Kereső toggle

Magyarul is megjelent a katasztrófa-tan alapműve

Ütköző világok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Az Ütköző világok azokról a háborúkról szól, amelyek az égben a
történelem előtti időkben zajlottak. Ezekben a háborúkban a Föld is részt
vett…" – írja Immanuel Velikovsky orosz származású természettudós, polihisztor
ötven éve írt könyvének előszavában. Az első kiadása óta a viták
kereszttüzében álló m? egy új irányzatot hozott létre a tudomány és a teológia
határán. A "katasztrófa-tan" alapkönyve most először jelent meg magyar
fordításban. (Ütköző világok, Novella Kiadó, 2000.)

"Az ég és a föld harmóniája vagy stabilitása a világ mai felfogásának
kiindulópontja, ahogyan ez Newton égi mechanikájában és Darwin evolúciós
elméletében kifejeződik. Ha e két tudós férfi szent és sérthetetlen, akkor ez a
könyv eretnekség" – írja Velikovsky, aki elismeri: elméletével elsősorban azt
kívánta bemutatni, hogy a bennünket körülvevő világ egy váratlan külső erő
hatására – például ha egy meteor a Föld közvetlen közelében halad el –
radikálisan megváltozhat. Hegyláncok süllyedhetnek a tenger mélyére, és új
szárazföldek bukkanhatnak fel, a Föld forgása megváltozhat, tüzes kövek eshetnek az
égből, a fordított gravitáció következtében az óceánok kettéválhatnak és így
tovább. Ilyen kataklizmák nyomait nemcsak a Föld felszíne őrzi, a különböző
népek mondáiban is rendszeresen előfordul a világot megrázó pusztulás emléke. A
szerző az olvasóra bízza, hogy könyvét irodalmi műként olvassa, vagy egy
tudományos hipotézisként, amely a múlt megválaszolatlan kérdéseire próbál új
válaszokat keresni.

Velikovsky kanyargós életutat járt be: a húszas évek elején Albert Einstein
munkatársaként dolgozott Berlinben, majd 1950-ben, miután közzétette meghökkentő
elméletét a Földet az elmúlt korokban ért kozmikus katasztrófák okairól, a tudós
társadalom kiátkozta. A könyv kiadására vállalkozó neves amerikai könyvkiadót
nemzetközi bojkottal fenyegették meg, az Ütköző világok mégis első számú
bestseller lett. Mivel Velikovsky állításait ókori szövegekből is – a Bibliától
a különböző népek mítoszaiig – megpróbálta igazolni, a teológusok körében
szintén fekete bárány lett. Az űrkutatás eredményei, az Apolló- és a Mars-program
azonban egyes pontokon igazolni látszottak elméletét, így a hetvenes évektől több
meghívást kapott neves egyetemekről, hogy bemutassa hipotézisét. Az 1979-ben elhunyt
tudós teóriái iránt a kilencvenes években megújult az érdeklődés, és
állításai – rá hivatkozva, vagy a nélkül – újabb bestsellerek sorát
indították útjukra, nem beszélve a "katasztrófa-tan" alapján készült
hollywoodi apokaliptikus filmeposzok soráról.



Meteorkráter az arizonai sivatagban. Katasztrófák sorozata érhette bolygónkat
   

Megállt a Nap



Velikovsky figyelmét 1940-ben keltették fel az Ószövetségben feljegyzett természeti
kataklizmák, az exodust megelőző egyiptomi csapások és a Kánaán földjének
elfoglalása során bekövetkezett csodák. A magát egyetlen tételes valláshoz sem
soroló tudós abból indult ki, hogy – szemben a kora uralkodó teológiai
felfogásának számító bibliakritikával – az ószövetségi leírásokat valóságos
történelmi eseményeknek tekintette, és ekként próbált magyarázatot keresni a
gyakran kozmikus méreteket öltő hirtelen természeti változásokra.

Könyvének első fejezetében Velikovsky így ír: "A csodák leghihetetlenebb
története Józsué ben Núnról szól, aki, miközben a kananeus királyokat üldözte
Bethoronnál, azért könyörgött a Napnak és a Holdnak, hogy álljanak meg. »Ezt
mondotta vala pedig Izráel szemei előtt: Állj meg nap, Gibeonban, és hold az Ajalon
völgyében! És megálla a nap, és vesztegle a hold is, a míg bosszút álla a nép az
ő ellenségein. Avagy nincsen-é ez megírva a Jásár könyvében? És megálla a nap az
égnek közepén és nem sietett lenyugodni majdnem teljes egy napig.«" (Józsué
könyve 10,12-13)

Miután egy ilyen esemény csak akkor következhet be, ha a Föld abbahagyja szokásos
forgását, Velikovsky elgondolkodott: vajon előállhatott-e egy ilyen kozmikus zavar,
és ha igen, mi okozhatta azt. Amióta az időt mérik, minden év szabályszerűen 365
napból, 5 órából és 49 percből áll – semmi jele a fennakadásnak. Elméletileg
ugyan elképzelhető – jegyzi meg az orosz tudós –, ha a Föld egy kellően nagy
tömeg? égitesttel találkozik, vagy annak közelében halad el, hogy a szokásos
tengely körüli mozgása egy időre megszűnik. (Kérdés persze, hogy a megálló Föld
felszínén lévő tárgyakra ható tehetetlenségi erőtől nem kellett volna-e romba
dőlnie és több száz kilométerrel arrább repülnie mindennek, ha csak a természet
erői érvényesülnek, és nem Isten beavatkozásáról van szó?) De történt-e ilyen
kozmikus találkozás három-négy évezreddel ezelőtt?

Velikovsky szerint igen, mégpedig pontosan a zsidók Egyiptomból történt kivonulása
körüli évtizedekben. Szerinte ekkor egy üstökös szilárd magja haladt el a Föld
közvetlen közelében, miközben a sokkal ritkább anyagból álló csóva végigsöpört
a bolygó felszínén. Az ekkor fellépő gravitációs hatás egyszerre hatott a Föld
forgására és felszínére, míg az üstökös csóvájában lévő anyagok a légkörbe
jutva soha nem látott természeti jelenségeket idézhettek elő égen és földön
egyaránt. Egy ilyen apokaliptikus találkozást a Föld legkülönbözőbb részein
kellett tapasztalniuk az akkor élt embereknek.

Könyvében Velikovsky sorra veszi meghökkentő állításának lehetséges
bizonyítékait. Elsőként a Bibliához fordul támpontul, és felhívja a figyelmet:
mielőtt a Nap Józsué korában több órára megállt és nem haladt tovább nyugat
felé, egy másik égi jelenség is történt: "Mikor pedig futnak vala ők [az
emoreusok] Izráel előtt a bethoroni lejtőn, az Úr nagy köveket hullata rájok az
égből egész Azekáig, és meghalának. Többen valának, a kik a jégeső kövei miatt
haltak vala meg, mint azok, a kiket fegyverrel öltek meg Izráel fiai." (Józsué
könyve 10,11)

Velikovsky úgy véli, hogy az emberek ezreit elpusztító kőzuhatag és a rendkívüli,
közel 48 órás nappal ugyanazon okra vezethető vissza, egy üstökössel történt, kis
híján végzetes karambolra. (Hetek 2000. február 12., Biliárd a naprendszerben)



A kataklizmák kora



Velikovsky elmélete szerint a Földet nem ekkor érte először – és nem is utoljára
– ilyen rendkívüli csapás. "Világszerte közkelet? az a nézet, mely szerint a
korszakoknak heves természeti változások vetnek véget. A korszakok száma népenként
és hagyományonként változik. A különbség azoknak a katasztrófáknak a számától
függ, melyeket az illető nép megőrzött emlékezetében, vagy attól, hogy egy korszak
végének tekintette-e ezeket" – írja könyvében.

Az ókori források közül a szerző megemlíti, hogy az etruszkok krónikáiban –
Varro római író szerint – hét korszakról vannak feljegyzések. Censorius, aki
összegyűjtötte Varro műveit, azt írta, hogy "az emberek szerint különböző
előjelek bukkantak fel, melyek révén az istenek minden korszak végéről
tájékoztatták az embereket. Az etruszkok jártasak voltak a csillagok tudományában, s
miután alaposan megfigyelték az előjeleket, e megfigyeléseiket rögzítették
könyveikben."

A görögöknek hasonló hagyományaik voltak. "Van egy olyan időszak – írta
Censorius –, melyet Arisztotelész »a legfőbb évnek« nevezett, s melynek végén a
Nap, a Hold és minden bolygó visszatér eredeti helyzetébe. E »legfőbb évnek« nagy
tele van, melyet a görögök kataklüszmosznak neveztek – ez özönvizet jelent –,
és nagy nyara, melyet a görögök ekpürószisznak, vagyis világégésnek neveztek. A
világot ezekben a korszakokban mintha valóban víz árasztotta volna el, és tűz
égette volna."

A Krisztus előtti V. században az apollóniai Diogenész a világ pusztulását, majd
ezt követő újjászületését feltételezte, míg Hérakleitosz azt tanította, hogy a
világ időszakonként tűzvészben pusztul el. A számoszi Arisztarkhosz szerint a
világot 2484 évenként két csapás sújtja – a tűzvész és az özönvíz. A
sztoikusok általában hittek az időszakonkénti tűzvészekben, melyek azért sújtanak
le a világra, hogy az aztán új formát öltsön. "Ez az örökégő tűz erőinek
tulajdonítható, mely a dolgokban jelen van, és hosszú időciklusok folyamán mindent
felold magában, s amiből újjászületett világ keletkezik" – így fogalmazott
Philón. A világégés szükségszerűségét és elkerülhetetlenségét hirdető
hellénisztikus filozófiák szerint egy ilyen katasztrófa a jövőben a világ végső
pusztulásához vezet – összeütközik egy másik világgal, s atomjaira hull.
"Démokritosz és Epikurosz – magyarázta Philón – sok világ létezését veszik
alapul, melyek eredetét az atomok kölcsönhatásainak és keveredésének,
pusztulásukat pedig az így kialakult testek visszahatásainak és ütközéseinek
tulajdonítják." Mivel a Föld végső pusztulása felé tart, ismétlődő kozmikus
katasztrófákon esik át, és újjáalakul mindazzal együtt, ami rajta él. Egy ilyen
közismert történet az atlantiszi civilizáció hirtelen pusztulása, amelyről Platón
írt több művében. (Hetek 1999. október 22., Az elveszett aranykor nyomában)

Hésziodosz, az egyik legrégebbi görög szerző négy korról és négy emberi
nemzedékről írt, melyeket elpusztított a bolygóistenek haragja. A harmadik kor a
bronzkor volt; amikor Zeusz ezt elpusztította, új nemzedék népesítette be a Földet.
A trójai háború hősei e negyedik nemzedék tagjai voltak. Ezek után Zeusz új
pusztítást rendelt el, majd megteremtett "ismét egy emberi fajtát, / sok népet
tápláló földön most ezek élnek" – ez az ötödik, a vas nemzedéke. Hésziodosz
egy másik művében leírta az egyik korszak végét. "…Meggyulladt s dübörögve
nyögött fel az életadó föld… Felforrott a talaj, hullámai Ókeanosznak… Mint
amikor Föld és a kiterjedt Ég a magasból / Egymáshoz közelítettek, volt ekkora
lárma…" (Istenek születése, 693. sortól)

Nemcsak Európában maradtak fenn a hajdani kataklizmák emlékei – állítja
Velikovsky, jóval megelőzve az ezredfordulós apokaliptikus irodalom sikerkönyveinek
gondolatmenetét. Szerinte a kozmikus katasztrófákra visszavezethető világkorszakok
régi és igen tartós hagyományaira bukkantak Amerikában az inkák, az aztékok, a
maják között. A Yucatán-félszigeten talált, kőbe vésett feliratok java része
világkatasztrófákra vonatkozik. "E töredékek közül a legrégebbiek
általánosságban olyan nagy katasztrófákra vonatkoznak, melyek bizonyos
időközönként és ismételten megrázkódtatták az amerikai kontinenst, és
amelyekről e kontinens minden népe többé-kevésbé határozott emlékeket őriz" –
idéz Velikovsky egy múlt századi francia archeológust és hozzáteszi: mexikói
kódexek és olyan indián szerzők, akik megírták múltjuk krónikáját, kiemelkedő
szerepet tulajdonítanak azon kataklizmák hagyományainak, melyek megtizedelték az
emberiséget, és megváltoztatták a Föld arculatát. A mexikói birodalom krónikáiban
ez áll: "A régiek tudták, a mai ég és föld kialakulása előtt az ember már
létezett, s az élet négyszer öltött testet."

Létezik olyan bibliai értelmezés is, amely az eredeti teremtés mellett
elképzelhetőnek tartja, hogy Isten a világot – amikor egy világkorszak lezárult –
többször is "újraöntötte". E felfogás szerint a Szentírás kezdő sora
("Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.") és közvetlen folytatása ("A
föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az
Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.") nem jelölhet két egymást követő eseményt.
A Teremtés könyvének első két fejezetében leírt történet – a földi élővilág
és az ember teremtése – előtt eszerint történnie kellett olyan eseményeknek, amely
következtében a Föld "kietlen és puszta" lett – állítják e teória hívei,
akik a sötétség jelenlétét is az Ádám előtti világot ért isteni ítélet
következményeivel magyarázzák. Ez a korszak annyira gonosszá válhatott, hogy –
ellentétben a későbbi özönvízzel – egyetlen képviselője sem léphetett át az
új korszakba. Az anyagi világ azonban a csapás nyomán nem semmisült meg, bár a Föld
katasztrófa sújtotta övezetté vált. Az ősvilág "bontott tégláiból" hozta
létre később Isten azt a világot, amelybe Ádámot helyezte – állítják a
"rés-elméletként" is emlegetett feltételezés szószólói, akik hozzáteszik:
akár több ítélet– újjáteremtés ciklus is elférhetett a két bibliai vers
közötti meghatározatlan hosszúságú időszakban. Ilyen ciklikus változást
feltételez az orosz író is, amikor az időközönként bekövetkező "égi
ütközetek" soráról ír.



Égi diszharmónia



A kozmosz, különösen a Naprendszer rendje Velikovsky szerint az elmúlt évezredekben
nem volt állandó. Úgy véli, hogy a Föld tengelye és a keringés síkja közti szög
legalább egyszer, az özönvíz során – amelynek az emlékét számos nép mítoszai
megőrizték – megváltozott. A bibliai leírás szerint ennek következtében alakultak
ki az évszakok is. Ilyen elmozdulásra azonban csak egy kozmikus beavatkozás adhat
magyarázatot, csakúgy mint a Föld mágneses pólusainak változására.

Velikovsky feltételezi azt is, hogy az özönvíz idején nemcsak a Földet, hanem az
egész Naprendszert katasztrófa érhette. A kataklizma következtében felbomlott az égi
harmónia: egyes bolygók elveszítették holdjaikat, mások tucatnyit vonzottak magukhoz,
amelyek közül ma a többség a bolygók forgásával azonos irányban forog, mások
azonban épp ellentétesen. A diszharmónia nyomát mutatják a bolygók felszínén
látható "sebhelyek" és az égitestek Nap körüli pályái is, amelyek közül
egyik sem alkot pontos kört. Nincs összefüggés a bolygók mérete és a Naprendszerben
elfoglalt helyük között sem: nagyok és kicsik váltogatják egymást.

Szintén megmagyarázhatatlannak tűnik a meteorok, üstökösök és aszteroidák
ezreinek létrejötte és kaotikus mozgása. A bolygók és a Naprendszer kisebb tagjai
közötti ütközésre látványos példa volt, amikor 1994-ben a Schumacher-Levi
üstökös darabjai napokon át hatalmas tűzgolyókat létrehozva csapódtak be a Jupiter
felszínén. Ez a látványos égi jelenség is arra figyelmeztet: a világ, ahogy mi
ismerjük, egy nap gyökeresen megváltozhat. A "katasztrófa-tan" egyik előfutára,
Seneca így írt erről: "Egyetlen nap sírba viszi az egész emberiséget. Mindaz, amit
a szerencse hosszan tartó türelme létrehozott, mindaz, ami kiemelkedett, mindaz, ami
szép és gyönyörű, nagy trónok, nagy népek – mindez elsüllyed a mélységben, s
egyetlen óra alatt megsemmisül. (…) A lángok heve szétveti majd a föld kérgének
vázát." A római sztoikus filozófus kortársa, Péter apostol alighanem épp
Rómából írt második levelében az özönvízre és egy eljövendő korszakváltásra
utalva hasonlóan fogalmaz: "…egek régtől fogva voltak, és föld, mely vízből és
víz által állott elő az Isten szavára; amelyek által az akkori világ vízzel
elboríttatván elveszett. A mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó által
megkíméltettek, tűznek tartatván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek
romlásának napjára." (3,5-7)

Az Ütköző világok sok válasszal adós marad, másokra nyilvánvalóan téves vagy
erősen vitatható választ ad – mégis nehéz, még ellenfelei számára is, Velikovsky
érveit megkerülni. Azok a teológusok, akik nem a bibliakritika talaján állnak,
örömmel veszik ugyan, hogy egy természettudós elismeri a Szentírásban feljegyzett
események realitását, azonban kifogásolják, hogy a szerző nem számol a
természetfeletti dimenzióval, amely nélkül mégiscsak nehéz megmagyarázni az
egyiptomi kivonulás eseményeit, azt az "intelligens halált" például, amely csak
az elsőszülötteket pusztította el, ráadásul éppen azon egyetlen éjszaka alatt,
amikor Izrael fiai a páskhabárány húsát elfogyasztották. A természettudósok és
történészek jelenlegi elméleteibe pedig nehezen illeszthető be a világ általuk
feltételezett stabilitását tagadó nézet, amely nem az ő önkéntelen
hipotézisükből indul ki, mely szerint a körülmények mindig ilyenek voltak, illetve
csak saját belső törvényeik szerint változtak, fejlődtek a Földön. Velikovsky
tradíciókat megkérdőjelező "eretnek" elméletei fél évszázada provokálják a
tudományos és a vallási világot – most már magyarul is.

Olvasson tovább: