pénzt kölcsönözni, keresethez juttatni, valamint más embereket adásra buzdítani. A gazdagnak kölcsönözni is jó cselekedet, sőt, a jó tanács és útmutatás sem értéktelen. Ha ismert tény, hogy az adósnak még nincs miből fizetnie, tilos visszakövetelni a kölcsönt, viszont, ha van miből megadnia, tilos a visszafizetést halogatni.
Fontos szabály, hogy a könyörületességnek igaz szívből, örömből kell fakadnia, mely ezáltal válik erénnyé.
A kirakatjótékonyságot a zsidó etika megveti.
Az adakozásnak Maimonidész (1138–1204) nyolc fokozatát állapítja meg: (8) a legalacsonyabb, ha kelletlenül ad valaki; (7) a szükségesnél kevesebbet ad, de legalább jó szívvel; (6) a rászoruló kifejezett kérésére történik az adás; (5) alamizsnaadás úgy, hogy azt a szegény nem kérte; (4) közvetett adományozás: aki kap, tudja, kitől, de aki ad, nem tudja, kinek; (3) az előző fordítottja, vagyis aki kap, nem tudja kitől, de aki ad, tudja, kinek; (2) az adományozó nem tudja kinek adott, s a szükségben levő sem, hogy kitől kapott; (1) a legnagyobb kategória akkor segíteni valakin, mikor még nem szegényedett el, például azzal, hogy munkát biztosítanak vagy közvetítenek a számára. A Talmud szerint bölcs vagy tudós megélhetésének biztosítása felér a világ minden kincsével. Szintén szabály: ha megígérték az adományt, azt rögtön oda kell adni.
A rabbik a Szentírásból a jótékonyságnak hét ágát olvassák ki: (1) éhezőnek táplálékot, a szomjazónak italt biztosítani; (2) mezítelent felruházni; (3) betegeket látogatni; (4) halottakat eltemetni, gyászolókat vigasztalni; (5) foglyokat megváltani; (6) árvákat felnevelni, hajléktalanoknak menhelyet nyújtani; (7) árva leányok részére hozományt adni. Ezek az adakozási ágak a zsidó közösségekben a 4. századtól kezdve fokozatosan megjelennek szervezeti szinten, külön jótékonysági egységekként.
A zsidó közösségekben minden héten gyűjtöttek. Aki egy városban legalább harminc napig tartózkodott, az köteles volt adakozni, aki hat hónapig, az ruhasegélyt adni, aki legalább kilenc hónapig maradt, az pedig a temetkezési költségekhez hozzájárulni.
Perselyek minden zsinagógában voltak a falba ágyazva, különféle címzésekkel. Minden községnek volt egy adományokat gyűjtő szekrénye, melyből péntekenként kapták meg a szükségben levők a heti eledelre valót, valamint a ruházatra elégséges pénzt.
A vándorszegények és idegenek egy napra való, szombat kimenetelekor három napra való eledelt kaptak, ott- tartózkodásukig pedig ebédet minden nap.
Ugyancsak elterjedtek voltak különféle adománygyűjtők, temetések, szerencsétlenek, betegek részére, de közösségi konyhákról is tudunk. A középkorban szokássá vált a Tóra előtti nyilvános fogadalom adomány adására. Az átlagos jövedelmű zsidó ember jövedelmének tíz százalékát volt köteles eme célra fordítani. Ez később hitközségi adóvá változott.
A 19. század óta vannak a jótékonyságnak újabb szervezetei is, melyek Párizs és London hitközségeiből terjedtek el szerte a világon. Ezek az Izraelbe való vándorlást; az üldözötteket és emigránsokat segítik; a szükségben levő családokat látják el élelemmel, tűzifával; kórházakat, fogyatékosokat, idősek otthonait támogatják; igyekeznek megakadályozni a szegénységet; valamint a Tóra oktatását finanszírozzák. Emellett gyakori, hogy jómódú zsidó egyének, családok alapítványokat hoznak létre különböző ügyek támogatására.
A zsidó vagyon tehát nem misztérium, hanem mintegy négyezer éves, Szentíráson alapuló tradíció nemzedékeken át öröklődő következménye.

Olvasson tovább: