Kereső toggle

Küzdöttek a Szóért

A keresztényüldözések története (12.)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 14. század utolsó évtizedeiben újabb jelentős európai keresztény reformmozgalom bontakozott ki, ezúttal Angliában, amelynek kezdeményezője John Wyclif oxfordi teológiaprofesszor volt. Wyclif célul tűzte ki az egyházi élet bibliai alapokra helyezését, a hitgyakorlat és a hitelvek Szentíráshoz igazítását és a bibliai látásmód, értékrend széles körű terjesztését.

John Wyclif (más írásmód szerint Wyciffe, 1330 k.–1384) az oxfordi egyetemen tanult, pappá szentelték, majd az 1360-as évektől Oxfordban tanított arisztotelészi filozófiát és logikát. Érdeklődése hamarosan a teológia felé fordult, melynek doktora lett, s egyre nagyobb kedvvel tanulmányozta a Bibliát. Felismerte, hogy kiáltó ellentét van az újszövetségi egyház és saját korának katolikus egyháza között. Mint pap és teológiaprofesszor sokrétű tapasztalatokkal rendelkezett az angliai egyházi állapotokról és hamarosan a pápaság romlottságáról is személyesen győződhetett meg. III. Edward király ugyanis 1374-ben kinevezte annak a bizottságnak a tagjává, amely Brugesben a pápaság követeivel folytatott tárgyalásokat a Róma által Angliával szemben támasztott anyagi követelésekről. A heteken át folyó megbeszélések során megismerte a pápaság mértéktelen pénzéhségét, ami részben az avignoni fogság idejét élő pápaság új helyzetéből is következett.

Pápai adószedők

A francia királyok függésébe került pápaság 1309-től áttette székhelyét is a francia határ melletti Avignonba. Az itáliai földbirtokaitól és ezzel addigi legfőbb bevételi forrásaitól távol került pápaságnak új jövedelmekre volt szüksége, melyeket a különféle címeken szedett pénzjáradékokból kívántak biztosítani. Az egyházi adók legkülönbözőbb formáit vezették be, és szigorúan ügyeltek behajtásukra is.
1365 tavaszán V. Orbán pápa egyszerre 96 érseket, püspököt, apátot közösített ki a katolikus egyházból, hogy így rábírja őket az elmaradt összegek befizetésére. Beszedették a pápai tizedet és az úgynevezett péterfilléreket, pénzt követeltek a főpapi tisztségekbe történő beiktatásokért, és maguknak követelték a betöltetlen püspökségek jövedelmeit.
Róma jelentős összeget követelt Angliától azon a címen is, hogy az ország a pápaság hűbéres állama volt, ami évi ezer márka ezüst adó fizetésével járt együtt. (Földnélküli János 1213-ban súlyos pápai nyomásra kényszerült az országot a pápaság hűbéresévé tenni.) Róma hűbéri jogigénye Anglia fölött arra is felhívta a figyelmet, hogy a pápaság gyakran igyekezett beavatkozni az egyes államok politikai viszonyaiba a saját uralma kiépítése érdekében. Ez azonban nemegyszer erős ellenállásba ütközött, mint például Magyarországon is. (Lásd keretes írásunkat a budai polgárokról.)
1376-ban III. Edward összehívta az úgynevezett Jó Parlamentet, mellyel egyik fő célja Róma angliai befolyásának visszaszorítása volt. Ennek során kikérte Wyclif véleményét, hogy az angol korona jogosan tartja-e vissza a pápaság által az országtól követelt hatalmas pénzösszegeket. Wyclif válasza határozott igen volt. Európa más országaiban is fölmerült ez a kérdés. Magyarországon például a király szintén visszatartotta a pápai pénzkövetelések egy részét. (Lásd keretes írásunkat.)

A helytartók ellen

Wyclif a katolikus egyházat és Rómát bíráló írásai nyomán püspökök, szerzetesek, főleg bencések, Ágoston-rendiek és domonkosok, valamint a pápai udvar is engesztelhetetlen ellenségeivé váltak a hitújító teológusnak. Egyik fő ellenfele, William Courtenay londoni püspök már 1377 elején beidézte a canterburyi érsek elé, de a londoni köznép zavargása meghiúsította ezt az eljárást. Ugyanebben az évben XI. Gergely pápa Wyclif 18 tételét ítélte el. Követelte Wyclif letartóztatását és vizsgálat céljából a pápai udvarba küldését. Ő azonban a trónörökös Fekete Hercegnek, John of Gauntnak, valamint az Oxfordi Egyetemnek a védelmét élvezte, így a letartóztatás elmaradt, csakúgy mint a vizsgálat, mivel a pápa már a következő évben meghalt.
Wyclif az egyházról szóló tanítását a Bibliából igyekezett levezetni. Hangsúlyozta, hogy hatalmas eltérés van az igaz egyház és a látható katolikus egyház között, és szerinte az igaz egyházhoz tartozás mutatója nem a formális egyháztagság, hanem a bibliai hitből származó cselekedetek és a Bibliával összhangba hozott életmód, életvezetés.
Elutasította a katolikus egyházi hierarchiát, mondván, hogy abban számos olyan tisztség van, amely nem szerepel sem a Bibliában, és nem létezett a korai egyházban sem. Hangsúlyozta, hogy a katolikus papszentelés és az egyházi pozíció önmagában senkit sem tesz alkalmassá az egyházi szolgálatra. Hirdette az egyetemes papság elvét, és azt tartotta, hogy egy laikus is elláthat mindenféle egyházi szolgálatot, ha betölti a szellemi és erkölcsi feltételeket.
A papság legfőbb feladatának a Szentírás üzenetének hirdetését, a prédikálást tekintette. Ezt tartotta a tényleges papság legfőbb mutatójának. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy a hivatalos papság alig törődött az evangélium hirdetésével, miközben az embereknek kötelezően őket kellett hallgatniuk. A prédikációk színvonalát igen alacsonynak tartotta, hiszen a papok nagy része többnyire csak néhány prédikációs mintakönyv alapján állította össze beszédeit. Céljuk így legfeljebb a hallgatóság figyelmének lekötése volt, mintsem a hitépítés, hiszen az egyik mintakönyvben a következő épületes prédikációcímek voltak olvashatóak: „A majom és a mogyoró”, továbbá „Hogyan vezetett nyomra egy kutya?”. Wyclif véleménye szerint azonban, aki nem prédikálja az Igét, az kizárja magát a tényleges papság köréből.
Az angol teológus több okból elvetette a pápaság intézményét is. Egyrészt, mivel ilyen cím nem szerepel a Bibliában, és azért is, mert csupán történelmi képződménynek tartotta a hivatalt. Hangsúlyozta, hogy a pápa csak Nagy Konstantintól kezdődően kapott kiemelt szerepet, és korábban Róma püspökének a joghatósága nem terjedt ki egyetlen más püspökségre sem. Azt állította, hogy az egyháznak egyetlen feje van, Jézus Krisztus. Amikor a pápa az ő helyét kívánja megszerezni mint „Krisztus helytartója” akkor Ellenkrisztusként, azaz Antikrisztusként lép fel.
Wyclif tíz ismérvet sorolt fel, amelyek alapján a pápák antikrisztusi személyeknek tekinthetők. Ezek közé tartozott, hogy megrontották a krisztusi tanításokat, valamint, hogy a Szentírással szembenálló egyházi törvényeket és dogmákat fogadtattak el. Wyclif tagadta a pápaság hatalmi igényeinek alátámasztására szolgáló azon katolikus tanítást, mely szerint minden pápa Péter apostol szellemi utóda és örököse. Azt is hangsúlyozta, hogy Jézus Krisztus – és nem elsősorban Péter apostol, ahogy azt Róma szintén hatalmi szempontból igyekezett magyarázni – az egyház valódi kősziklája, amelyre épülnie kell.
Az 1378-ban bekövetkezett nyugati egyházszakadás további érveket adott Wyclif számára a pápai hatalom elutasítására. Amikor a két ellenpápa, VI. Orbán és VII. Kelemen egyaránt önmagát tekintette az egyedüli pápának, egymást kölcsönösen kiátkozták, sőt Orbán háborút hirdetett a másik pápa ellen. Wyclif ekkor megjegyezte: „Hogyan merészeli Krisztus keresztjének a jelét, amely a béke, kegyelem és jóság záloga, a zászlajára tűzni és keresztényeket egymás legyilkolására buzdítani, e két hamis pap?”

„A laikusok játékszere”

Az 1370-es évektől Wyclif egyre inkább elmélyült a Biblia tanulmányozásában. Ennek eredményeként számára minden teológiai kérdésben a Szentírás lett az első számú és abszolút tekintély. Ez erőteljes szakítást jelentett a római katolikus felfogással, amely a Szentírással teljesen egyenrangú szerepet biztosított az egyházi hagyománynak.
Wyclif azonban éppen bibliai alapon vetette vizsgálat alá a sok évszázados egyházi tradíciót, és semmit nem tartott elfogadhatónak, ami szemben állt a Szentírás kijelentéseivel. Mivel a Bibliát tekintette a keresztény hit legfőbb zsinórmértékének, ezért azt kívánta, hogy a Szentírás ismeretétől addig elzárt emberek minél szélesebb köre ismerhesse meg Isten üzenetét. Ezért kész volt aktívan cselekedni, és hozzákezdett a Biblia angol nyelvre fordításához.
Így született meg az 1380-as években az első teljes angol bibliafordítás, a Wyclif-biblia. E nagyszabású munkába tanítványai közül is többeket bevont.
Wyclif kezdeményezése nyomán valójában két angol bibliafordítás is lett. Ez a két fordítás még nem az eredeti héber és görög szövegből készült, hanem a latin nyelvű Vulgata alapján, így akaratlanul is tartalmazza a Jeromos által készített Vulgata számos hibáját és súlyos félrefordításait is.
Az első, amely 1382 tájékára készült el, kis méretű kiadvány volt. Az egyik fennmaradt példány tanúsága szerint az Ószövetséget Wyclif tanítványa és munkatársa, Nicholas Hereford készítette, az Újszövetség fordítóját azonban nem nevezte meg. Ez a fordítás annyira betű szerint követte a latin szöveget, hogy nehezen volt olvasható és nem vált népszerűvé. Napjainkra mintegy harminc példány ismert belőle.
A másik fordítás csak több mint egy évtizeddel később, 1396-ra készült el. Fordítója, John Purvey Wyclif barátja és titkára volt. E fordítás szövege már sokkal gördülékenyebb. Szélesebb körű elterjedését jelzi, hogy napjainkra mintegy száznegyven példány maradt fenn belőle.
A katolikus egyház vezetői élesen ellenezték az angol nyelvű Bibliát. Az egyik korabeli katolikus szerző így foglalta össze az egyházi álláspontot: „Krisztus az evangéliumot a papságnak és az egyház doktorainak adta, hogy azok továbbadják a laikusoknak. A Biblia lefordításával Wyclif a tömegek és a laikusok tulajdonává, nyilvánossá, közönségessé, sőt még az olvasni tudó nők számára is elérhetővé tette. Így az evangélium gyöngyeit a disznók elé vetette. A papság kincse a laikusok játékszerévé vált.”
Wyclif erős bibliai elkötelezettségéből fakadt az, hogy számos katolikus tanítást elutasított. A Szentírással szemben állónak ítélte és elvetette a képek, szobrok, ereklyék kultuszát, a szentek segítségül hívását, a búcsúkat, zarándoklatokat, a halottakért mondott imákat, a bérmálást, a fülbegyónást, a kötelező papi nőtlenséget (cölibátust) és a tisztítótűzről szóló tanítást. Elfogadhatatlannak ítélte a szerzetességet, mert véleménye szerint a Bibliával szemben álló vallásgyakorlatot és életformát közvetít az emberek felé.
Wyclif 1379-re fogalmazta meg nagyhatású tanítását a misére vonatkozóan. Ebben tagadta az átlényegülés dogmáját, amelyet 1215-ben a IV. lateráni egyetemes zsinaton tettek kötelező érvényű hittétellé a katolikus egyházban. Wyclif meggyőződése szerint azonban a mise során az ostya és a bor nem változik át Jézus Krisztus valóságos testévé és vérévé. Az ostya és a bor lényege, szubsztanciája az átlényegítés szertartása után is ugyanaz marad: élettelen ostya és bor. Jézus Krisztus szellemi módon van jelen az úrvacsorában, melynek csak közvetítője az ostya és a bor. Róma számára ez a tanítás megbocsáthatatlannak bizonyult. Az elkövetkező években Wyclifnek ez a tétele került a támadások középpontjába. Eddig a katolikus egyházzal és a pápasággal folytatott valamennyi éles konfliktusában mindig számíthatott a királyi udvar és az Oxfordi Egyetem hathatós támogatására. Az átlényegülés dogmájának tagadása nyomán azonban fordulat állt be. Mind az udvar, mind az egyetem kihátrált a hitújító védelméből, és szabad utat engedtek ellenségei haragjának. A heves támadások miatt 1381-ben el kellett hagynia Oxfordot, és a félreeső lutterworth-i plébániára vonult vissza, melynek javadalmát még 1374-ben kapta a királytól. Itt minden energiáját az írásra összpontosította, és jelentős művek sora született életének hátralévő éveiben.

A „Földrengés zsinat”

1382-ben az akkor már canterburyi érsekké előlépett William Courtenay zsinatot hívott össze Wyclif ellen Londonban. Itt 24 tételét ítélték el. Az egyházi tanácskozás idején azonban földlökéseket észleltek, melyet Wyclif hívei úgy fogtak fel, hogy még a természet is tiltakozik az istentelen határozatok ellen. A gyűlés pedig elnyerte a „Földrengés zsinat” elnevezést.
Bár Wyclifet sokan és hevesen támadták tanításai miatt, életében mégsem sújtották sem kiközösítéssel (exkommunikáció), sem egyházi nagy átokkal (anatéma). Csak több mint három évtizeddel halála után, az 1415-ös konstanzi zsinaton nyilvánították eretneknek. Végül 1428-ban már földi maradványait sem hagyták a sírban nyugodni, hanem kiásatták és máglyán égettették el, majd testének hamuját a közeli folyóba szórták. Bár az inkvizíció minden munkáját megsemmisítésre ítélte, mégis 435 teljes vagy töredékes írása maradt fenn.

A lollard mozgalom

Wyclif 1381-től vándorprédikátorokat küldött ki az evangélium prédikálására. Ebből bontakozott ki a lollard mozgalom, amely Anglia-szerte elterjedt, és a kegyetlen üldözések ellenére tovább élt a reformációig, és beolvadt annak mozgalmába.
A lollardok alapvetően Wyclif tanításait képviselték, bár számos üzenetét a későbbiekben határozottabban és erőteljesebben fogalmazták meg. Fő céljuk a bibliai látásmód, értékrend és életvezetés népszerűsítése volt. A bibliaközpontú egyházi élet megteremtéséhez elengedhetetlennek tartották a Szentírással szemben álló egyházi tradícióval történő szakítást.
Már 1382-től, a Wyclifre zúduló támadásokkal párhuzamosan megindult a lollardok üldözése. A canterburyi érsek az oxfordi lollard csoport szétzúzását tartotta első számú feladatának. Az ország vezető egyeteme ekkor már teljesen lollard hatás alatt állt. Ez az intézmény képezte az ország majdani vezető rétegének tekintélyes részét.
Az érsek zsinatot hívott össze, amely elítélte Wyclifnek és követőinek a tanításait. Eltiltotta őket a prédikálástól és elveik népszerűsítésétől. Végül különböző egyházi büntetések kiszabásával meghátrálásra kényszerítették az oxfordi lollard csoport főbb képviselőit, akik megtagadták elveiket. A csoport vezetője Nicholas Hereford, Wyclif közeli munkatársa és kiemelkedő tanítványa azonban nem volt hajlandó erre. VI. Orbán pápához fellebbezett, sőt el is utazott Rómába, azonban ott is elítélték, és életfogytiglani börtönt kapott.
Életpályájában azonban még további fordulatok következtek. Három év elteltével egy pápaellenes római népfölkelés kiszabadította börtönéből, visszatért Angliába, és újra prédikálni kezdett. Hamarosan letartóztatták és átadták a canterburyi érseknek. Ítélete szigorú várfogság lett, melyet a saltwoodi vár egyik cellájában kellett letöltenie. Hereford itt végül megtört. Kiszabadulása fejében nemcsak megtagadta elveit, hanem kész volt szembefordulni a lollard mozgalommal, és üldözővé válni. Hamarosan az eretnekség gyanújába keveredettek teológiai inkvizítora lett, és kíméletlenül támadta a lollard mozgalom képviselőit. Cserébe jelentős karriert futhatott be a katolikus egyházban.

A máglyáról is prédikáltak

William Swinderbynek Leicester vezető lollard prédikátorának pályája viszont azt mutatta, hogy a kíméletlen üldözések közepette miként lehetett az életét és szabadságát megőrizve mindvégig prédikálni az evangéliumot. Az 1380-as évek elejére ő tette Leicestert az egyik kiemelkedő lollard központtá. 1382 tavaszán a lincolni püspök, akinek a város a joghatósága alá tartozott, eltiltotta Swinderbyt a prédikálástól, és az egyházmegyei hatóságok elé idézte. Ő azonban ügyet sem vetve erre, tovább folytatta a prédikálást. Mivel a város katolikus templomai zárva voltak előtte, szabadtéren hirdette az Igét hatalmas tömegeknek. Élvezte a város világi vezetőinek a szimpátiáját is, akik semmit sem tettek elnémítására. Végül azonban meg kellett jelennie a püspöki hatóságok előtt, ahol tanításai visszavonására kényszerült, melyet nagy nyilvánosság előtt is meg kellett ismételnie.
Swinderby kiszabadulva a hatóság kezéből Coventrybe ment, az itteni üldözés nyomán azonban kénytelen volt tovább menekülni Wales irányába, a Worcesteri püspökség területére. 1387-re azonban itt is magára vonta a helyi püspök figyelmét, aki eltiltotta őt a prédikációtól. Innen átmenekült a herefordi egyházmegyébe, de a következő évben a herefordi sheriff már arra kapott parancsot, hogy tartóztassa le őt. Az ellene felhozott fő vádak az engedély nélküli prédikálás és az úrvacsora kiszolgáltatása voltak. A letartóztatás azonban elmaradt és a herefordi püspök csak 1391 nyarán idézte be, hogy válaszoljon az ellene felhozott vádakra. Swinderby megjelent a bíróság előtt, de csak azért, hogy írásban megfogalmazott válaszát átnyújtsa, s utána váratlanul távozott. Végül a püspök egyházi átkot, anatémát mondott ki rá. Soha nem tudták elfogni, és élete végéig folytatta a prédikálást.
A lollardok üldözését a hatóságok egyre módszeresebbé tették. Már 1382-től mind szorosabb együttműködés figyelhető meg az egyházi és világi hatóságok között.
1382-ben az uralkodó megbízta a királyi tisztviselőket, hogy főpapi kezdeményezésre elfogják és bebörtönözzék az engedély nélkül prédikáló lollardokat. A letartóztatottakat mindaddig fogságban lehetett tartani, amíg nem igazolták magukat az egyházi hatóságok előtt.
1388-ban a király felszólította a canterburyi érseket és a püspököket, hogy fokozzák a küzdelmet az eretnekek és az eretnek iratok ellen. Ennek nyomán minden grófságban inkvizítorokat neveztek ki e feladat ellátására. Börtönbüntetés és vagyonelkobzás terhe alatt mindenkinek be kellett szolgáltatnia a birtokában lévő lollard iratokat.
1401-ben a parlament törvényt adott ki az eretnekek tűzhalállal történő büntetéséről. Ez volt az első ilyen rendelkezés az angol történelemben. A törvény hatálya alá estek mindazok, akik vétkesnek találtattak eretnekség bűnében, vagy tulajdonukban tartottak eretnek írásműveket, és nem voltak hajlandók megtagadni eretnek nézeteiket. A törvény első áldozata William Sawtrey volt, akit már 1399-ben letartóztattak és bíróság elé állítottak eretnekség vádjával. Kiszabadulása érdekében kész volt nyilvánosság előtt megtagadni nézeteit. 1401-ben azonban Londonba ment, és mint felszentelt pap a fővárosban folytatta lollard prédikációit. Amikor újra letartóztatták és egyházi bíróság elé állították, Sawtrey kitartott lollard elvei mellett, és nem volt hajlandó megtagadni hitét, ezért a frissen kibocsátott törvény értelmében tűzhalálra ítélték, és nyilvánosan kivégezték.
A tűzhalált elrendelő törvény első világi áldozata John Badby volt, egy eveshami szabómester. Ő sem volt hajlandó megtagadni lollard hitét annak ellenére sem, hogy a tárgyalásán jelen lévő walesi herceg mindenáron rá akarta bírni erre.
Az üldözés további erősítésére adott alkalmat, hogy 1414-ben a lollardok egy csoportja fegyveres felkelést kísérelt meg az előkelő Oldcastle vezetésével. (Shakespeare róla mintázta Falstaffe alakját.) A király hamar leverte a lázadást, a vezetőket kivégezték, az összeülő parlament pedig törvényt hozott, amely ettől kezdve valamennyi királyi tisztviselő hivatali feladataként írta elő mindenfajta eretnekség elfojtását. Ezt a kötelezettségüket hivatali esküjükbe is belefoglalták.
1416-ban a canterburyi érsek az eretnekek felkutatására kétévente tartandó vizitációs körutat írt elő minden esperesség területén.
Az egyházi és világi hatóságok részéről a lollardok ellen nagy buzgósággal kiépített üldözőrendszer azonban nem tudta felszámolni a mozgalmat, és bár rejtettebb módon, de tovább folyt az evangélium hirdetése Anglia-szerte.

A budai polgárok kiátkozzák a pápát

1301-ben, az Árpád-ház kihalását követően VIII. Bonifác pápa a saját jelöltjének trónra juttatásával kívánta megerősíteni pozícióját Magyarországon. A pápai jelölt, Károly Róbert azonban csak nagyon csekély belső támogatással rendelkezett. A többség a cseh ellenkirályt, Vencelt támogatta. Mellette állt a főváros, Buda is. Károly Róbert hiába kísérelte meg fegyveres erővel elfoglalni a hőn óhajtott várost, katonáinak véres fejjel kellett visszavonulniuk a falak alól. Ekkor a pápa lépett akcióba. Hogy jelöltje számára kikényszerítse a főváros átadását, egyházi büntetést helyezett kilátásba a város polgárai számára. Miután ők erre sem voltak hajlandók megnyitni kapuikat, VIII. Bonifác egyházi tilalom alá vetette a várost, azaz az egyházi cselekményeknek szünetelniük kellett. A polgárokat azonban ez nem rettentette meg. Polgármesterük, Petermann bíró jóváhagyásával összegyűltek, és a főváros vezető lelkészének, Lajos papnak a vezetésével ők közösítették ki a pápát.

Károly Róbert és a pápai tized
Magyarországról már az Árpád-kortól kezdődően különböző jogcímeken jelentős összegek vándoroltak a pápai kincstárba. Ilyenek voltak többek között a péterfillérek, ami a lakosságtól országosan beszedett adó volt a pápaság anyagi céljaira, továbbá a főpapi tisztségek betöltése után járó összegek, valamint a pápai tized. A pápai tizedet a szentföldi keresztes hadjáratok támogatása címén III. Ince pápa rendelte el 1199-ben. Az országok papságának és szerzetességének jövedelmeire vetették ki. Kezdetben a jövedelmek negyvened részét szedték be, majd a hányadot megnövelték huszadra. 1274-től pedig már az egyházi jövedelmek tizedét gyűjtötték be. A pápai tized szedése az eredeti jogcím, a szentföldi harcok megszűnte után is tovább folytatódott. Az Anjou-korban először 1308–11 között szedték a pápai tizedet. A Budai Krónika a tizedszedést elrendelő V. Kelemen pápáról és az összegek felhasználásáról a következőket írta: a tengerentúli hadjáratra „nagy bölcsen roppant pénzösszeget gyűjtetett, de nem láttuk, hogy valami valóban történt volna annyi kincsen”.
1317 és 1320 között újra pápai adószedők járták be az országot, és ismét jelentős összegekkel távoztak. 1331-ben megint megjelentek a pápai adószedők. Károly Róbert a főpapság és alsópapság együttes támogatásával tiltakozott az adókivetés ellen, de végül hosszú diplomáciai egyeztetések után hozzájárult az összegek beszedéséhez. Az uralkodó azonban ragaszkodott hozzá, hogy a begyűlt pénz egyharmadát nem vihetik ki az országból. Az adószedők tíz éven keresztül folytatták munkájukat. Ettől kezdődően a pápai tized egyharmadát sem Károly Róbert, sem fia, Nagy Lajos nem engedte kivinni Magyarországról.

(A szerző történész.) (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: