Kereső toggle

Régészek és politikusok vitái Izraelben

Kulcs a Bibliához

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az európai nemzetek közösségében még fiatalkorúnak számító Izrael életében
egyedülálló módon függ össze vallás, történelem és politika. A knesszetben
helyet foglaló izraeli honatyák nemegyszer komoly bibliai kérdéseket vitatnak meg, ami
nem is csoda, hiszen a mai Izrael Állam előtörténete a Bibliában áll leírva. Ezért
is tulajdonítanak nagy jelentőséget minden, a Bibliával kapcsolatos történeti-régészeti
felfedezésnek, illetve ezért is kap politikai színezetet szinte minden ezzel
kapcsolatos tudományos feltevés. Nemrégiben a Tel Aviv-i Egyetem és a Jeruzsálemi Héber
Egyetem tudósai vitatkoztak össze azon, hogy vajon történetileg igazolhatók-e a
Biblia Izrael korai történetére vonatkozó állításai. Az ügyben az oktatási
miniszter is hallatta hangját.



Kerek oltár Megiddóban. A település már Salamon előtt is fontos szerepet töltött
be

A bibliai régészet születése



A Biblia az igazság keresését a bányászat munkájához hasonlítja. A XIX. század vége
óta ez a hasonlat valóságos értelmet nyert. 1871-ben Heinrich Schliemann úgy vette
kezébe Homérosz két és fél ezer éves eposzait, ahogy addig senki: precíz és
hiteles történelemkönyvként használta fel Trója megtalálásához. Nem várt sikere
nyomán sokan remélték, hogy a Biblia könyveinek – addigra szintén minden ponton kétségbe
vont – történeti igazságát is a föld alól kiásott leletekkel lehet bizonyítani.
Úttörő munka volt ezen a területen A. H. Sayce két műve: az 1894-ben megjelent "Magas
kritika és a tárgyi emlékek" (Higher Criticism and the Monuments), valamint a később
napvilágot látott "A tárgyi emlékek tényei és a magas kritika hazugságai"
(Monumental Facts and Higher Critical Fancies).

Az 1920-30-as évek végére már meglehetős számú hasonló m? került publikálásra
a Biblia történetiségét valló tudósok tollából. A tudományos igény? bibliai régészet
megalapítójának William Foxwell Albrightot tekinthetjük, aki 1935-ben e szavakkal méltatta
a diszciplína jelentőségét: "Az elmúlt században Palesztinában és a környező
országokban folyó régészeti kutatások teljességgel átformálták a Biblia történelmi
és irodalmi hátterére vonatkozó ismereteinket. A Biblia többé nem tűnik a múlt
valamiféle magányos emlékművének, olyan jelenségnek, amelynek semmi köze ahhoz a környezethez,
amelyben megszületett. A Bibliával szemben a XVIII. és XIX. század jelentős tudósai
által megfogalmazott szkepticizmus (…) egyre inkább hitelét veszti. Egyik felfedezés
a másik után eredményezte, hogy egyre nőtt a Biblia mint történeti forrás értékének
elismertsége."

A II. világháború után Európában újra eluralkodó szkepticizmussal szemben az
Albright-iskola is hallatta szavát. George Ernest Wright 1952-ben publikálta "A
cselekvő Isten: a bibliai teológia mint történetmondás" (God Who Acts: Biblical
Theology as Recital) cím? könyvét, amely hamarosan a téma klasszikusává vált.
Wright hangsúlyozta a bibliai hit történeti alapjait: "Részesülni a bibliai hitben
annyit jelent, hogy valóban komolyan kell vennünk a történelmet, mint a hit elsődleges
adatait." A bibliai hit számára ugyanis központi jelentőséggel bír az, hogy
bizonyos események (például az egyiptomi kivonulás, a Törvényadás, Kanaán elfoglalása,
Jézus Krisztus feltámadása stb.) valóban megtörténtek-e vagy sem. Wright sikemi ásatásai
(1956), majd az azt követő publikációk (Shechem: The Biography of a Biblical City,
1965) nagy visszatetszést váltottak ki főleg a németországi protestáns teológus körökben,
és rendkívül kiélezték a fundamentalista–modernista ellentétet. Az 50-es években
ez a vita már a publicisztika szintjére jutott. 1956-ban egy német újságíró, Werner
Keller fundamentalista oldalról megírta a téma máig talán legismertebb népszerűsítő
összefoglalását, amelynek már címe is rendkívül provokatív: "Mégis a Bibliának
van igaza" (Und die Bibel hat doch Recht).

Ezt a fajta populáris "bibliai régészetet" azonban igen sok támadás érte minden
oldalról, tegyük hozzá: joggal. Az elmúlt több mint egy évszázad kutatásai – bár
valóban hoztak jelentős eredményeket – világossá tették, hogy a régészet nem a
Biblia minden zárját felnyitó kulcs. Fontos szerepe van és lehet bizonyos történeti
tények tisztázásában, de semmiképpen sem helyettesítheti a Bibliára mint Isten
kinyilatkoztatott Beszédére alapozott hitet.



A kételkedők hangja



Már az ókorban is sokan akadtak, akik azt állították, hogy a Biblia nem más, mint mítoszok
és legendák gyűjteménye, az Ó- és Újszövetségben szereplő események vagy
sohasem történtek meg, vagy nem úgy mentek végbe, ahogyan azt a Bibliában olvassuk. Különösen
a pátriárkák, az egyiptomi kivonulás, a zsidó honfoglalás és az egyesített királyság
korszakával kapcsolatban adtak és adnak hangot kételyeiknek a szkeptikusok.

Az óév utolsó heteiben alaposan felkavarta az izraeli tudományos életet Zeév Herzog
régész (Tel Aviv-i Egyetem) bejelentése, miszerint a régészeti leletek nagy része
nem támasztja alá, némelyike pedig egyenesen ellentmond a Biblia azon részeinek,
amelyek a zsidó nép megjelenéséről és megtelepedéséről szólnak. A régészeti
leletek nem igazolják, hogy a Bibliában közölt időpontban zsidók tömegesen hagyták
volna el Egyiptomot; Jerikó fokozatosan hanyatlott le, és nem egy csapásra pusztították
el.

Herzog úgy véli, hogy hibát követtek el azok az izraeli régészek, akik egyre jobban
belelovallták magukat a gondolatba, hogy ásatásaikkal a Bibliában foglaltakat pontosan
alátámaszthatják. Állításaikkal szemben – vallja Herzog – a zsidó állam
alapjait valamikor a IX. században kell keresnünk, amikor pásztortörzsek telepedtek
meg a Holt-tenger fölé magasodó hegyeken, és két nagy rivális államot alapítottak:
Júdát és Izraelt. A Dávid és Salamon állítólagos erős királyságának idejéből
származó városok feltárásai azt bizonyítják, hogy ezek a települések valójában
elszórt házakból álló területek voltak, a királyság pedig kis, provinciális
dinasztia uralma, amely nem gyakarolt valódi hatalmat a vidék felett. Hacór, Megiddó
és Gezer feltárásai mind ezt bizonyították: Megiddóban Herzog szerint például egyáltalán
nem is volt fal. Jeruzsálem, Dávid királyságának fővárosa pedig legjobb esetben is
csak egy kis városka volt, egy apró citadellával, amit a király részére emeltek.

Moshe Kochavi – szintén a Tel Aviv-i Egyetem régész-tanára – sietett megerősíteni,
hogy kollégája állításai az utóbbi évtizedek ásatásain alapulnak, melyek eredményét
a régész azért nem publikálhatta, mert az az "izraeli nemzeti mítosznak" mond
ellent. Az ügyben megnyilatkozó izraeli oktatási miniszter, Yossi Sarid maga is egyetért
Herzoggal. Szerinte helytelen, hogy a felnőtteknek és iskolásoknak turistakirándulásokat
szerveznek a régészeti lelőhelyekre, amelyeket a Biblia egyértelm? bizonyítékainak
állítanak be, s úgy használják a Bibliát, mint valami történelemkönyvet, vagy
hiteles forrásmunkát.

E véleményekkel szemben – szakmai körökben – eddig egyedül Amnon Ben-Tor régész
(Jeruzsálemi Héber Egyetem) hallatta hangját. Szerinte Herzog és posztmodernista
szellemi követői arra használják fel tudományukat, hogy politikai irányzatokat támogassanak,
nevezetesen éppen azokat, amelyek igyekeznek lerombolni a zsidó állam megalakulására
vonatkozó hagyományokat. Ben-Tor szerint az i. e. X. századi feliratok és leletek azt
bizonyítják, hogy Dávid és Salamon király vezetésével a zsidók olyan államot alapítottak,
amely mindenképpen jelentékeny lehetett. Lássunk ezek közül néhányat.



Dávid háza



A Biblia szerint Dávid uralkodása alatt az Izraeli Királyság elérte politikai és
katonai hatalmának csúcsát. Hogy mekkora volt Izrael területének kiterjedése Dávid
és Salamon uralkodása alatt, azt mutatja az alábbi idézet: "Mert ő uralkodott
minden helyen a folyóvizen túl (az Eufratésztől nyugatra), Tifsától Gázáig, minden
királyságon, melyek a folyóvizen túl voltak" (1Kir 4,24). Dávid és Salamon
birodalma tehát az Eufrátesz nagy kanyarulatánál levő Tifsától a Kanaán földjének
déli részén levő Gázáig ért. Dávid emellett azért is jelentős szereplője a zsidó
történelemnek, mert a prófétai ígéret szerint az ő "házából" (vagyis családjából)
kell származnia a Messiásnak. Ezért is nevezi Máté evangéliuma Jézust "Dávid fiának"
mindjárt az első versében, s ezért törekedett arra a római császárok némelyike,
hogy Dávid leszármazottainak még írmagja se maradjon Izraelben.

Hét évvel ezelőtt nagyjelentőség? felfedezés történt Dávid házával
kapcsolatban, amely – legalább részben – kihúzza a talajt a szkeptikusok lába alól.
Tel Dan (Tell el-Qadi) Galileában, a Hermon-hegy lábánál fekvő romterület. A Bírák
könyvének 18. fejezetében részletesen olvashatjuk a város alapításának történetét,
hogyan foglalta el Dán törzse az eredetileg szidóniak által alapított várost a Béth-Rehób
völgyében: "És elnevezték a város nevét Dánnak, atyjuknak, Dánnak nevéről, aki
Izraelnek született volt. Bár először Lais volt a város neve." (Bírák könyve
18,29) Az ókori város régészeti feltárása 1966-ban kezdődött el Avraham Biran
izraeli régészprofesszor vezetésével. Az azóta eltelt időszakban igen kevés írott
forrás került elő itt, egészen 1993-ig, amikor egy feliratos bazalt kőre bukkantak rá
a kutatók, melynek szövege így hangzik: "…És Hadad királlyá tett engem. És
Hadad előttem járt, és én megváltam az én királyságom hét […]-tól, és levágtam
hetven királyt, akik befogtak sokezernyi harci szekeret és sokezernyi lovat. Megöltem
Jehorámot, Ahábnak Izrael királyának fiát, és én megöltem Aháiját, a Dávid házából
származó Jehorám királynak fiát. És leromboltam városaikat és földjüket pusztasággá
tettem […] és Jéhu uralkodott Izrael felett és megostromolta…" A töredékes
felirat Hazaél hódításait mutatja be Izrael és Júda földjén. A győzelmi sztélét
uralkodásának korai szakaszában, valamikor a IX. század utolsó negyedében állíthatta
fel.

Felmerül az a kérdés is: ki törethette össze a győztes asszír király feliratát?
Izrael fennállásának időszaka alatt mindössze két király jöhet szóba, akik
viszonylagos függetlenséget tudtak kivívni országuk számára. Az egyikük Jehoás, Jéhu
unokája, a másikuk II. Jeroboám, az előbbi fia. Ők kb. 800 és 745 között
uralkodtak, amikor Damaszkusz hatalma meglehetősen meggyengült. Jehoás visszafoglalta
az arámiaktól az izraeli városokat, II. Jeroboám pedig – Jónás próféta kijelentéseinek
megfelelően – messze északra és keletre is kiterjesztette királysága határait. A
kutatók szerint az előbbi király törethette szét Hazaél győzelmi feliratát, amely
bizonyítja, hogy a júdabeli királyok dávidi leszármazását még az asszírok is számon
tartották!



Salamon építkezései



A Dávid által megteremtett birodalom Salamon idejében ért delelőjére. A Szentély és
a királyi palota mellett Salamon erős várakat is épített az ország kulcsfontosságú
helyein; ezek közül a Biblia Hacórt, Megiddót és Gezert említi. Mindhárom városban
ugyanolyan fajtájú, hatkamrás, monumentális erődkapukat találtak, amelyek ma is láthatók.
Ezek korhoz kötésében azonban eltérnek a vélemények: a "minimalista" régészek
a IX., míg a Biblia iránt kevésbé szkeptikusok a X. századra datálják őket.

Salamon nevéhez több építészeti innováció is fűződik, melyek alapján szinte
teljes bizonyossággal lehet ezeket az építkezéseket az ő korára helyezni. Az úgynevezett
"oszlopos házak"-at egyesek kincstáraknak, vagy raktáraknak tartják; mások
ellenben lóistállóknak vélik, amely összhangban van azzal, hogy Salamon harci
szekereknek és lovaknak is épített laktanyákat. Gabriel Barkay magyar származású
jeruzsálemi régész szerint az, hogy ezekből az oszlopos helyiségekből gyakorlatilag
hiányzik a leletanyag, azt bizonyítja, hogy esetükben nem raktárakról, hanem lóistállókról
lehet szó. Megiddóban az istállóhoz egy 55 x 55 m-es tér is csatlakozik, amit valószínűleg
idomítás vagy futtatás céljából használhattak. A kváderköves építkezés is
salamoni eredet?: "Mindezek bent is, kint is méret szerint kifaragott, fűrésszel kivágott
értékes kövekből készültek; az alaptól az oromzatig, kívül is a nagy udvari részen.
A fundamentum is értékes, nagy kövekből készült, tíz könyök és nyolc könyök
nagyságú kövekből. Ezekre méret szerint kifaragott értékes kövek és cédrusfák
kerültek" (Királyok 1. könyve 7,9–10). A királyi épületeket óriási méretű,
4-5 m hosszú alapkövekből építették. A kövek szerkezetét fából készítették
el, és habarcs nélkül, igen precízen illesztették össze őket. Ilyen kváderköves
épületeket találtak Megiddóban és Szamáriában is.

Salamon legnagyobb építészeti vállalkozása kétségkívül a Szentély volt, amelynek
felépítése évszázadokra meghatározta Izrael jövőjének alakulását. A babilóni
pusztításnak köszönhetően (i. e. 586) kő-kövön nem maradt az épületből, és
helyén a Zsidó Állam megalakulása (1948) óta még sohasem folytathattak az izraeli régészek
ásatásokat. Néhány éve azonban egy londoni műkincsgyűjtő, Shlomo Moussaief
tulajdonából előkerült egy 11 x 8 cm-es írott cserépdarab, amelyen a "Bét Jahve",
azaz az Úr Háza, vagyis a jeruzsálemi Szentély neve olvasható: "Asijahu király
neked adott / parancsa értelmében / át kell adni Zekarjahu kezén / keresztül / 3
sekel tarsisi ezüstöt / Jhvh házának." A feliraton szereplő Asijahu névváltozat
pecséteken is többször előfordul, és minden bizonnyal Jósiás júdeai királlyal (i.
e. 640–609) azonosítható. Izgalmas lenne az a feltevés, hogy az itt említett pénzösszeget
is a jeruzsálemi Szentély felújítására fordították (lásd a Krónikák 2. könyve
34. fejezetét!), s a szövegben említett Zakariás azonos lenne a Bibliában szereplő
munkafelügyelővel (uo. 34,12) – erre azonban nincs konkrét bizonyíték. A "tarsisi
ezüst" Salamon kora óta hajón érkezett Dél-Spanyolországból Izraelbe (Királyok
1. könyve 10,22), és egészen a babilóni fogság idejéig folyamatos volt belőle az
ellátás (Jeremiás 10,9).



Az emlékezés jelei



Lehet, hogy a fentiek után valakiben az a kérdés fogalmazódik meg: nem kevés mindez?
Hiszen nem találtak mindeddig olyan írásos vagy tárgyi emléket, amely olyan bibliai történeteket
direkt módon támasztana alá, mint amilyen mondjuk a fáraó napiparancsa a zsidók
robotmunkájáról; Salamon és a türoszi király levelezése; vagy a jeruzsálemi Szentély
tervrajzai.

A történész erre adott válasza az, hogy ilyen dokumentumokat keresni sem kell, ugyanis
soha nem is léteztek. Példának okáért soha egyetlen király, fejedelem vagy hadvezér
nem állított feliratot saját vereségét megörökítendő, hacsak nem úgy, hogy a tényeket
elferdítve győzelemnek állította be azt. Így hát egyiptomi forrásoktól (ha előkerülnek
egyszer) sem kell azt várnunk, hogy a Bibliával egyező módon írják le a Kivonulás történetét.
A valóban létező dokumentumok (például királyok levelezése) közül legtöbb pedig
az íróanyag romlandósága miatt örökre elpusztult.

A források csekély számának másik oka, hogy a zsidó királyok és hadvezérek nem állíthattak
emléket saját győzelmeiknek, mivel Mózes törvényében kategorikusan megtiltotta a győzelmi
emlékművek és feliratok állítását: "Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se
faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak" (Mózes 3. könyve 26,1); "Oszlopot
se emelj magadnak, amit gyűlöl az Úr, a te Istened" (Mózes 5. könyve 16,22). Ennek
a törvénynek megszegése olyan botrányos esetnek minősült – legalábbis az egyesített
királyság korában –, hogy csak két kirívó esetről hallunk vele kapcsolatban.
Mindkettő olyan emberrel történt, aki negatív szereplőjévé vált a zsidó történelemnek.
Izrael első királya, Saul, az amalekiták leverése után a Kármel-hegyen emelt magának
emlékoszlopot (Sámuel 1. könyve 15,12), valamint az apja uralma ellen puccsot szervező
Absolon "pedig vett és még életében emelt magának emlékoszlopot, amely a király völgyében
van. Mert ezt mondta: Nincsen nékem oly fiam, akin az én nevemnek emlékezete
maradhatna, azért az oszlopot a maga nevére nevezte, és az Absolon oszlopának hívattatik
a mai napig." (Sámuel 2. könyve 18,18)

De a közben eltelt több ezer év eseményei is jelentősen hozzájárultak az emlékek
pusztulásához. Ráadásul egyes fontos helyszíneken nem is mindig lehet kutatni. Jeruzsálemben
részint az arab hatóságok nem engedik a Templomhegyet kutatni – sőt egyes hírek
szerint szándékosan pusztítják a lelőhelyet –, részint az ortodox zsidók akadályozzák
az ásatásokat. De az is megesik, hogy maguk a régészek okozzák a dezinformációt.
Legjobb példa erre Jerikó, ahol a legkorábbi feltárásokat J. Garstang végezte
(1934). Kutatásai mindenben a Biblia leírását látszottak igazolni. Később K. Kenyon
(1979) már semmit nem talált abból, amit Garstang fedezett fel, illetve amit megtalált,
azt is másképpen értelmezte. Az ókori települést rejtő dombot viszont sikerült úgy
összetúrni, hogy ma már jószerével semmi biztosat nem mondhatunk róla: "Ennek a
fontos településnek jellemzői ködbe burkolóznak" – állapítja meg róla az egyik
ismert régészeti enciklopédia. Végeredményben tehát igazat adhatunk Albrightnak
abban, hogy korunkban egyre nőtt a Biblia mint történeti forrás értékének elismertsége,
ám a régészet nem volt és soha nem is lesz "mindent megoldó aranykulcs" sem a történészek,
sem a prédikátorok kezében.    

(A szerző történész)

Olvasson tovább: