Kereső toggle

Fény a rejtekhelyen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Igyekezzenek, mert legközelebb négyszáz év múlva nyitunk újra" - mondja a Vatikáni Titkos Levéltár válogatott ritkaságait bemutató kiállítás sajtófőnöke, Fabiana Magri. A figyelmeztetés nem túlzás: a pápai magángyűjtemény az 1612-ben történt hivatalos megalapítása óta most először nyílik meg a nagyközönség előtt, legalábbis egy résnyire. Izgalmat rejt a kiállítás címe is: Lux in arcana - fény a titkos (vagy más fordításban misztikus) helyen, így kíváncsiak lettünk arra, milyen az új nyitás a pápai államban, amit egyes lelkes tudósítások máris a „Vatikáni tavasz" néven emlegetnek. Mielőtt útnak indulnánk, már alaposan tájékozódhattunk a kiállítás ultramodern, interneten és iPaden egyaránt elérhető interaktív katalógusából, az Örök Városban mégis értek meglepetések bennünket.

Az idén Rómába látogató mintegy tízmillió turista alighanem kivétel nélkül értesül a kiállításról: a Lux in arcana misztikus, amolyan Da Vinci-kód-szerű kalandfilmre emlékeztető óriásposztere már a repülőtér várócsarnokában szembeköszön, és a hirdetés a metróállomásoktól a taxik hátsó ablakáig a városban mindenfelé látható. Nem kérdés, ez az év kulturális eseménye az olasz fővárosban, pedig van versenytárs bőven: a páratlanul gazdag állandó kiállítások mellett többek között nagyszabású Caravaggio-, Tintoretto- és Dali-tárlatok is nyíltak idén tavasszal Rómában, ezek mégis szinte észrevétlenek maradnak a vatikáni bemutató reklámhadjárata mellett.

„A Vatikáni Titkos Levéltár eddig csak kutatók szűk és válogatott csoportja számára nyitotta meg a kapuit, nem csoda, hogy rendkívüli az érdeklődés, hiszen az intézmény a legtöbb ember számára különleges, misztikus képzetet kelt - magyarázza Fabiana Magri. - A levéltár nevében azonban a titkos (secretum) szó egyszerűen arra utal, hogy a pápa magángyűjteményéről van szó, amely a 17. századtól elkülönülten működik a Vatikáni Könyvtártól."

Glasznoszty vatikáni módra

A Lux in arcana a nyitást hangsúlyozza azzal is, hogy a kiállítás kilépett a Vatikán falai közül. Róma szívében, a Colosseumtól néhány száz méterre, a Capitolium Múzeumban nyílt meg, önmagában is történelmi környezetben. A bejárat előtt Marcus Aurelius, a filozófus császár ókori lovasszobra fogadja a látogatókat, a múzeum udvarán pedig szerényen, szinte csak úgy, a fal mellé állítva Constantin császár gigantikus szobrának eredeti darabjai láthatók.

A történelmi környezet azonban ne tévesszen meg senkit, a kiállítás kurátorai három emeleten ultramodern interaktív bemutatót készítettek, ahol nemcsak az információkkal, hanem a látvánnyal, a fényekkel és zenével is meg akarják ragadni a látogatókat.

A kiállítás hivatalos célja, hogy betekintést adjon a Vatikán titkaiba egy új nemzedéknek. „Komputerizált világunkban az emberek nagyon gyakran olyan gyors információkat keresnek, amelyek nincsenek alaposan átgondolva, és ezért kíváncsiságukat feltételezések és érzelmi hatások irányítják. A Lux in arcana kiállítás őket is meg akarja szólítani egy olyan új nyelven, amelynek azonban az a célja, hogy általa a fény megvilágítsa a valóságot" - írja a kiállításról megjelent kétszáz oldalas katalógusban a Vatikáni Titkos Levéltár vezetője, Sergio Pagano bíboros. A bemutató kapcsán nem túlzás új eszközökről beszélni: a történelmi dokumentumok mellett érintőképernyős interaktív táblák adnak részletes információt, sőt az iPaddel vagy okostelefonnal rendelkező látogatók a rendezvényhez készült alkalmazást letöltve saját audiokalauzt foghatnak a kezükbe, és úgy járhatják végig a kiállítást. (Az applikációt az egyik legnagyobb amerikai online marketing cég, a 25 milliárd dolláros forgalmú Accenture készítette, amelynek ügyfelei között a világ politikai és gazdasági elitjének számos tagja megtalálható.)

Az ötvenpecsétes titok

A kiállítás a Titkos Levéltár több mint 35 ezer levéltári egységnyi anyagából kereken 100 ritkaságot tesz közzé - legtöbbjüket most először láthatja a nagyközönség. Ekkora gyűjteményből a válogatás szükségszerűen csak szubjektív lehet. A kiállítás először egy áttekintést ad a Titkos Levéltárban található dokumentumok fajtáiról, majd témakörök szerint rendezve külön termekben mutatja be a válogatott ritkaságokat. A második terem elnevezése „A tiara és a korona". Itt a pápaság világi hatalmának kialakulásával, a pápaválasztó konklávékkal és az ortodox egyházszakadással foglalkozó iratok találhatók. Ezt követően az egyháztörténelem legjelentősebb női szereplői következnek (Lourdes-i Bernadett, Stuart Mária, Avilai Teréz, Erzsébet királyné, és - kissé kakukktojásként - a botrányos életű, ám mélyen hívő Lucrezia Borgia). Egy nagyobb terem az „Eretnekek, keresztesek és lovagok" címet viseli (a templomos lovagok elleni pertől Giordano Brunón át Luther Mártonig), és a kiállításon helyet kaptak a még nem kutatható, 1938 utáni dokumentumok a katolikus egyház második világháborús szenvedéseiről és XII. Pius zsidómentő tevékenységéről.

Már az első terem sem hagy kétséget afelől, hogy a kiállítás kurátorai nagyon gondos és tudatos munkát végeztek annak érdekében, hogy a pápaság egyedülálló történelmi, politikai, kulturális és tudományos jelentőségét hangsúlyozzák, miközben a legkényesebb kérdésekről is szót ejtenek.

A dokumentumokat úgy válogatták össze, hogy azok lehetőség szerint a legkülönbözőbb látogatókra hatással legyenek, a vallásos érdeklődőktől a szkeptikus ateistákig. Az első terem, amely az „Emlékezet őrzői" nevet viseli, azt mutatja be, hogy az évszázadok során milyen sokan fordultak tisztelettel a pápához. Van itt levél az utolsó kínai császárnőtől, aki keresztény hitre tért, és a pápa imáját kéri ahhoz, hogy férje, Jong-li császár is kövesse a keresztségben, továbbá egy díszes okirat Al-Murtada marokkói kalifától (aki a keresztesháborúk időszakának végén Mohamed próféta áldását kéri IV. Ince pápára, akivel hamarosan a muzulmán világ nevében a diplomáciai kapcsolatot is felveszik), a japán császártól, a perzsa uralkodótól és az orosz cártól éppúgy, mint az amerikai polgárháború két szemben álló vezetőjétől, Abraham Lincolntól és Jefferson Davistől, a konföderáció elnökétől (mert a pápa mindkettőjüket elismerte, mivel sokáig nem lehetett tudni, hogy az Észak vagy a Dél kerül ki győztesen a konfliktusból).

Az egész kiállítás

egyik leglátványosabb darabja az angol előkelőségek által aláírt, és több mint ötven pecséttel ellátott hatalmas dokumentum, amelyben - némi fenyegetést is kilátásba helyezve - arra kérik VII. Kelemen pápát, hogy oldozza

fel az angol uralkodót, VIII. Henriket Aragóniai Katalinnal kötött házassága alól. (A pápa nem teljesítette a lordok óhaját, és ennek következtében Róma a mai napig tartó érvénnyel elveszítette uralmát Anglia, majd a brit birodalom felett - bár az utóbbi években úgy tűnik, hogy megindult az anglikánok egy részének visszaáramlása a katolikus egyházba.)

A teremben azonban nemcsak a történelem, hanem a kultúra nagy alakjai iránt fogékony látogatók is ámulhatnak a pápaság befolyásán és nagyvonalúságán: a rendezők ügyesen egymás mellé szerkesztették Mozart pápai kitüntetéséről szóló dokumentumát (lám, még a szabadkőművességgel gyanúsított zeneszerző is térdet hajtott XIV. Kelemen pápa előtt, aki Rómában magánkihallgatáson fogadta az alig tizenöt éves ifjú zsenit, és átadta neki az Aranysarkantyú Rend nagykeresztjét - Mozart felnőttként is büszkén viselte a pápai kitüntetést), továbbá Voltaire egyik levelét (nem csekély meglepetés, hogy a nagy egyházellenes filozófus hálálkodva köszöni meg Őszentsége XIV. Benedek üdvözletét, akit a „Róma dicsőségének" és a „világ tanítójának" nevez, és neki ajánlja egyik művét), valamint a Cambridge-i Egyetemet elismerő pápai határozatot és Michelangelo saját kezű levelét, amelyben a III. Pál pápa halála miatt elmaradt fizetségért esedezett munkásai számára.

A kuriózumok mellett igazi történelemformáló dokumentumok is szerepelnek az első teremben. Kolumbusz felfedezése nyomán kitágult az európai horizont, ámde az Újvilág nyomban konfliktus forrása is lett a rivalizáló portugál, valamint az 1492-es expedíciót finanszírozó spanyol (aragóniai és kasztíliai) uralkodók között. Ki más lehetett volna a döntőbíró, mint VI. Sándor pápa, aki egy évvel Amerika felfedezése után a spanyol koronának ígérte az Azori-szigetektől száz mérföldre meghúzott választóvonaltól nyugatra eső területeket, míg a keletre eső rész a portugálokat illette. (A világ felosztásával a spanyolok jártak jobban, bár ezt csak később tudták meg, amikor nyugatra haladva sorra fedezték fel Latin-Amerika gazdag területeit,

miközben a portugáloknak meg kellett elégedniük Brazíliával. A döntőbíróként fellépő VI. Sándorról a kiállítás itt szemérmesen elhallgatja, hogy a Borgia-pápa a középkor egyik leghírhedtebb egyházfője volt, aki már tizenkét éves korában gyilkolt, és legalább hat törvénytelen gyermeke volt. Igaz, egy későbbi teremben bemutatják egyik gyermekének, a korszak ismert kurtizánjának számító Lucrezia Borgiának a levelét, amelyet apjának, Sándor pápának írt.)

Egy eretnek pápa

A kiállítás első termének legrégebbi darabja a 8. század végéről származó kódex, a Liber Diurnus Romanorum Pontificum (A római pápák naplója). Miközben a Titkos Levéltár köteteinek jelentős részét alaposan kikezdte az idő (tűzvész, árvíz, katonai fosztogatások éppúgy károsították a dokumentumokat, mint a föld alatti alagutakban tanyázó rágcsálók), ez az 1200 éves kötet meglepően ép állapotban maradt.

A pápai napló legkorábbi bejegyzése 681-ből, a harmadik konstantinápolyi zsinat idejéből származik, amelyen az egyháztörténelem egyik legvitatottabb döntését hozták. A zsinaton ugyanis kimondták, hogy a 638-ban elhunyt I. Honorius pápa vétkes eretnek tanok népszerűsítésében. Az egyházfő a korszak szenvedélyes és gyakran véres leszámolásokhoz vezető krisztológiai vitáiban a monotheletizmus (egyakaratúság) tanítását vallotta. E nézet hívei ugyan elismerték, hogy Jézusnak két - isteni és emberi - természete van (ellentétben a monofiziták álláspontjával, akik tagadják a Megváltó emberi természetét, és csak isteni lényként ismerték el), de azt állították, hogy csupán egyetlen - Istentől függő - akarata van, más szóval önálló személy, de cselekedeteit kizárólag Isten irányítja. Amikor Sergius konstantinápolyi pátriárka azt kérte a pápától, hogy foglaljon állást arról, hogy a monotheletizmust vallók csatlakozhatnak-e az egyházhoz, vagy sem, Honorius olyan homályos választ adott, amit úgy lehetett értelmezni, hogy az egyházfő nem csupán Krisztus emberi akaratát, hanem emberi természetét is kétségbe vonja. Közel fél évszázaddal később a harmadik konstantinápolyi egyetemes zsinaton Honorius pápát eretneknek minősítették e levél miatt, és kiközösítették az egyházból.

A zsinat által eretneknek nyilvánított és kiátkozott pápa nem tudta, hogy egyetlen - vélhetően inkább politikai, mintsem teológiai megfontolásból leírt - téves - mondata milyen évezredes vitát indít arról, vajon tévedhetetlenek-e a pápák. A Liber Diurnus kötet - amely a pápai eretnekség egyetlen írásos bizonyítéka - évszázadokra eltűnt, majd amikor 1646-ban újra felbukkant, az egyház azonnal indexre tette. Bár nem publikálták, a létezése mégis kitudódott. 1870-ben, amikor az első vatikáni zsinaton a pápai tévedhetetlenség dogmáját készültek kimondani, a kritikusok felolvasták Honorius eretnek sorait annak cáfolatára, hogy még egy felszentelt egyházfő is tévedhet a hit dolgában. A vatikáni zsinat azonban heves vita után úgy döntött, hogy mivel a pápa teljesítette egyházfői kötelezettségeit, és megmaradt az ortodox hitben, így botlása nem cáfolja a tévedhetetlenség tanát. A kétely azonban megmaradt, és ez érintette a Liber Diurnus kötet sorsát is, amely a vatikáni zsinat után évtizedekre eltűnt. Egyes feltételezések szerint a Vatikán megpróbálta eltüntetni a kínos dokumentumot. Végül 1889-ben mégis előkerült, és egy osztrák tudós, Theodor von Sickel publikálta is a tartalmát.

A kiállítás szervezői nem voltak ilyen megértőek a reformáció vezetőjével, Luther Mártonnal kapcsolatban. Már az első teremben közzéteszik V. Károly császár wormsi ediktumát, amellyel Luthert kitiltotta a szent Német-római Birodalom területéről. Az irat három hónappal azután keletkezett, hogy X. Leó pápa követe átadta a császárnak a reformátor egyházi kiátkozásáról szóló pápai bullát, egyben felszólítva az uralkodót, hogy birodalmának területén szerezzen érvényt az ünnepélyes ítéletnek (a Decet romanum pontificem kezdetű átokbullát a kiállítás eretnekekkel foglalkozó részében állították ki). A wormsi ediktumot a kiállítás „Az eretnek elleni birodalmi tilalom" felirat alatt tette közzé, és magyarázatként hozzáfűzte, hogy az „ágostonrendi volt szerzetes"

(a Lux in arcana kurátorai következetesen így emlegetik Luthert, soha nem mint reformátort) „megbontotta a birodalom vallási egységét", ezért V. Károly a választófejedelmek tanácsa elé idézte. „V. Károly vezetésével a tanács meghallgatta Luthert, akit nem lehetett rávenni arra, hogy elítélje nézeteit... ezért tíz napig tartó gyümölcstelen tárgyalások után a császár felszólította őt, hogy hagyja el Wormsot." A birodalmi átok alapján Luther valamennyi művét el kellett pusztítani, ő maga azonban Bölcs Frigyes szász fejedelemnek köszönhetően megmenekült. (Folytatjuk.)

Új  állam  alakult

A világ legkisebb, mindössze 44 hektár (0,44 négyzetkilométer) területű állama, amely a Margit-sziget felénél is kisebb, egyben a világ legkevesebb lakosával is rendelkezik, alig több mint 800 állampolgára van. Az egyik római dombon elterülő Vatikán történelmi neve (Vaticanus) a „vátesz” (’jövendőmondó’, ’jós’) szóból származik, mert ezen a területen a római temető és a Néró által építtetett cirkusz mellett a római jósok, a váteszek lakóhelye volt.
A modern Vatikánváros fiatal állam: 1929-ben a lateráni szerződés alapján jött létre, az Olasz Királyság és a pápaság (Szentszék) között.
A szerződés, amely az aláírásának helyt adó, Rómában található lateráni palotáról kapta a nevét, egyértelműen kimondja, hogy a Vatikánváros új, független és szuverén állam, és létrejöttével lezárul a Szentszék és az Olasz Királyság között az 1870 – a pápai állam felszámolása és területeinek az olasz államhoz csatolása – óta fennálló vitás helyzet (ez volt az úgynevezett római kérdés).
A megállapodást III. Viktor Emánuel olasz király nevében a rendezést kezdeményező Benito Mussolini miniszterelnök, XI. Pius nevében pedig Pietro Gasparri bíboros-államtitkár írta alá. A felek a dokumentum mellékleteit is ellátták kézjegyükkel.
A lateráni szerződés preambuluma szerint annak érdekében, hogy biztosítva legyen a Szentszék teljes és látható függetlensége, valamint vitathatatlan szuverenitása nemzetközi téren is, a felek „úgy találták, hogy létre kell hozni, különleges eljárással, a Vatikánvárost, elismervén felette a Szentszék teljes körű tulajdonjogát, valamint kizárólagos és abszolút hatalmát és szuverén joghatóságát”. A Vatikánváros a történelmileg Vatikánnak ismert területből és tartozékaiból jön létre (3. cikkely), amit az Olasz Királyság elismer „a Római Pápa szuverenitása alatt álló államként” (26. cikkely). Ez a szuverén joghatóság a szerződés szerint kizárta az olasz hatóságok bármiféle beavatkozását a Vatikánvároson belül.
A szuverenitásból fakadóan a Szentszéknek követségi joga van, vagyis küldhet és fogadhat diplomáciai képviselőket, és az Olasz Királyság garantálja, hogy ezek szabadon gyakorolhassák funkciójukat.
A Vatikánváros határai zártak, kivéve a Szent Péter teret, de az új állam több, területen kívüli ingatlan (3 nagybazilika és számos palota Rómában, valamint a Castel Gandolfó-i rezidencia) felett is jogokat kapott. A szerződés értelmében a Vatikánváros légterét lezárták a légi közlekedés elől, és garantálták a területi semlegességét, valamint az egyház „központi szervei” számára az állami beavatkozás alóli mentességet (ez utóbbi biztosítja többek között a Vatikáni Bank gazdálkodásának és pénzforgalmának a titkosságát is, amit sokan bírálnak, mondván, hogy a Vatikán ezáltal abszolút védelmet biztosító „offshore-paradicsom”, ahol korlátlanul lehet tisztára mosni illegális jövedelmeket). A szerződés különlegessége, hogy a Rómában lakó bíborosokról kimondja, hogy az Olasz Királyságban királyi hercegi méltóságot élveznek (hiszen megválaszthatóságuk folytán mind potenciális „trónörökösök”), a pápa személyét pedig „szentnek és sérthetetlennek” tartván, az olasz jog a királyéval megegyező védelmet biztosít számára merényletekkel és sértésekkel szemben. A pápa a Vatikánváros uralkodójaként abszolút hatalommal rendelkezik, és egyben a világméretű katolikus egyház feje is.
A Vatikánváros a lateráni szerződés értelmében menedéket adhat mindenkinek, akit olyan bűncselekménnyel vádolnak, amelyet a Vatikán nem tekint annak (erre való hivatkozással kapott több ezer ember vatikáni útlevelet, akiket a szövetséges hatóságok a második világháború után felelősségre akartak vonni). Az olasz állam azt is elfogadta, hogy közvetlenül hatályosnak ismeri el az egyházi hatóságoknak egyházi személyek ügyében, lelki vagy fegyelmi kérdésben hozott ítéleteit (ezt a pontot az utóbbi években az egyházi személyek szexuális és más jellegű bűncselekményei miatt kifogásolták sokan, mondván, hogy kizárja azt, hogy független vizsgálatok történjenek ezekben az ügyekben).
A lateráni szerződést a fasiszta állam bukása után a mai napig valamennyi olasz kormány érvényesnek ismerte el.
A Vatikánváros a többi európai miniállamtól (Andorra, Liechtenstein, Monaco és San Marino) eltérően nem tagja a Fehéroroszország kivételével valamennyi európai államot magába foglaló Európa Tanácsnak, és területén nem érvényesek az Európai Unió jogszabályai sem. Nem része az EU vám- és adóközösségének, határai azonban a schengeni övezet részeként nyitottak, és a Vatikán az euróövezet tagjaként saját felségjelű euróérméket is készíttet.
A Vatikánváros különállása ellenére élen jár az európai egységtörekvésekben. Egyes források szerint XXIII. János pápa 1963-ban kijelentette, hogy az egyesült Európa „a legnagyobb katolikus szuperállam lesz, amelyet a világ ismert, és egyben az emberek által valaha látott legnagyobb erőt fogja képviselni”. II. János Pál az európai alkotmány-előkészítő bizottság elnökének, Valéry Giscard d’Estaing-nek azt mondta, hogy nem szabad elfeledkezniük arról, milyen vallási „cement” kötötte egybe évszázadokon keresztül Európát. Az unión belül zajló viták egyik törésvonalát éppen a Vatikán által szorgalmazott vallási jelleg és a szekuláris modell konfliktusa jelenti.

Olvasson tovább: