Amiről a kövek beszélnek

A világtörténelem legfontosabb pészachja – amióta csak Mózes törvénye
elrendelte ezt a tavaszi ünnepet – a mai időszámításunk szerinti 32. évben, Niszán
hó 14. napján köszöntött Jeruzsálemre. Előző éjjel az Olajfák hegyén a főtanács
rendeletére letartóztatták a názáreti Jézust, akinél nagyobb hatású próféta
Jeremiás, Illés, vagy egyesek szerint Mózes óta nem lépett fel Izraelben. De nőttön-nőtt
azok tömege is, akik benne látták az Izraelben évszázadok óta várt, a szent Írásokban
előre kijelentett Fölkent Szabadítót, a Messiást. A történet folytatása közismert;
ám a Jézus peréről, keresztre feszítéséről és feltámadásáról szóló evangéliumi
beszámolók a mai napig is a kritika kereszttüzében állnak – miközben fontos történeti
dokumentumokról egyáltalán nem, vagy csak alig esik szó az eseményekkel kapcsolatban.

Egy beszélő kő. Pontius Pilátus nevét hordozza

Kajafás József: "szürke eminenciás"



Az Evangéliumok egybehangzó tudósítása szerint Kajafás, a jeruzsálemi Szentély főpapja
döntő szerepet játszott Jézus Krisztus perében és elítéltetésében. Ebben az időben
(i. sz. 6–44-ig) a főpapokat a mindenkori római helytartó nevezte ki. E valaha nagy
szellemi jelentőséggel bíró tisztség betöltésének ekkorra már – a zsidó származás
mellett – csupán egyetlen feltétele volt: a kellő mennyiség? csúszópénz. Kajafás
családja közmondásos gazdagsággal bírt: így nősülhetett be a tulajdonképpeni főpap,
Annás családjába, s így nyerhette el maga is azt a tisztséget, amit 18–37-ig,
vagyis csaknem húsz éven át birtokolt! Ez valóságos rekordnak számított az I. században,
s okát valóban nem is tudhatjuk be másnak, mint Kajafás vagyonának. Talmudi forrásokból
tudjuk, hogy az Annás-Kajafás klán szinte a vallási élet minden területét uralta:
az após töltötte be a Szanhedrin elnöki tisztét; Jonathán, Kajafás unokatestvére
pedig a templomőrség parancsnoka volt (őt 60-ban egy bérgyilkossal ölette meg Felix
helytartó.)

Ennek figyelembevételével válik érthetővé a názáreti Jézus Krisztus elfogatásának
és perének néhány, a törvényes eljárásokétól igencsak elütő mozzanata: pészach
előtt egy nappal Kajafás házában ülnek össze a vének és a főpapok, hogy halálra
ítéljék Jézust, anélkül, hogy kihallgatták volna (Mt 26,3); itt hangzik el Kajafás
híres-hírhedt mondata: "Jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész
nép el ne vesszen" (Jn 11,50); az elfogatásnál is jelen van a templomőrség néhány
tisztje (Lk 22,52), hiszen annak irányítása is Kajafás unokaöcscsének kezében van.
Az elfogatás teljes titokban, "minden zenebona nélkül" történik, s Jézust a
Getsemané-kertből éjszaka egyenesen Kajafás házába viszik, ahol – ismét szabálytalan
módon – a főtanács ülést tart és hamis tanúk, illetve vádak alapján halálra ítéli.

A Jeruzsálemi Héber Egyetem régészei 1990-ben Jeruzsálemtől délre az úgynevezett
"Békeerdőnél" egy kis családi sírkamrára bukkantak, amelyben összesen
tizennyolc osszáriumot, vagyis csontládikát találtak. A felfedezés önmagában nem
okozott nagy meglepetést, hiszen hasonló leletek ezerszámra kerültek elő Jeruzsálem
környékéről a Második Templom időszakából (i. e. II–i. sz. I. század). Ebben az
időben a zsidók úgy temetkeztek, hogy a holttesteket először sziklába vágott kamrákba
fektették, koporsó nélkül. Majd egy-két év múlva, miután a tetem lebomlott, a
csontokat összeszedték és kis faragott ládikákba helyezték, már amennyiben anyagi
lehetőségeik ezt megengedték. Az 1990-ben felfedezett sírkamra jelentősége akkor vált
nyilvánvalóvá, amikor az egyik ládika oldalába héber betűkkel bekarcolt feliratot
elolvasták: "Jehoszéf bar Kajafa", vagyis Kajafás József! A különlegesen szépen
díszített osszáriumban többek között egy hatvan év körüli férfi csontjait találták
meg a tudósok. A mészkőből faragott csontládát ma az Israel Museum kiállításán láthatják
az érdeklődők.



Pontius Pilatus: Júdea prefektusa



A Jézus Krisztusról és a korai kereszténységről szóló, nem újszövetségi bizonyságok
közül az egyik Tacitustól, a híres római történetírótól származik, aki a Néró
császár idején (i. sz. 64) kitört keresztényüldözés kapcsán ezt írta: "Christust,
akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette,
de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely
szülőhazájában, hanem a városban (Rómában) is". Pilatus, provincia Iudaea
helytartója, Jézus perének egyik főszereplője tehát más forrásokból is ismert
személyiség. Mindez nem akadályozta meg a marxista bibliakritikusokat abban, hogy még
ennek a klasszikus irodalmi helynek az eredetiségét is kétségbe vonják, azt állítva,
hogy a fentebb idézett rész humanisták tollából származó kései betoldás! Minderre
azért volt szükség, hogy bizonyíthassák: Pilatus kitalált személy, Jézus perének
evangéliumi leírása pedig csupán irodalmi fikció.

Egyik oldalról érthető hallgatás, másik oldalról még érthetőbb lelkesedés
fogadta azt a hírt, amely bejelentette: 1961-ben a júdeai helytartók székhelyén, a
tengerparti Caesareában (ma Kesarye, Haifától 40 km-re délre) a Missione Archeologica
Italiana ásatásai során előkerült egy 82 x 62 x 20 cm-es mészkőlap, amelyen négysoros,
töredékes felirat hirdette, hogy "Pontius Pilatus, Iudaea praefectusa" egy Tiberieum
nev? épületet építtetett. Hogy a felirat nem hamisítvány, azt az is bizonyítja,
hogy a caesareai színház IV. században épült lépcsőzetében írással lefelé fordítva
építették be, egyik felét pedig a lépcsőkön való közlekedés megkönnyítése érdekében
mintegy 30 cm szélességben lefaragták. Az építési felirat jelentőségét – túlmenően
azon, hogy bizonyítja Pilatus valóságos voltát – tovább növeli, hogy Tacitus fent
idézett szövegével ellentétben pontosan megjelöli a helytartó tisztségnevét
(praefectus). Josephus Flaviustól tudjuk, hogy a hírhedten antiszemita Pilatus i. sz. 26–36
között töltötte be a júdeai prefektus tisztségét. A zsidókkal szembeni gyűlöletéről
Lukács evangéliuma is tudósít (13,1). Flavius szerint állítólag kegyetlen természete
okozta vesztét: valamely apró-cseprő ügy miatt a Garizim-hegyén több ezer szamaritánust
mészároltatott le katonáival, ám azok befolyásos vezetői panaszt emeltek Tiberiusnál,
aki Pilatust nyomban visszarendelte Rómába. Élete végéről nincs pontos tudomásunk:
egyes források szerint kegyvesztettsége után öngyilkos lett, míg mások szerint
kereszténnyé lett: a kopt egyházban ma is szentként tisztelik.



A kürénéi Simon: aki Jézus keresztjét vitte



"És kényszerítettek egy mellettük elmenőt, bizonyos cirénéi (kürénéi) Simont,
aki a mezőről jött, Alexander és Rufus apját, hogy vigye az ő keresztjét" (Mk
15,21). Jézus keresztútjának e látszólag nem túl jelentős epizódja – amely ráadásul
egyedül Márk evangéliumában szerepel – 1941-ben nyert váratlan megerősítést.
Eliezer Sukenik régészprofesszor a Kidron-völgyben végzett ásatásai során bukkant
egy sírboltra, amelyben csaknem egy tucat osszáriumot talált. Az egyetlen mészkődarabból
faragott igénytelen kőládák külső falára a halott nevét megörökítő feliratokat
karcoltak – ahogy ezt Kajafás sírja esetében is láttuk. A görög betűkkel bevésett
nevek a következők voltak: "Sára, Simon leánya, Ptolemaiszból"; "Simon fia,
Alexander"; valamint "Alexander, a kürénéi". Mi derül ki mindebből? Az, hogy a
sírbolt egy feltehetően Küréné tartományból, azon belül Ptolemaisz városból származó
családé lehetett, ahol a családfőt Simonnak, itt eltemetett fiát Alexandernek, lányát
pedig Sárának hívták. Az egyéb leletek a sírt egyértelműen az i. sz. I. századra
datálják. Ennyi egybeesés – vallja több kutató – pedig már aligha lehet a véletlen
műve.



A keresztre feszítés technikája



Ókori írott forrásokból tudjuk, hogy a római birodalomban emberek tízezreit feszítették
keresztre. Ez a keletről származó, barbár, iszonyatosan kegyetlen kivégzési mód
természetesen csak a római polgárjoggal nem rendelkezőket, többségükben a rabszolgákat,
hadifoglyokat és lázadókat illette meg. A történelem úgy hozta, hogy a keresztre
feszítés első régészeti bizonyítékát 1968-ban, épp Jeruzsálem egyik külső
negyedében sikerült a régészeknek felszínre hozniuk. Jézus keresztre

feszítése nem az első és nem is az utolsó ilyen kivégzés volt Júdeában. A hírhedten
farizeus-ellenes hasmoneus uralkodó, Alexander Jannaiosz egy ízben 700 farizeust feszíttetett
meg; Quinctilius Varus, Szíria helytartója i. e. 7-ben 2000 zsidót feszíttetett meg
Jeruzsálemben; i. sz. 70-ben pedig Titus seregei feszítettek keresztre naponta több száz
zsidó férfit, hónapokon keresztül.

A felfeszítésnek többféle módját ismerték a rómaiak. Ha a testet csupán felfüggesztették
(vagyis a gerendához szögezték, esetleg kötötték), az áldozat 2-3 órán belül az
izomgörcstől megfulladt. Ha azonban a kivégzők meg akarták nyújtani az áldozat
szenvedését, egy kis ülőkét (sedile) vagy lábtámaszt (suppedaneum) szereltek a
kereszt fájára. Ókori történetíróktól tudjuk, hogy ezek használatával a szerencsétlenek
két-három, sőt több napon át is életben maradhattak.

A Jeruzsálemben talált csontládika oldalára a "Jehohanan, Hagakol fia" nevet vésték.
A körülbelül 167 cm magas, vézna testalkatú, 20 év körüli férfi keresztre feszítésének
legdrámaibb bizonyítéka a sarokcsontjait átütő szeg volt. Ez csak azért maradt meg,
mert ahogy a szeget közvetlenül a boka alatt a kereszt olajfából készült függőleges
oszlopába verték, eltalált egy facsomót, amelybe a kalapácsütések hatására belegörbült.
Ezért a holttest elmozdításának egyetlen lehetősége az volt, hogy a lábakat egy
baltával levágták, és szegestől, csomóstól tették bele a sírba. Jehohanan megfeszíttetésének
módját a csontok alapos tanulmányozása révén sikerült kideríteni. Két lábát
egymásra téve, oldalsó irányban ütötték át a bokáján egyetlen szöggel. Keresztjén
sedile lehetett, amely bal ülepét támasztotta alá. Lábszárcsontjait egyetlen ütéssel
brutális módon eltörték, vagyis az a gyakorlat, amelyet az evangéliumok is leírnak
(Jn 19,32) most régészeti bizonyítást is nyert! Mivel az áldozat zsidó volt, hóhérai
feltehetően azért törték el a lábát, hogy siettessék halálát, ezzel lehetővé
tegyék családja számára, hogy még az est leszállta előtt eltemethessék. A
karcsontok maradványaiból az is kiderült, hogyan rögzítették az áldozat kezeit a
kereszt vízszintes szárához. Jézus keresztre feszítésének hagyományos ábrázolásain
többnyire szögekkel átütött tenyér látható. Ez azonban fizikai képtelenség,
mivel a lelógó test súlya kiszakítaná a tenyereket. Mint Jehohanan csontjai bizonyítják,
a szögeket az áldozat karjaiba, közvetlenül a csukló fölé verték be, a sing- és
az orsócsont közé.

Hogy mi lehetett Jehohanan megfeszítésének oka, csak találgathatjuk. Az iparos családból
származó ifjú (apja építőmester volt, aki részt vett a Templom újjáépítésében;
bátyja pedig fazekas) feltehetőleg egy Róma elleni lázadás leverése után került a
keresztre, valamikor az i. sz. I. században. Földi maradványai minden elbeszélésnél
jobban bizonyítják a kivégzési mód brutális kegyetlenségét.



Egy rejtélyes názáreti felirat: a feltámadás bizonysága?



Jézus feltámadása eleinte még saját tanítványai körében is megdöbbenést és
hitetlenséget váltott ki. A Szanhedrin azonban mindent elkövetett, hogy ezt az egyre
nagyobb tömegek számára nyilvánvalóvá vált tényt elleplezze. Máté evangéliumának
beszámolója szerint a sírt őrző katonák mindent elmondtak a főpapoknak, amit a feltámadáskor
láttak: hogyan hengerítették el a sír zárókövét az angyalok, és hogyan jött ki Jézus
élve a sírboltból. Erre a főtanács gyűlést tartott, és nagy összeggel vesztegette
meg az őröket, hogy a látottakat senkinek ne mondják el, hanem helyette terjesszék
azt a nép között, hogy Jézus holttestét éjszaka ellopták. "Azok pedig fölvették
a pénzt és úgy cselekedtek, amint megtanították nekik. És elterjedt ez a hír a zsidók
között mind a mai napig" (Mt 28,11-15).

Máig nem pontosan tisztázott körülmények között 1878-ban találtak Názáret környékén
egy márványtáblába vésett feliratot, amelyet 1925-től a párizsi Bibliothéque
Nationale-ban őriznek. A felirat szövege először 1930-ban jelent meg nyomtatásban, s
azóta szinte vég nélküli találgatásoknak adott alapot. Magyarul eddig meg nem jelent
szövege teljes terjedelmében így hangzik: "Császári rendelet. Úgy tetszik nekem,
hogy a sírok és kripták, akárki készítette őket elődeik, gyermekeik vagy családtagjaik
tiszteletére, örökre háborítatlanok maradjanak. De ha bárki tudomásunkra hozza,
hogy valaki megrongálta őket, vagy bármi más módon kidobta a testeket, melyeket abban
eltemettek, vagy gonosz cselvetéssel más helyre vitte azokat, hogy meggyalázza az
eltemetetteket, vagy pedig elmozdította a záróköveket vagy egyéb köveket, ilyen
esetben megparancsolom, hogy álljon bíróság elé, az emberek iránti kegyelet védelmében,
csakúgy, mintha istenekről volna szó. Ugyanis sokkal inkább kell az eltemetetteket
tisztelni: senki se mozdítsa el őket semmilyen célból. Ha bárki ezt megtenné, azt
akarom, hogy sírgyalázás jogcímén halállal bűnhődjék."

Bár a felirat keletkezésének idejéről még folynak a viták, legtöbben mégis az I.
század első felére keltezik azt. A császári rendelet (diatagma) bizonyos megfogalmazásából
úgy tűnik, hogy azt latinból fordították le görögre, amely eredetiségét bizonyítja.
Néhány történész-bibliatudós szerint (Cumont, De Zulueta, F. F. Bruce) a rendelet Jézus
feltámadásával áll összefüggésben. Szerintük ugyanis Pilatus beszámolt
Tiberiusnak Jézus peréről – az Acta Pilatinak nevezett jegyzőkönyvek Tertullianus
idejében (II. század vége, III. század eleje) még megvoltak a császári levéltárban
–, és a császár erre adott rendeletében leírta, mit kell szerinte tenni az eseménnyel
kapcsolatban. A diatagma ebből az általános rendeletből készült kivonat lehetett.
Mindehhez hozzátehetjük még Máté evangéliumának azon beszámolóját is, amely a Jézus
halálát és feltámadását követő fantasztikus eseményekről tudósít: "És a sírok
megnyíltak és sok elhunyt szent teste feltámadt, és kijövén a sírokból, a Jézus
feltámadása után, bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek" (27,52-53).
Mivel Máté hangsúlyozza, hogy mindez Jézus feltámadása után történt, nagyon is
elképzelhető, hogy a "sok szent" feltámadása hosszabb időn keresztül,
folyamatosan tartó jelenség volt, s ez annyira aggasztotta a Jézus feltámadása miatt
már amúgy is aggódó főtanácsot, hogy császári közbelépésért folyamodtak.