Kereső toggle

Nyughatatlan vadnyugat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Marcona hősök, akiknek hűséges járgánya éppen egy lóerős, kezük, mint a
villám, bőrük cserzett, tekintetük átható, modoruk reszelős: ők a vadnyugat
fiai, akik szezonálisan időről időre divatba jönnek, ahogyan a westerncsizma.
Most a vadi új vadnyugati filmek kapcsán is az az érzésünk: mintha csak ránk
öntötték volna – idén ősszel több film is a mozivásznakra került, jóllehet
egyelőre a tengerentúlon. Neves művészek verődtek össze, hogy rácáfoljanak
azokra, akik temetnék már a műfajt.

Ahogyan számos orgánum, a Time magazin is több hasábon foglalkozott nemrég a
napjainkban újraéledő vadnyugattémával, számos rendezőt és színészt is
megszólaltatva. „Senki nem szereti a westerneket, de akkor mégis mitől olyan
jók?” – teszi fel a kérdést a patinás magazin. Nos, az biztos, hogy a Time
például tényleg nem szereti őket túlzottan: emlékezetes, hogy miközben 1968-ban
Európa a Volt egyszer egy vadnyugat Sergio Leone-eposz sikerétől volt hangos, az
első vetítést követően a Time a főcímében így fanyalgott: „Unalom az ugaron”.

Vadnyugat újratöltve

A Time tanulmánya rámutat arra, hogy a most felbukkanó westernek születésüket
jórészt annak köszönhetik, hogy néhány tehetős színész – mint például Brad Pitt
(kerek képünkön) – saját vagyonával is beszáll egy eposzi magaslatokba törő
mozifilm költségvetésébe. Ennek fejében Pitt Jesse James, a hírhedt bandita
személyét alakíthatja a Jesse James orgyilkosa című, az 1880-as évekbe
visszaszálló produkcióban, amikor a vadnyugat virágkorát, a bandavezér pedig
utolsó éveit élte. Másik lehetőség, ha olyan jelentős stúdiók támogatják egy új
vadnyugati bosszúdráma elkészítését, mint a Paramount és a Miramax, amelyek a No
Country for Old Men (kb.: Hazátlan öregfiúk) című, ígéretes film érdekében
fogtak össze, főszerepben pedig a színészveterán Tommy Lee Jones látható.
Előfordul az is, hogy egy ütős film ötletével rendelkező rendező személyes
pályaművével képes elbűvölni stúdión kívüli pénzembereket és megnyerni őket
szponzornak. Ez sikerült James Mangoldnak, aki nemrég A nyughatatlan (Walk the
Line) című, Johnny Cash countryzenész életét feldolgozó filmjével szerzett
elismerést, most pedig az 1957-es 3:10 to Yuma című westernt porolta le és
dolgozta fel olyan sztárokkal, mint az exgladiátor Russel Crowe és az exbatman
Christian Bale.



Brad Pitt

Volt egyszer egy western

A réges-régi western, más néven „horse opera” mozgalmas, véget nem érő lovas
üldözésekre épült, amelyben a nemes lelkű lovas hű paripájával úrrá lesz a
nehézségeken, és elnyeri (természetesen) egy tiszta lány szerelmét. Az ember-ló
viszony hangsúlyozása különösen még a némafilmek korában adta magát, akkor nem
jelentett problémát, hogy a ló már csak ilyen: nem túl beszédes. A színészek ez
időben még önmagukat játszhatták, közülük nem egy otthon, a ranchon is bizalmas
beszélgetést folytatott lovaival, de aki nem cowboy volt a civil életben, az
seriff, katona vagy éppen rodeóbajnok pályáját akasztotta szögre a jövedelmezőbb
mozi kedvéért.



John Wayne

A több tucat filmet rendező John Ford és az általa felfedezett, éppen száz
éve született John Wayne által fémjelzett éra már hanyagolta a hosszú
lovasvágtákat, inkább a lélektani western korának nevezhető. Wayne a filmezéssel
töltött évtizedek alatt a sajátosan amerikai életeszmény szimbólumává lett, aki
nyers emberséggel és egyszerű ír paraszti humorral felvértezve győzedelmesen
harcol az igaz ügyért. Nem is tartotta magát színésznek, mondván, hogy nem érzi
azt, hogy játszik. „Úgy cselekszem, ahogyan a valóságban cselekednék, hasonló
körülmények között. Ennyi az egész” – mondta egykor. Az ötvenes évek
Amerikájában a western mindent elárasztott, a szélesvásznon eposzokat, míg a
televízión végéremehetetlen sorozatokat vetítettek. Ezekben az években minden
hollywoodi sztárrendező és filmcsillag egy vadnyugati poros kisvárosban –
pontosabban annak díszletei között – vert tanyát.

Egy évtized múlva a spagettiwesternek ideje jött el, amikor Sergio Leone olasz
filmrendező kedvelt jenki színészeivel és Ennio Morricone zenéjével hangosította
ki a western jelmondatát: „Tedd, amit tenned kell!” – tehát az ember bármit
tehet, a lelkiismeretére van bízva – már ha van neki olyan. Szakítást jelentett
ez a korábbi – klasszikus amerikai – hőseposzok világával, ahol egy jó és
erőskezű vezető garantálta egy közösség biztonságát. Leone hősei jobb híján csak
a rossz különböző fokozatai közül választhatnak.

A hetvenes évekre látszólag befellegzett a vadnyugati életképeknek. Időközben a
dicsfény megkopott, a revolverhős-jelölt színészek tábora is igencsak
megcsappant, de a kilencvenes évekre mégis jutott néhány jelentősebb film,
amelyek több szempontból mítoszt is romboltak – talán éppen ezért lettek
népszerűek. E produkciókat olyan filmsztárok kísérték lóháton egy szekér
aranyig, azaz a kasszasikerig, mint például Eastwood vagy Costner. Az ilyen
kaliberű kortárs westernfilmsztárok, akik a néhai cowboyok tudományát készség
szintjén gyakorolják, alkalomadtán még készek lóra pattanni és el is vágtatni,
ám csak az esetben, ha fáradozásuk árán kifejezetten saját karakterük súlyát, no
és gázsijukat gyarapíthatják a produkcióban.



Clint Eastwood, az egyik legtipikusabb karakter

A Yuma rendezője, Mangold szerint: „Hollywoodban általános az a feltevés,
hogy a western egy hontalan műfaj, mivel nincs közönségbázisa. A felnőttek,
akiket még érdekel a téma, nemigen járnak el moziba; a fiatalabbak pedig inkább
a szuperhősök világához kötődnek. A hollywoodi előítéletek a New York és Los
Angeles közt elterülő Amerikát sújtják. A moziipar alapvetően a tizennégy éves
fiúk kiszolgálására épül, akiket viszont nem érdekel a vidéki Amerika.” A tempó
is problémát jelent. A mai modern mozilátogatók már hozzászoktak a
turbósebességhez, míg cowboy hősünk legyen bármilyen villámkezű, így is emberien
„lassú” marad. A Leone és Eastwood életét feldolgozó kötetek szerzője,
Christopher Frayling erre mondta: „Űrhajókat és autókat felgyorsíthatunk, de a
ló nem felgyorsítható.” Egy western rendezőjének ráadásul tetemes időt kell
áthidalnia, a történetek a 19. századba ágyazottak, és „az amerikaiak nem
szeretik a múltat – állítja Andrew Dominic, a Jesse James író-rendezője. – A
jövő és a jelen foglalkoztatja őket, és úgyszólván semmire nem képesek
visszaemlékezni az 1980 előtti időkből.” A westernt gyakran csupán egy kosztümös
történelmi drámának látják a vadnyugat mára elkanászodott leszármazottai.

Kinnszülött és bennszülött westernek

Természetesen másképp látják a vadnyugatot Amerikán kívülről, akik előtt egy
képzeletvilág lebeg: végtelen síkságok, jellegzetes városkák, ahol rendre
keményfiúk tűnnek fel, hogy leszámoljanak egymással. A hagyományos westernből
eredő motívumokat külföldön is meghonosították, a legsikeresebbek között Akira
Kurosava rendező is, aki a középkori Japánba, szamuráj környezetbe helyezte az
eseményeket. A keleti western (eastern western) néhány díszpéldányát aztán
visszaültették a hatvanas években Hollywoodba és Európába: A hét mesterlövész,
illetve Leone rendezésében az Egy maroknyi dollárért is japán filmek
feldolgozásainak tekinthetők. A filmötletek cserekereskedelme azóta is zajlik, a
legutóbbi velencei és torontói filmfesztiválokon egy másik klasszikus, a Django
távol-keleti feldolgozását kísérhette feszült figyelemmel a nagyérdemű, ami
részben a filmben szárnyaló képzelőerőnek, másfelől a japán színészek folyékony
és lenyűgöző angol kiejtésének volt köszönhető. A filmnek még nincs amerikai
forgalmazója, de az alkotók szemlátomást mindent megtettek, hogy betörhessenek a
(vad)nyugati filmpiacra, legfőképpen a nyelvi korlátokkal bántak el. Az
év(tized)ek során bebizonyosodott hát, hogy a western a szórakoztatás életképes
formája, csak éppen nem feltétlenül a szülőföldjén. Ahogyan a hatvanas években,
úgy ma is Amerikán kívülről kap vérátömlesztést a műfaj; például Crowe ausztrál,
Bale brit színész, Dominik új-zélandi születésű rendező.

Igaz, a mai amerikai rendezőknek olyan akadályokkal kell szembenézniük, amelyet
a régieknek sosem kellett figyelembe venniük. Ma ugyanis a „hagyományos
forgatási területek” nemzeti parkok részei, ahol olyan szigorú a
környezetvédelmi szabályozás, hogy Mangoldék filmjének forgatásához kéretlenül
350 erdőőr is statisztált. Időközben Hollywood is elveszítette a civilben is
cowboy színészekben és kaszkadőrökben bővelkedő házi lovasságát. A mostani, új
Yuma-film forgatását megelőzően „kénytelenek voltak a stáb számára egy
hamisítatlan cowboytábort szervezni. A fiatalabb színészek zöme életében nem
sütött el pisztolyt, és azt sem tudták, hogyan kell egy lovat megülni” – idézte
fel az előkészületeket Peter Fonda.

Vadnyugatunkon a helyzet változatlan

De éppen a műfaj ódivatúsága jelenti a vonzerőt a rendezők és a westernfilmek
rajongótábora számára. „Van valami csodálatos abban, ahogy a western egyszerűen
leképezi a dolgokat – vallja Mangold –, amit a film eléd vetít, az történik a
valóságban is. Itt nem lógatnak be egy fickót holmi zöld háttér elé.” A Jesse
James producere a westernt emberbarát műfajnak látja, amely korszerűtlensége
miatt jótékony, már-már terápiás hatást vált ki. „Minden irányból a technológiai
vívmányok ostromolnak minket: ilyen iPhone, olyan kütyü. Az ember mintha csak
azon igyekezne, hogy úgy élje az életét, nehogy közvetlen beszédbe kelljen
bocsátkoznia a másikkal. Nos, ez az, ami egy westernfilmben elképzelhetetlen. Az
egész egy egyenes, szemtől szembeni konfrontációról szól.”

Ez ejtette meg a Yuma nézőit is, amely a szeptemberi bemutatásakor már az első
hétvégén kasszasiker lett az Államokban. A film egy lepukkant farmon élő –
mellesleg mesterlövész – családapáról szól, aki a polgárháborúban elvesztette
egyik lábát. Jó fizetségért és abban a reményben, hogy visszanyerheti még
tekintélyét fia előtt, arra vállalkozik, hogy egy gonosztevőt „leszállítson” a
bíróságnak. A film legragyogóbb jelenetének azt tartják, ahogyan a viharvert
jóember a sármos gazemberrel keveredik létkérdésekről folytatott párbeszédbe, de
aztán természetesen fegyverek is eldördülnek. A filmnek nem titkolt politikai
üzenete is van, a sorok között az iraki helyzetre történik utalás. „A farmer
karakterét a háború ihlette, az a fájdalom, amely egy végtag elvesztésével jár,
és az ezt fokozó mély lelki sérülés – avat be Fonda a kulisszatitkokba. – Bizton
állítható, hogy a közönség nem úgy nézi a filmet, az abban levő értelmetlen
fegyvercsatározásokat és az öntörvényű bandákat, hogy csípőből rávágja: »Te jó
ég, hiszen ez Bagdad!«, de a párhuzam ott húzódik. Egy western képes a máról
beszélni – múlt időben.”

A Jesse James is próbálkozik a mélyebbre szántó gondolatokkal, a film legalább
annyira a modern hírességek körüli felhajtással foglalkozik, mint amennyire a
régi vadnyugattal. Pitt talán saját életérzését is belevitte a szerepébe – ami
egy dicsőségétől megfeneklett sztár sajátja, miután belefárad a hírnévbe. „Jesse
nagyon is tudatában van saját halandóságának – mondja a rendező. – Saját
mítoszának súlya alatt él bebörtönözve.” Bár a főhős banditát körbeveszik a
vezér körüli rivaldafényben fürdő bandatagok, ragaszkodásuk valójában irigységük
és gyűlöletük palástja. Jesse James érzi, hogy meg akarják ölni, gondolatai
egyre saját halála körül forognak, csak arra vár, hogy szembesüljön a halálos
ítéletét végrehajtó személlyel – sorsának áll elébe, leendő gyilkosát maga
ajándékozza meg egy míves hatlövetűvel. A film célja John Ford hagyományát
folytatni: „megörökíteni a legendát”, de rámutat arra is, hogy a legenda nem
más, mint hazugság.

Egy legenda és lenyomata

Az új westernfilmek alkotói hisznek abban, hogy a western mint forma – amely
voltaképpen példázat a jó és a rossz ősi harcáról és az emberség próbájáról –
önmagában is életképes.

A téma egyes feldogozóinak világszemlélete közt viszont mintha olyan szakadék
tátongana, mint a filmjeikben szerepeltetett jók és rosszak között. Ahogy
elhagyjuk Amerikát, a büszke amerikai revolverhős, az igazság nehezen kezelhető
bajnoka Európa és Ázsia felé haladva egy „gondosan borotválatlan” ábrázatú és
bárdolatlan stílusú antihőssé vált. A zordabb darabok már nem is engedik a jót
győzni, vagy a műfaj szükségszerű haláleseteinek nincs katartikus jelentősége,
azok csak céltalan és értelmetlen sorsok végzetszerű lezárásai.

A „vadnyugat” tehát – valós személyei és helyszínei dacára is – csupán
kelléktár: művészi megfontolástól függ, ki mit kölcsönöz ki onnan, és milyen
körítésben tálalja. A rendezői utasítások mögött mára nem annyira a vadnyugati
monumentális tablók elkészítésének vágya áll, hanem pusztán az, hogy a kezük
alól egy erős, igazi film kerüljön ki. Olyan, amiért remélhetően megéri
felnyergelni, és elporoszkálni egy moziba. Majd meglátjuk.

Olvasson tovább: