Kereső toggle

Közállapotok Jézus korában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sokan azt hiszik, hogy Jézus és az apostolok idejében a mózesi Törvény
hatásának köszönhetően a júdeai társadalom erkölcsi állapota
összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint napjainkban. Azonban, jóllehet a
korabeli iratok, az Újszövetség, Josephus Flavius, a qumráni tekercsek és a
rabbinikus irodalom nagyon kevés dologban értenek egyet, abban teljes az
összhang közöttük, hogy az 1. századi Júdeában az egyéni és a közösségi morál
egyaránt a legsúlyosabb válságban volt.

A mai szemmel nézve szinte anarchikusnak mondható közállapotok előzményei
kétszáz évvel korábbra, Nagy Sándor hódításainak idejére nyúltak vissza, aki
megkezdte a Közel-Kelet átnevelését a hellén világnézetre és kultúrára.

A hellenizmus nemcsak az elnyomó hatalom erejénél fogva késztette igazodásra a
júdeaiak tömegeit is, hanem önmagában, kulturális erejénél fogva is nagyon vonzó
volt, különösen a fiatalok számára. A test szépségét és a lélek kifinomult
művelését egyesítő felfogás, mely ugyanakkor erkölcsileg jóval szabadabb
életfelfogást hirdetett, mint a Tóra, tömegeket ragadott magával. A jeruzsálemi
papok gyakran otthagyták a templomi áldozatokat, hogy időben odaérjenek a
lóversenyre; számos fiatal görög módra meztelenül edzett a többiekkel a hatalmas
tornacsarnokokban; a papság, az írástudók uralkodó osztálya körében is híveket
hódított magának a görög kultúra.

A mózesi Törvényhez hűséges, az erkölcsi romlás miatt aggódó körök
ellentámadásba lendültek, hirdették a megtérés szükségességét, és különböző
csoportokba szerveződtek. Az egyik ilyen – konzervatív papok által vezetett –
közösség súlyos konfliktusba keveredett a korrupt és törvénytelen, hellenista
jeruzsálemi főpapsággal, és miután e küzdelemben alulmaradt, i. e. 150 körül
kivonult a társadalomból, a sivatagban ütve fel főhadiszállását: ők a
holt-tengeri tekercseket ránk hagyó qumráni közösség.

Egy másik csoport ugyanebben az időszakban a társadalmon belül maradva
kísérelte meg a Törvényhez való hűséget, az erkölcsi tisztaságot megőrizni és
terjeszteni. ők fő célkitűzésükké azt tették, hogy a törvényhű írástudók által
javasolt módon elkülönítsék magukat a társadalom bűnös módon élő tagjaitól
(innen a nevük: elkülönülő, párús – azaz farizeus), és így minden körülmények
között megőrizzék erkölcsi és szellemi tisztaságukat. Eredendően jó szándékú
mozgalmuk fő jelszava ez volt: „Építsetek védőkerítést a Törvény köré!” Ezen azt
értették, hogy a Mózes által adott parancsokat értelmezni kell az újabb kor
kihívásaira, és pontosabban meg kell határozni, mi tilos és mi nem egy zsidónak.
Annak érdekében, hogy a Törvény parancsait még véletlenül se hágják át, újabb
rendeletekkel szigorították meg azokat, és egészen részletesen szabályozták,
szinte a nullára csökkentve az egyéni lelkiismeret szabadságát értelmezésükben.
Újabb és újabb védelmező parancsok százai születtek a vének, az írástudók és a
bírák részéről, hogy megvédjék a népet a hellenizáció, az elvilágiasulás
befolyásától. Mivel őket, különösen a vének legfelsőbb tanácsát, a 71 fős
Szanhedrint erre maga a mózesi Törvény hatalmazta fel (5Móz 17:8–13)
halálbüntetés terhe mellett előírva a nekik való engedelmességet, ezért a népre
nagy erkölcsi nyomás nehezedett, hogy parancsaikat meg kell tartani. Részletesen
szabályozták a tisztességes öltözködést, a nem-zsidókkal vagy engedetlen
zsidókkal és kultúrájukkal való érintkezés engedélyezett és tiltott módjait, az
istentisztelet menetét, a családi, közösségi, gazdasági, kulturális és
társadalmi élet és érintkezés minden részletét. Fenntartották maguknak a
Szentírás egyedül helyes értelmezésének jogát is.

Jóllehet a farizeusok létszáma Jézus és az apostolok korában mindössze hatezer
főnyi volt, ami elenyésző kisebbség a két és fél milliósra becsült lakossághoz
képest, az 1. századra mégis uralkodó befolyásra tettek szert (korábban üldözött
kisebbség voltak). E hatalmuk kiépülését annak köszönhették, hogy erős
konzervativizmusuk, erkölcsi-szellemi tisztaságuk (vagy legalábbis annak
látszata) és az Írás iránti elkötelezettségük, abban való jártasságuk miatt
elsősorban ők töltötték be az egyes városok bírói posztjait, és többnyire ők
voltak a zsinagógák és általában a vallási élet vezetői. Mivel a mózesi Törvény
nem választja el egymástól az államot és az „egyházat”, hanem erkölcsi-szellemi
alapon szabályozza a politikai élet, államigazgatás, gazdaság stb. területeit
is, ezért a mindössze 0,24 százaléknyi farizeus e döntéshozó pozíciókba kerülve
legalábbis Júdea társadalmi életét sikerrel lefedte. Galileában és a többi
periférián ez jóval hézagosabb volt, ezért aztán a farizeusok nyomása elől
menekülő „szabadabb szellemek”, illetve bűnösök ezekre a helyekre települtek át.
A farizeusok fegyelmezése elől elszökők igen nagy része Szamariában telepedett
le, így amikor Jézus ottani tevékenységéről olvasunk, ezt is figyelembe kell
vennünk.

A gazdasági, vallási, közösségi és egyéni ügyekben egyaránt ítélkező bírák, a
hitéletet szabályozó zsinagógavezetők, valamint a legfelsőbb tanácsban, a
Szanhedrinben többségbe került farizeusok befolyása így a köz- és a magánélet
minden szférájába behatolt. Valamennyi korabeli iratból kiderül, hogy a Törvény
köré épített „védőkerítésük”, azaz rendelkezéseik és bibliaértelmezéseik
számonkérése így súlyos, megfélemlítő teherként, vallási terrorként nehezedett a
népre. Ugyanis aki nem fogadta el ezeket, hanem kizárólag a Szentíráshoz kívánta
szabni magát szabad lelkiismerete szerint, az – legalábbis Júdeában –
gazdaságilag is, emberileg is, kapcsolataiban is ellehetetlenült. A farizeusok
és a nép nekik – félelemből – feltétel nélkül engedelmeskedő része ugyanis
radikálisan megszakítottak minden gazdasági, társadalmi, hitéleti és emberi
kapcsolatot az „engedetlenekkel”. A zsidó társadalom ekkor végletesen és
végzetesen kettészakadt két egymással alig érintkező részre: a „bűnösökre” és a
„megbízhatókra”.

Ennek pedig mindkét oldalon további súlyos személyiségkárosodás lett az
eredménye. A bűnösök súlyos bűntudat alatt éltek, amint ez jól látszik például a
galileai Péter első reakciójából Jézus csodájára: „Menj el tőlem, Uram, mert én
bűnös ember vagyok!” A farizeusok oldalán azonban még mélyebb problémát okozott,
ha minden igyekezetük ellenére mégis törvényszegésbe kerültek. Ha ugyanis
elismerték ezt a többiek előtt, akkor elvesztették hitelüket, ám ezzel
elvesztették megélhetésüket, kapcsolatrendszerüket is. Különösen a családfőkre
nehezedett nagy nyomás, mivel őket családjuk eltartásának felelőssége is
terhelte. Ilyen helyzetben az egzisztenciális félelem igen nagy úrrá válik,
különösen egy olyan közegben, ahol a vallási és az intézményi-gazdasági-állami
élet ennyire szorosan eggyé válik. Tekintettel arra, hogy a farizeusok nagy
többsége sem volt képes hiánytalanul megtartani sem a mózesi, sem a rabbinikus
törvényeket, és legtöbbjük nem vállalta fel a nyilvános beismerés
következményeit, a mozgalmat egyre jobban áthatotta a képmutatás, majd pedig –
miután másképp nem lehetett a lelkiismeretet elhallgattatni – a rejtett vagy
nyílt cinizmus.

Sokan azt hiszik, csak az Újszövetség ad ilyen képet a farizeusokról. Ez nem
igaz. A qumráni iratok jóval szigorúbb véleménye szerint a farizeusok és a
szadduceusok („a cinikus férfiak, akik Jeruzsálemben a népen uralkodnak”, „a
Verem Fiai” stb.) reménytelen figurák, akik már nem is képesek megtérni, a
kárhozat fiai, akiket nem is szabad megtérésre inteni. Josephus Flavius pedig
olyan súlyos korrupciós ügyekről számol be, amelyek az egész Szanhedrint
áthatották: egy ízben például maga a Nagytanács farizeus elnöke vesztegette meg
ajándékokkal a tagok többségét, köztük magát a főpapot is (!), hogy azok az ő
barátját válasszák meg egy fontos posztra. A korrupció tehát a legfelsőbb
szintig átitatta a törvényhozást és az igazságszolgáltatást. Még a rabbinikus
irodalom is ilyen történetekkel jellemzi azt az időszakot: „A bölcs elmagyarázza
nyilvánosan a kamatszedést tiltó parancsot, ő maga pedig kamatra adja kölcsön a
pénzét; tanítja, hogy »Ne rabolj!« ő maga pedig rabol; tanítja, hogy »Ne lopj!«,
ő maga pedig lop… Egyszer egy embernek ellopták a köpenyét, elment a bíróhoz, és
látta a köpenyét kiterítve annak az ágyán… Egyszer egy embernek ellopták a
lábosát, elment a bíróhoz, hogy panaszt tegyen, és ott találta a lábosát annak a
tűzhelyén.” Pál apostol, aki maga is farizeus volt korábban, szintén hasonlóan
jellemzi a közállapotokat.



De vegyük szemügyre a másik meghatározó, nagy politikai és vallási
befolyással rendelkező csoportot: a főpapokat és pártjukat, a szadduceusokat (cáddúkím,
vagyis „cádókisták”). Mindenki tudta, hogy a főpapi arisztokrácia dúsgazdag
családjai immár mintegy kétszáz éve pénzért és politikai alkukért cserébe
adják-veszik a jól jövedelmező főpapi tisztséget. Amióta pedig a rómaiak
uralkodtak az országon, a helytartók gyakran tetszésük szerint váltották le,
illetve jelölték ki a főpapokat – amiből nyilvánvaló volt, hogy azok a megszálló
hatalom bábjai. A makkabeusi háború óta a legfelsőbb elitet képező réteg legtöbb
tagja a görög kultúra erős befolyása alatt állt, olyannyira, hogy a Szentírás
könyvei közül csak Mózes öt könyvét fogadták el (mivel ez biztosította
hatalmukat), a prófétákat nem (mivel ezek a könyvek kritikával merték illetni a
papok korrupt tevékenységét). Nem hittek a halottak feltámadásában, helyette
hajlamosak voltak a görög filozófusok nyomán a reinkarnáció irányában értelmezni
a feltámadást. Erkölcstelenségük és eretnekségük szintén közismert volt a nép
körében. Mivel származásuk miatt a főpapi hivatalból mindezek ellenére sem
lehetett elmozdítani őket, jóm kippurkor, az engesztelés napján a Szanhedrin
esküvel kényszerítette a főpapot arra, hogy amikor a Szentek Szentjében egyedül
lesz, nem mond és tesz ott valami eretnekséget. Ekkoriban hozták a farizeus
rabbik azt a határozatot is, hogy kötelet kell kötni a főpapra: ha bűnei és
eretneksége miatt meghalna a legszentebb helyen, ki tudják húzni a holttestét.
Bár nincs hír arról, hogy ez valaha is bekövetkezett volna, elképzelhetjük az
ünnep hangulatát, amikor egy olyan ember ment be az – egyébként tragikusan üres
– legbensőbb szentélybe bűnbocsánatot szerezni, aki tagadta a prófétai könyvek
hitelességét, a görög filozófiai materializmust követte, és a feltámadás helyett
legfeljebb a reinkarnációban hitt.

Ez a szadduceus főpapság ráadásul erőszakos összecsapásokig menő konfliktusokban
állt ebben az időben magával a papsággal is, anyagi okokból. Ezt szintén több
egymástól független forrás is megerősíti: „Ebben az időben Agrippa király a
főpapi méltóságot Izmaelre, Fabi fiára ruházta. Ekkoriban a főpapok a
jeruzsálemi papokkal és elöljárókkal viszálykodásba keveredtek, úgy, hogy
mindkét fél egész csapat elszánt és izgága embert gyűjtött maga köré, és ha ezek
találkoztak, mindenütt szidalmazták és kövekkel dobálták egymást. Nem akadt
senki, aki megfékezte volna őket… Végül a főpapok durvaságukban és
elbizakodottságukban annyira vetemedtek, hogy nem átallották szolgáikat
kiküldeni a szérűkre, és ellopatni velük a papoknak járó tizedeket; ennek az
lett a következménye, hogy a szegényebb papok éhen haltak” – írja Flavius.
Ugyanerről az Izmael főpapról és a többi főpapi családról a rabbinikus irodalom
is így ír: „Az áldozati állatok bőreit… esténként elosztották a szolgáló papi
család tagjai között, de az erőszak emberei el szokták venni erővel. Akkor úgy
határoztak, hogy csak szombatévenként osztják szét őket egyszerre, ezért az
összes papi család eljött, hogy együtt vegyék át a részesedésüket. De a főpapok
így is elvették erőszakkal… Jaj nekem Chánin családja miatt, jaj nekem az
intrikáik miatt!... Jaj nekem Jismáél, Fábi fia családja miatt, jaj nekem az
ökleik miatt! Mert ők a főpapok, fiaik a Szentély kincstárnokai, vejeik a
gondnokok, szolgáik pedig botokkal verik a népet.” Az itt említett Chánin azonos
azzal a Hananiással, akit a Szanhedrin elé állított Pál apostol keresetlen
szavakkal így minősített: „Megver téged az Isten, te kimeszelt fal!” ő
végeztette ki Jakabot, Jézus testvérét is, ami közfelháborodáshoz, sőt a
leváltásához vezetett.

Nem mintha a farizeusok ebben jobbak lettek volna. Jézus gyermekkorában a
mozgalom kettészakadt Sámmáj és Hillél követőire, és kevéssé ismert, hogy a két
csoport között szintén előfordult még fegyveres vérontás is. Eközben azonban
gondjuk volt arra, hogy kötelezővé tegyék az evés előtti rituális kézmosást,
amelyről még ők maguk is elismerték, hogy semmiféle alapja nincs a mózesi
Törvényben – mégis kifejezetten isteni parancs tekintélyével erőltették át. A
források megemlékeznek arról, hogy elsőre ez nem is sikerült, mert a nép
egyszerűen nem fogadta el, még a farizeusok egy része sem – a második
kísérlettel azonban, legalábbis farizeus körökben, elfogadtatták. Pontosan ebben
a vitában nyilvánított véleményt Jézus, amikor élesen konfrontált a rendelkezés
erőltetőivel, mivel emberi parancsukat isteni tekintéllyel igyekeztek
érvényesíteni, miközben valóban isteni parancsokat pedig érvénytelenítettek.



A Szanhedrin elnöke ugyanis ebben az időszakban két mózesi törvényt is
hivatalosan hatályon kívül helyezett: a kideríthetetlen gyilkosság esetében
alkalmazott rituális eljárást (5Móz 21:1–9), valamint a házasságtörés
bizonyíthatatlan gyanújakor a „keserű víz itatását” (4Móz 5:11–31). Előbbi
esetben az indoklás az volt, hogy a kideríthetetlen gyilkosságok annyira
elszaporodtak, hogy a szimbolikus eljárást már képtelenség volt ilyen sokszor
lefolytatni. Ez pedig összefüggött egy „keresztapa”, Eliézer ben Dínáj
tevékenységével, aki a 30-as években lépett fel, és nyomdokain a közbiztonság
szinte teljesen összeomlott a közutakon, „az ország megint csak úgy hemzsegett a
rablóktól és a csalóktól” – írja Flavius is. Az irgalmas szamaritánus
történetében leírt bűntény hétköznapinak számított.

És ne gondoljuk, hogy a köznép egészében jobb állapotban volt! A házasságtörés
gyanújába került asszonnyal kapcsolatos gyakorlatot szintén az esetek rendkívüli
gyakorisága miatt függesztette föl a Szanhedrin. Indoklásukban emellett az is
szerepel: a férfiak körében is annyira elszaporodott a házasságtörés, valamint a
prostituáltak látogatása, hogy igazságtalan lenne csak a nőket büntetni
tömegesen. A társadalom széles rétegeit átjárta ez az erkölcstelen gyakorlat. Az
1. század 20-30-as éveitől a 70-ben bekövetkezett teljes pusztulásig tartó
időszakban, vagyis éppen Keresztelő János, Jézus és az apostolok fellépése
idején a köznép életét így jellemzi a zsidó emlékezet: „Elszaporodtak az
élvhajhászok, az igazságot elhajlították, a vezetés megromlott… Elszaporodtak
azok, akik részrehajlást mutatnak az ítélkezésben… Elszaporodott a bírák
befolyásolása az ítélethozatal során, nagy harag támadt Izrael ellen, és a
Sechíná (Isteni Jelenlét) eltávozott… Elszaporodtak azok, akiknek nyereségük
után jár a szívük, egyre többen vannak azok, akik a jót rossznak, a rosszat
jónak mondják… Egyre több az erőszakos ember, a tanítvány pedig egyre kevesebb,
és a Tóra elment keresni valakit, aki tanulmányozza. Mióta az erőszakos emberek
elszaporodtak, Izrael lányai erőszakos emberekhez mennek férjhez, mert a mi
nemzedékünk már csak a külső megjelenést nézi… Elszaporodtak azok, akik
erőszakkal kényszerítik rá áruikat a családfőkre, egyre több lett a vesztegetés
éppúgy, mint az igazságosság kudarca, és megszűnt az öröm… Mióta elszaporodtak
azok a bírák, akik így szólnak: »Elfogadom a szívességedet«, »Nagyra értékelem a
szívességedet«, azóta mindenki azt csinálja, ami helyesnek tűnik a szemében;
közönséges emberek nagy méltóságra emelkedtek, míg kiváló emberek alacsony sorba
kerültek, és az ország egyre jobban megromlott. Amióta elszaporodtak az irigyek
és harácsolók, egyre többen lettek, akik megkeményítették a szívüket, és
bezárták a kezüket, hogy ne adjanak kölcsönt… Mióta elszaporodtak azok a nők,
akik nyújtogatják a nyakukat, és enyelegnek a szemükkel, egyre nagyobb szükség
lenne a keserű vízre, de megszűnt annak gyakorlása… Amióta a szív kevélysége
elszaporodott, egyre több a viszály Izraelben. Amióta Hillél és Sámmáj
tanítványai elszaporodtak, akik nem szolgáltak, egyre több lett a viszály
Izraelben, és a Tórából két Tóra lett…”

Flavius is alátámasztja mindezt: „Akkoriban a zsidók közt javában burjánzott
mindenféle aljasság; nem volt bűn, amit el ne követtek volna, és ha valaki
akárhogy megerőltette volna az eszét, nem tudott volna már újabbakat kieszelni.
A magánélet és a közélet egyformán ebben a nyavalyában szenvedett, és versengve
igyekeztek túltenni egymáson az Isten ellen elkövetett bűnökben és a
felebarátaik elleni jogtalankodásban. A hatalmasok sanyargatták a köznépet, ez
viszont mindenáron ki akarta irtani a hatalmasokat; amazoknak zsarnoki uralomra
fájt a foguk, a népnek pedig az erőszakoskodásra és a gazdagok kirablására…”

Ilyen közállapotokhoz vezetett a hellenista kultúra és a vele szemben
szerencsétlen eszközökkel fellépő farizeus mozgalom patthelyzete. Ebben a
légkörben lépett fel a názáreti rabbi, hogy a bűn és a farizeizmus két
szakadéka, a törvénytelenség és a törvénykezés tátongó mélységei között egyedül
járható keskeny ösvényre vezesse népét – elsőre még sikertelenül.

Olvasson tovább: