Kereső toggle

Döntések: George W. Bush könyve élete meghatározó választásairól

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pontosan negyvenévesen letette a poharat, miután felesége a hajnalba nyúló születésnapi parti után megkérdezte tőle, hogy vissza tud-e emlékezni az utolsó napra, amikor nem ivott. A kétgyerekes texasi vállalkozó elgondolkodott és döntött. George W. Bush nyolc év múlva kormányzó lett, tizennégy év múlva az Egyesült Államok 43. elnökévé választották.

„Futás közben, félúton kezdett tisztulni a kép. Élesebben láttam az életemet. Hónapok óta imádkoztam Istenhez útmutatásért, hogy hívebben követhessem az Ő akaratát. (...) A hit megmutatta a kivezető utat. Tudtam, hogy számíthatok Isten kegyelmére, ami segít majd megváltoznom. Nem lesz könnyű, de a futás végére meghoztam a döntést: leszámoltam az ivással." A fogadalmat Bush azonnal közölte feleségével, és be is tartotta. „Enélkül nem lett volna lehetséges a többi sem, amelyekről a könyvemben írok" - jegyzi meg önéletrajzának bevezetőjében a volt elnök.

95 könyv egy év alatt

George Bush remek szerkezetet választott memoárja számára, amelynek minden fejezete egy-egy fontosabb döntés vagy döntéssorozat hátterét taglalja. A szerkezettel harmonizál a cím is, a volt amerikai elnöknek ugyanis magától értetődően számos fontos döntést kellett meghoznia; az olvasó azonban érzi, hogy Bush valójában szeret dönteni. Ilyen pillanat volt, amikor néhány hétnyi ismeretség után megkérte Laura Welch kezét - aki azonnal igent mondott -, megismerkedésük után négy hónappal pedig már össze is házasodtak. A könyvből érződik, hogy a döntéshelyzetek világa az, ahol az elnök igazán otthon érzi magát, amikor a bonyolult helyzetekben nincs idő tanulmányok elolvasására, a történelemkönyvek böngészésére, csupán a helyzet morális megítélésére és cselekvésre.

A memoár egyik erőssége a sokszor csak néhány mondatos jellemrajzok és miniportrék. Bush körül számos fontos és híres ember forog, akiket az olvasó csak az újságokból és a televízióból ismer, a volt elnök pedig egy-két mondattal ragadja meg egy-egy személy jellemét. Nem csoda, hiszen saját bevallása szerint kiváló emberismerő: „Margaret Thatcher miniszterelnök azt mondta, »általában tíz másodperc alatt felmérek egy embert, és később csak nagyon ritkán kell ezen változtatnom«. Nos, én nem vagyok ilyen gyors, de mindig tudtam »olvasni« az embereket" - írja Bush.

A jellemrajzok mellesleg sohasem sértőek, George W. Bush nagyvonalúan bánik az emberekkel, és gyakran minősít egyes személyeket kiváló, remek embernek. Politikai ellenfeleiről inkább hallgat, vagy egy jellemző tulajdonsággal, történettel írja le őket, de sohasem bántóan. Ez üdítően hat, különösen annak fényében, hogy George W. Bush volt az elmúlt tíz év legtöbbet kritizált politikusa, akit az újságok szívesen állítottak be korlátolt vagy egyenesen buta alaknak.

Emögött persze a média egy része által keltett hangulat állt, amelyik Ronald Reagan esetében ugyanezt a trükköt játszotta el, természetesen szintén ok nélkül. „Érdekes hallani, hogy a kommentátorok, akik valaha fajankónak és háborús uszítónak nevezték Reagan elnököt, ma arról beszélnek, hogyan nyerte meg a »nagy kommunikátor« a hidegháborút" - írja könyvében Bush, aki azt is megjegyzi: róla sokan még azt sem hitték el, hogy olvasni tud, nemhogy írni. Pedig nemcsak szeret olvasni, de sokat is olvas.

Amikor arról ír, hogyan találkozott Karl Rove-val, és hogyan választotta legfőbb politikai tanácsadójának, megjegyzi: az egyik évben versenyeztek, ki olvas el több könyvet. A könyvek számát tekintve eleinte Bush vezetett, de amikor Rove rávette, hogy ne csak a könyveket, hanem az oldalakat is számolják, a helyzet megfordult, és végül a politikai tanácsadó nyert, de nem sokkal: Bush is 95 könyvet és összesen 37 ezer oldalt olvasott el. Érdekes lenne felmérni, hogy „az idióta Bush"-t mantrázó európai (fél-)értelmiségiek vajon kiolvasnak-e 95 könyvet egy évben.

Az elmúlt tíz évben szinte alig volt olyan orgánum, amely nem ostobának és korlátoltnak állította be a volt elnököt, annak ellenére, hogy Bush a keleti part legnevesebb egyetemeire, a Yale-re és a Harvardra járt. A kilencvenes évek közepén viszont éppen az elit egyetemi képzés volt a bűne: a texasi kormányzóságért folytatott kampány során ellenfele, a hivatalban lévő kormányzó, Ann Richards még azzal próbálta elidegeníteni tőle a választókat, hogy felemlegette a Yale-en és a Harvardon szerzett diplomáit, rámutatva, hogy Bush nem is igazi texasi, hanem egy keleti parti új fiú. Bush végül annak ellenére megnyerte a választást, hogy még az idősebb George Bush is lehetetlennek látta a győzelmet. Világos, közérthető programjával, középpontban a fiatalkorú bűnözés visszaszorításával, az oktatási reformmal és az adók lefaragásával Bush mégiscsak nyert, négy évvel később pedig újraválasztották. Ez pedig már régóta nem sikerült senkinek Texasban.

A memoárból sok apró részletet is megtudhatunk George W. Bush mindennapjairól: az elnök általában ötkor kel, majd elolvas egy részt a Bibliából. Napjainak elmaradhatatlan része a reggeli futás, hét órakor pedig már az irodájában van, túl a reggeli CIA- és egyéb jelentéseken. Ez a fegyelmezett élet mellesleg éles kontrasztban áll a világ legtöbb politikai vezetőjéével. Tony Blair memoárjában őszintén beszámol arról, hogy néha, ha nagy volt a fesztültség, kormányfőként is megivott egy-két pohárral esténként - később erről leszokott -, Barack Obamáról pedig köztudott, hogy nem tud megválni a dohányzástól.

Az elnök hite

A mindenkori elnök hite fontos kérdés az amerikai politikai életben, Jimmy Carter 1976-os kampánya óta folyamatosan napirenden van az elnökválasztások során. Carter az észak-karolinai elnökválasztáson egy kérdésre adott válaszként elmondta: újjászületett keresztény, tizenegy évesen egy baptista gyülekezetben jutott hitre, majd negyvenkét évesen újra elkötelezte magát Jézus Krisztus mellett. A lelkész és az elnökök című könyv szerzője szerint, amely Billy Graham és az amerikai elnökök kapcsolatáról ír, Carter tudatosan készült arra, hogy a hit kérdését behozza a kampányba, arra számítva, hogy az evangéliumi hívők masszív támogatása akár a végső győzelmet is meghozhatja a számára. Ezt követően minden elnökjelöltnek és a jelöltségért indulóknak is el kell számolniuk a hitükkel, a közvélemény számára ugyanis ez fontos tájékozódási pont a jelölttel kapcsolatban. Jól érzékelhető például a jelenlegi elnök hite körüli zavar - Barack Obamáról ugyanis egyre többen vélik azt, hogy nem is keresztény, hanem valójában muzulmán hitű. Érdekes adalék az amerikai politikai élethez, hogy Eisenhower óta Billy Graham minden amerikai elnökkel kapcsolatban állt - idén Barack Obama is meglátogatta otthonában - és Kennedy, Carter, valamint a jelenlegi elnök kivételével mindegyikkel baráti kapcsolatot is ápolt.

Memoárjában George W. Bush is részletesen ír a hitéről, amely meghatározó befolyással bírt elnökségére és az általa meghozott döntésekre. „A vallás mindig része volt az életemnek, de nem voltam hívő. Andevorban azért jártam templomba, mert kötelező volt, a Yale-en ez soha nem fordult elő. Amikor meglátogattam a szüleimet, elmentem velük, de elsődleges célom az volt, hogy ne ingereljem anyát. Laura és én az Első Egyesült Metodista gyülekezetben házasodtunk össze Midlandben. Amikor a lányok megszülettek, elkezdtünk rendszeresen járni, mert úgy éreztük, a mi felelősségünk, hogy vallásos nevelésben is részesüljenek. Néha olvastam a Bibliát is, de úgy tekintettem rá, mint egy önképző kurzusra. A vallás azonban számomra nagyrészt inkább tradíció volt, mint szellemi megtapasztalás. Hallgattam, de nem hallottam."

Bush 1985 nyarán Mainben találkozott Billy Graham evangélistával, aki szülei meghívására látogatott a Bush-birtokra. Egy séta során beszámolt Billy Grahamnek arról, hogy olvassa a Bibliát, hogy jobb emberré váljon. Billy Graham erre kifejtette, hogy semmi gond azzal, ha azért olvassa a Bibliát, mert jobb ember szeretne lenni, de nem ez a Biblia központi üzenete: a kereszténység középpontjában ugyanis nem az én áll, hanem maga Krisztus. „Billy kifejtette, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, és nem tudjuk Isten szeretetét jó cselekedetekkel kiérdemelni. Ahhoz, hogy ezt megtaláljuk, el kell fogadnunk Krisztust mint a feltámadott Urat - Isten fia olyan hatalmas és szerető, hogy Isten az ő fiát adta, hogy legyőzze a halált... Nagyon mély alapelvek voltak ezek, és nem is sikerült teljesen megragadnom még azon a napon, de Billy elvetette a magot, és az ő gondolatokkal teli magyarázata felpuhította a szántóföldet." Az elnök beszámol arról, hogy ezt követően fokozatosan erősödött a hitben, és ennek tulajdonítja azt is, hogy sikerült legyőznie az italt, ami negyvenéves koráig meghatározta a mindennapjait. Stephen Mansfield amerikai életrajzíró Az elnök hite című könyvében felidézi, hogy Graham mellett Bush egy másik evangélistával, Arthur Blessittel is együtt imádkozott.

Az elnök hitével kapcsolatban Mansfield felidéz egy 2002-ben történt esetet is, ami Bush salvadori látogatásán történt. A visszaút során kiderült, hogy az elnöki különgép késve érkezik vissza Washingtonba, és emiatt az elnök nem tud részt venni a szokott vasárnapi istentiszteleten. Bush ezt nehezményezte, mire az egyik munkatársa felvetette, hogy az Air Force One fedélzetén is lehetne imádkozni. Az elnök elfogadta a javaslatot, és hamarosan negyven fehér házi és más hivatalos alkalmazott gyűlt össze a repülőgép konferenciatermében. Az istentiszteletet a mostanában elnöki ambíciókkal is hírbe hozott Condoleezza Rice, akkori nemzetbiztonsági tanácsadó vezette, míg Bush egyik közeli tanácsadója, Karen Hughes a Bibliából olvasott fel evangéliumi részeket. A könyvben az is olvasható, hogy amikor 2000 elején Bush az első elnökválasztási kampányra készült, egy ismert texasi evangélistának elmondta: úgy érzi, hogy a közeljövőben katasztrófa érheti Amerikát. James Robinson felidézte a szerzőnek Bush szavait, aki azt mondta: „Úgy érzem, Isten azt akarja, hogy induljak az elnökségért. Nem tudom megmagyarázni, de úgy érzem, hogy a nemzetemnek szüksége van rám. Valami történni fog... Tudom azt is, hogy ami jön, nem lesz könnyű sem nekem, sem a családomnak, de Isten azt akarja, hogy megtegyem."

Jimmy Carterhez hasonlóan, George W. Bush hitéről egy előválasztáson szerzett tudomást a közvélemény: az iowai előválasztás előtt tartott televíziós vitában a moderátor megkérdezte a jelölteket, ki az a gondolkodó vagy politikai filozófus, akit legtöbbre tartanak. „Harmadik voltam a sorban. Arra gondoltam, hogy olyasvalakit mondok, mint Mill vagy Locke, akiknek a gondolatai megihlették az alapítókat. Aztán ott volt Lincoln; Abe-bel nem lehet bakot lőni egy republikánus vitán. Még mindig a válaszon gondolkodtam, amikor Bachman hozzám fordult. »Bush kormányzó.« Nem volt több idő gondolkodni, és ekkor mintha a szavak maguktól jöttek volna ki a számon. »Krisztus, mert megváltoztatta a szívemet.« Mindenki megdöbbenve nézett." Az újságok azzal vádolták Busht, hogy mindezt a szavazatok megszerzése érdekében tette.

Bush azonban valóban komolyan vette a hitét, a fontosabb események alkalmával beszélgetni és imádkozni szokott Kirbyjon Caldweell lelkésszel, aki egy 14 ezer fős houstoni evangéliumi gyülekezet vezetője. Caldwellt kérte meg, hogy kísérje el New Yorkba a szeptember 11-ei terrortámadást követően. Egy másik emlékezetes pillanat a Katrina-hurrikán utáni drámai nap, amikor az elnök T. D. Jakes dallasi lelkésszel járta végig a térséget. „Barátom, T. D. Jakes vigaszért, az emberek egészségéért imádkozott. T. D. az a fajta, akinek a hite tettekben is megmutatkozik. Tőle tudom, hogy a gyülekezete befogadta a Katrina húsz áldozatát" - írja Bush.

9/11: a tűz napja

A memoár legizgalmasabb része a szeptember 11-ei terrortámadásról szóló beszámoló, amelyből közvetlen bepillantást kaphatunk abba, hogyan működik az amerikai kormányzat háborús helyzetben.

Bush már texasi kormányzóként a közoktatás minőségének javítását tűzte ki célul, elnökként ezt a programot akarta kiterjeszteni az egész országra. (A program végül komoly sikereket ért el.) A volt elnök azt szerette volna, hogy az oktatás elnökeként emlékezzenek rá. 2001. szeptember 11-én közoktatási programjának népszerűsítése érdekében látogatott az Emma E. Booker általános iskolába, itt érte a hír a repülőgépek becsapódásáról. „Ekkor már tudtam, hogy háborús elnök leszek" - írja Bush a visszaemlékezéseiben. Az iskolai látogatás után a repülőgéphez vezető úton tudta meg Condoleezza Rice biztonsági tanácsadótól, későbbi külügyminiszterétől, hogy egy harmadik gép is becsapódott. „Az első gép még lehetett véletlen, a második gép minden bizonnyal támadás volt, a harmadik viszont már háborút jelentett." Bush az elnöki különgépre (Air Force One) szállva elvonult kabinjába egy gyors imára, majd biztonságos vonalon felhívta Dick Cheney alelnököt, akit időközben szintén biztonságos helyre szállítottak, attól tartva, hogy egy gép a Fehér Házat is meg akarja támadni.

Az Air Force One 15 ezer méter magasra emelkedett, jóval a szokásos utazómagasság fölé. Bush, aki a vietnami háború idején maga is pilótakiképzést kapott, F-102-es vadászrepülőként pedig szovjet bombázók befogását gyakorolta, kiadta a parancsot minden további utasszállító kilövésére, amely nem hajlandó leszállni. Az elmúlt bő két évtized amerikai elnökei közül egyébként Bush és idősebb George Bush teljesített katonai szolgálatot - idősebb Bush a második világháború alatt vadászpilótaként harcolt -, Clinton elnök és Barack Obama nem.

Bush vissza akart térni Washingtonba, de a biztonsági szolgálat úgy látta, az még túl veszélyes lenne, úgyhogy egyelőre a barksdale-i légitámaszpont felé vették útjukat, ahol végül videokonferencián lépett kapcsolatba a kormánnyal. George Tenet CIA-főnöktől kérdezte meg, kik tehették ezt, mire Tenet gondolkodás nélkül rávágta: az al-Kaida. A nemzetbiztonsági ülést követően Bush a biztonsági szolgálat tanácsa ellenére úgy döntött, visszatér Washingtonba. Itt a hidegháború idején kiépített bunkerbe ment le, amelyet úgy építettek meg, hogy egy atomtámadás esetén az elnök és a családja hosszú ideig ott tartózkodhasson.

A nemzethez intézett beszédet és a biztonsági ülést követően Carl Truscott, az elnök védelméért felelős különítmény vezetője azt javasolta, hogy az elnök töltse a bunkerben az éjszakát. Bush beszámolója szerint a kis szobában található ágy úgy nézett ki, mintha maga Harry Truman rakta volna oda, neki viszont alvásra volt szüksége a másnapi döntésekhez. „Szó sem lehet róla, hogy én itt aludjak - mondta Truscottnak, és felment a Fehér Házba. Alig aludt el, a biztonsági szolgálattól jelent meg valaki: „Elnök úr, a Fehér Házat megtámadták", úgyhogy úgy, ahogy volt, futónadrágban és pólóban, hóna alá kapta egyik kutyájukat, kézen ragadta feleségét, és rohantak le újra a bunkerbe. Később kiderült, hogy csak vaklárma volt, egy amerikai vadászgép adott le téves jelzést.

A terrortámadásokat követően sokáig attól tartottak, hogy ez csak az első hullám volt, és hamarosan sor kerül a második hullámra, amely vegyi vagy biológiai támadás is lehet. Ezt a feltételezést támasztotta alá az, hogy több újság, majd több amerikai politikus is anthraxport kapott levélben. Ebben az évben derült ki, hogy mindez egy elborult elméjű egykori kutató - aki 2008-ban öngyilkos lett - magánakciója volt.

Egy különleges kapcsolat

Tony Blair volt az első külföldi vezető, akit George W. Bush diplomáciai látogatásra hívott meg, amelynek a brit miniszterelnök 2001 februárjában tett eleget. Már az első látogatáson látszott, hogy a két vezető hamar egymásra talált. Az első közös sajtótájékoztatón, amikor egy riporter megkérdezte, mi bennük a közös, Bush rávágta: „mind a ketten Colgate fogkrémet használunk", mire Tony Blair rögtön replikázott: „vigyázz, mert arra lesznek kíváncsiak, hogy ezt honnan is tudod."

2001 nyarán a Bush házaspár a Chequersben, a mindenkori brit miniszterelnök vidéki rezidenciáján viszonozta a látogatást. „Az egyik ebéd közben jött fel a halálbüntetés kérdése. Cherie világossá tette, hogy nem ért velem egyet. Tony kicsit feszélyezve érezte magát. Meghallgattam a véleményét, majd előadtam a magamét. Elmondtam, hogy abban hiszek, hogy a halálbüntetés emberi életeket menthet meg. Egy ilyen tehetséges ügyvéd, mint Cherie, akit megtanultam tisztelni, lesöpörte az érveimet. Egy adott ponton meghallottuk, hogy Blairék tizenhét éves fia azt mondja: hagyd már békén, mama."

Elnökök és memoárok

Az elnöki memoárok jó üzletnek számítanak az Egyesült Államokban, köszönhetően annak is, hogy az elnökökről kialakult kép távozásuk után pozitívra fordul. Bill Clinton például reneszánszát éli a konzervatív szavazók köreiben, de megszépült a közelmúlt még Richard Nixon esetében is, ahol azért mégiscsak lehallgatások és tisztességtelen politikai machinációk történtek. A műfaj tehát üzletnek sem utolsó.
A munkafolyamatról Michael Korda – Korda Sándor híres producer és filmrendező unokaöccse – önéletrajzi könyvéből lehet érdekes adalékokat megtudni. Korda, aki közel negyven évet dolgozott a Simon & Schuster nevű könyvkiadó nagy befolyású szerkesztőjeként, Richard Nixon és    Ronald Reagan memoárjainak készítésében vett részt. Egy elnöki memoár természetesen több emberes munka, de ez még a regényekre is igaz. Éppen Korda számol be arról, hogyan írta a szerkesztő újra és újra Joseph Hellerrel a 22-es csapdáját, míg végre kiadható állapotba került.
Korda arra is kitér, hogy az évek távlatából az emlékek nemcsak megszépülnek, de kicsit el is homályosodnak. Amikor megkérdezte Reagant, hogyan vette rá Gorbacsovot az enyhülésre, Reagan teljes beleéléssel elmesélte, hogy kettesben maradtak, és józan ésszel érvelve vette rá a változásra. Korda megjegyzi, hogy Reagan teljesen jóhiszeműen mesélte a történetet, de elképzelhetetlen, hogy bármikor is kettesben maradt volna Gorbacsovval, tolmácsok és testőrök nélkül.
A „baby boom” generáció első elnöki memoárja Bill Clintoné volt, amelyben szintén tetten érhető pár szépítés és elnagyolás, de ez természetes. Megjelenésekor a The New York Times lesújtó kritikával illette a Clinton-biográfiát, érzelgősnek, öntömjénezőnek és gyakran unalmasnak nevezve azt. „A könyv sok értelemben Clinton elnöksége tükrének is tekinthető: a fegyelem hiánya a lehetőségek elvesztegetéséhez vezet; a magas elvárásokat aláássa az öntömjénezés és a koncentrációképtelenség.” „Két nagy küzdelmet folytattam egy időben” – utal heroikus korszakára Clinton a Time magazinnak adott interjúban. „Egy nagy politikai küzdelemben a Kongresszus republikánus részével Amerika jövőjéért, és egy személyes küzdelemben a régi démonaimmal. A politikait megnyertem, a magánéletit elvesztettem” – szól a meglehetősen eufemisztikus visszaemlékezés.
Annak ellenére, hogy a könyv majdnem ezer oldalán jutna rá hely, kritikusai szerint Clinton igen kevés energiát szentelt politikájának, bár nem felejti el cáfolni azokat a republikánus vádakat, melyek szerint nem vett tudomást az al-Kaida jelentette veszélyről. A vádat áthárítja Bush elnökre, aki szerinte nem figyelt oda, amikor tájékoztatta őt.
Clinton George W. Bush-sal való viszonya ma már sokkal jobb. Múlt heti megjelenésekor Clinton méltatta a Döntési helyzeteket, de hasonlóan pozitívan beszélt elődjéről George W. Bush is a Fox News rendhagyó interjújában, amelyet autóvezetés közben adott, amikor körbekísérte a riportert a birtokán.
A közelmúlt nagy figyelmet keltett memoárja Tony Blair A journey című visszaemlékezése, amelyben a volt angol miniszterelnök részletesen beszámol a George W. Bushsal való kapcsolatáról is.
Visszaemlékezései szerint Blair az évek során kiváló kapcsolatot alakított ki George W. Bushsal, akit beszámolója szerint nemcsak megkedvelt, hanem csodált is. A volt miniszterelnök feleleveníti, hogy egy rendezvényen megkérdezték tőle, kiket tart a legbecsületesebb politikai vezetőknek. Blair kijelentette: George W. Bush mindenképpen az elsők között van. Jellemző az európai Bush-ellenességre, hogy a hallgatóság soraiban többen azt hitték, viccel. Maga Blair is megemlíti, hogy nem tudta megérteni, mi az oka a volt amerikai elnökkel szembeni általános gyűlölködésnek. Visszaemlékezése szerint egyszer megkérdezte egyik pártbéli képviselőtársát, hogy miért gyűlöli Busht, mire az azzal válaszolt, hogy „gyűlölöm, és kész”. Erre Blair megkérdezte, mit tenne, ha kiderülne, hogy Bushnak igaza van. „Akkor még jobban gyűlölném”, hangzott a sommás válasz.

Olvasson tovább: