Kereső toggle

Adalékok az istenkirályok történetéhez

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Antikrisztusról szóló sorozatunk "istenemberekről" szóló részében sok
szó esett a különböző korok uralkodóinak kultikus tiszteletéről. Az egyiptomi fáraók;
a Nagy Sándort követő hellenisztikus királyok; Róma keleti provinciáinak helytartói,
majd Julius Caesar és utódai, a római császárok, mind messianisztikus jegyekkel
felruházott, égi szférákba emelkedő uralkodóknak tartották magukat. Alábbi cikkünkben
az uralkodókultusz kialakulásának történelmi hátterét próbáljuk meg röviden
bemutatni.

"A Nap fiai": a fáraók



Bár az istenkirályság eszméje a történettudomány mai állása szerint Egyiptomból
ered, a kutatók szerint a fáraók istenítése egyáltalán nem mindig jellemezte
egyformán az egyiptomi vallást. Az Óbirodalom idején uralkodó fáraók "Nagy Isten"-nek
hívatták magukat; de a Középbirodalom fáraói már csupán egyszer? földi halandókként
jelentek meg alattvalóik előtt. Az Újbirodalom fáraói azután újra igénybe vették
az isten-propagandát. Kiválasztottságuknak például azzal is hangot adtak, hogy trónra
lépésükkor állítólag Amon isten szobra fejbólintással jelezte beleegyezését.
Hatsepszut királynő ingatag trónjának megerősítéséhez igen nagymértékben igénybe
vette az Amon-papság támogatását. Ezért "cserébe" isteni származást és
tulajdonságokat kapott tőlük: egy karnaki obeliszken például Amon alakjában ábrázolták;
egy másik domborművön pedig csavart formájú kosszarvakat visel, amely egyedül az
isteneket megillető szimbólum. A képek üzenetét a papok vallásos szövegekkel is alátámasztották.
Karnakban Amon a tizenkét isten előtt bejelenti, hogy isteni gyermek jön a világra,
aki boldog időket hoz az istenek és az ország számára. Amon férfi képében látogatja
meg a királynőt – aki világra hozza Hatsepszutot.

A thébai Amon-papság ideológiája – amely a theokráciát tartotta az eszményi államformának
– természetesen elsősorban saját hatalmának fenntartását szolgálta. III.
Amenhotep uralkodásától kezdődően a fáraó alakja végképpen kettévált egy földi
és egy égi énre. Ő volt az első fáraó, aki még életében istennek járó
tiszteletet követelt magának: "Én vagyok a jó pásztor, aki virraszt mindenki felett"
– írták róla. Az elhunyt fáraók istenítése I. Széthi korától kezdve vált
jellemzővé: "Bizony isten ő. Beutazza az alvilágot, beragyogja őt a nap a sötétség
helyén. Ő felfedi arcát, lerázza porát, előtte zúg az északi szél" – írja
apjáról, Ramszeszről egy annak tiszteletére emelt kápolnában. Az épület homlokzatára
írt szövegben a halott Ramszesz kinyilatkoztatja fiának, miszerint hallotta, hogy a
teljes isteni kilencség szava Széthinek juttatta a hatalmat. A fáraó apjának istenséggé
emelése lehetőséget adott annak a kihirdetésére is, hogy a fiú az istenek akaratából
nyerte el a trónt.

Az egyiptomi uralkodók istenítése II. Ramszesszel érkezett el csúcspontjához. Az
egyik sztélén például ez áll: "Teste aranyból van, tagjai az égi fémből". Az
egyiptomi vallás szimbolikájában az arany a Napisten (Ré) fémje, az "égi fém"
pedig a vasat jelenti, mely ebben az időben még ritka és értékes árunak számított.
Egy másik szöveg szerint Ramszesz ugyan egylényeg? Rével, de mégsem egyenrangú
vele. Az "istenfiúság" tana ez – egyiptomi módra.

A fáraók "közbenjáró szolgálatot" is végeztek az istenek felé. A karnaki
templomkerületben külön templom épült a könyörgéseket meghallgató Ramszesznek. A
város lakói ez elé járultak és kérték imáik meghallgatását. II. Ramszeszt utódai
eszményképnek tekintették, gondoskodtak róla, hogy istensége az egyes templomokban
továbbra is elismerést nyerjen. (Később az istenszobrokkal egyenlő nagyságban ábrázolták
alakját.) A fáraók uralmának átmeneti gyengülése után újra jelentkezett a törekvés
a király magasabb fokú istenítésére, különösen az i. e. IV. században, s ezek
nagy mértékben hatottak a hellenisztikus és a római uralkodók kultuszára is.



"Nem vagy faszobor": Nagy Sándor és utódai



Valószínűleg igaza van annak az angol történésznek, aki szerint Európában Nagy Sándor
után vált "milliók hitévé" az az elképzelés, hogy a mindenkori uralkodó isteni
származású, "karizmatikus" személy. A hellén istenkirályság előzményeként
szokás hivatkozni a hérószkultuszra (ez különleges képességekkel bíró, "félisteni"
származású személyek kultuszát jelentette), de Nagy Sándorral valami egészen más
kezdődött el: az élő király istenítése, amely eredetileg teljesen idegen volt a görög
vallásgyakorlattól. Közismert, hogy a makedón Alexandrosz i. e. 331. januárjában azért
kereste fel – 600 kilométernyi sivatagi út megtétele után – az egyiptomi Sziva-oázist,
hogy az ottani Amon-papsággal elismertesse isteni származását. Utódai, a diadokhoszok
(örökösök) pénzein az ősi egyiptomi hagyománynak megfelelően némelykor kosszarvak
találhatók Nagy Sándor fején, az egyiptomi apoteózis (megistenülés) jeleként. Thébában
– ahol egyébként Nagy Sándor nem járt – a papok fáraó külsővel ábrázolták.
A keleti városokban hármas szerepkörben lépett fel: alapítóként (ktisztész), jóltevőként
(euergetész) és megváltóként (szótér) – olyan neveket és tulajdonságokat öltve
magára, melyekkel addig kizárólag az isteneket szokták tisztelni.

Az Alexandrosz halála után három részre szakadt birodalom valamennyi uralkodója
karizmatikus istenkirályként lépett fel. A hagyományos görög vallás istenei háttérbe
szorultak, s helyettük az elhunyt és élő királyok tisztelete vált hivatalos államvallássá:

"Más istenek vagy messzi, a homályba vesznek, / vagy tán még fülük sincs, / vagy
nincsenek ők, vagy mireánk sosem tekintenek. / De te velünk vagy íme, / s nem vagy
faszobor, se kőszobor, ámde hús-vér! / Így neked könyörgünk: / békét teremts elsőbb,
ó, legdrágább kegyes, / mert úristenünk vagy!" Ezzel a himnusszal köszöntötték
az athéniak a városukba bevonuló Démétriosz Poliorkétészt i. e. 289-ben.



"A lakott föld megváltója": a római császárkultusz kezdetei

 



Traianus oszlopa. Valamikor az ő szobra állt a csúcsán. A helyébe Szent Péter került

Az isteni leszármazás hite nemcsak a hellenisztikus királyokban, hanem a római
arisztokrata családokban és a tőlük származó uralkodók körében is élő hagyomány
volt. A rómaiak legendás őse, Aeneas trójai királyfi egészen Venus istennőig
vezette vissza családfáját; Róma alapítója és egyben első királya, Romulus Marstól
eredeztette származását; az alkotmányozó etruszk király, Servius Tullius a kovácsok
istenétől, Vulcanustól; Karthágó legyőzője, Scipio Africanus Juppiter főistentől;
Julius Caesar pedig Venustól származtatta családját.

A rómaiak körében ennek ellenére nem volt elfogadott, hogy a – bármilyen előkelő
származással is bíró – hús-vér embereket isteni tiszteletben részesítsék. Ez a
szokás először Görögország, majd a kelet–rómaiak által leigázott városaiban
jelentkezett, az i. e. II. századtól kezdve. A hadi sikereikre büszke, önhitt római tábornokok
örömmel vették, ha egy-egy polisz – természetesen kiváltságok és bizonyos előnyök
fejében – isteni címeket adományozott nekik. Julius Caesar "megistenülése" is
itt kezdődött el. Először a kis-ázsiai görög városokban ábrázolták úgy, hogy fél
lábával egy földgömbön áll, amely alatt a felírás azt hirdette: Hémitheosz,
vagyis "Félisten". Caesar i. e. 49 után Rómában is népszerűsítette ezt a
szimbolikát. A földgömb mint Róma hatalmának jelképe már korábban is ismert volt,
de kizárólag a római néppel összefüggésben ábrázolták. Ugyancsak Görögországban
nevezték Caesart "istennek, a lakott föld megváltójának" (szótér tész oikumenész),
akinek diadalszekerét – a görög és perzsa királyok mintájára – hat pár fehér
ló húzta. (Az Újszövetségben – mint ismeretes – a fehér ló szintén része a
messiási szimbolikának.) A római történelemben ugyancsak páratlan aktusként Julius
Caesar felvette magára a Liberator (Szabadító) nevet. (A Szabadság-isten kultuszát
korábban a római főistenség, Juppiter tiszteletével kötötték össze. Egyiptomban
Caesar utódját, Augustust nevezték Zeusz Eleutheriosznak, vagyis "Szabadító
Zeusznak".)

Közismert tény, hogy a mai napig használatos európai naptár alapjait is Caesar
teremtette meg, i. e. 44-ben (Julianus-naptár). Római naptárreform-kísérletek már
korábban is voltak, az azonban egyedülálló jelenségnek számít, hogy Caesar az addig
Quintilisnek ("ötödik") nevezett hónapot saját nemzetségnevéről Juliusra
keresztelte át! Korábban a rómaiak csak számnevekkel (v. ö. September = hetedik,
October = nyolcadik stb.), illetve istennevekkel (Januarius = Janus hava; Junius = Juno
hava stb.) hozták összefüggésbe hónapjaikat. Caesar módszerét Augustus is követte:
i. e. 27-től az ő nevét viseli – mindmáig – utolsó nyári hónapunk (az Augustus
név jelentése: "Felséges"). A naptárátalakítási őrületnek Tiberius szabott gátat,
mikor visszautasította a hízelgő szenátus azon kérését, hogy a szeptember hónapot
Tiberiusnak nevezzék, az októbert pedig – anyja, Livia után – Liviusnak.



Titus császár hadserege kirabolja a jeruzsálemi Templomot

A császárkultusz bevonult a magánházakba is. Augustus megengedte, hogy geniusának
szobrát a táncoló Lárokkal együtt minden útkereszteződésben felállítsák. A császárok
szobrai vagy festett képmásai elég hétköznapi tárgyaknak számítottak a magánháztartásokban:
tömjénnel és borral kellett előttük áldozni az állami ünnepeken, amelyek többnyire
egybeestek a császár születésnapjával, vagy karrierjének egy-egy nevezetesebb eseményével.
A császár szobrai előtt vagy le kellett borulni, vagy meg kellett csókolni annak
jobbkezét. Ez a hadseregben szolgálók számára kötelező ünnepi aktusnak számított.
A hispániai Azalia egy kis szentélyében olyan fogadalmi Augustus-szobrocskát találtak,
amely azt bizonyítja, hogy közbenjáróként is imádkoztak hozzá.

Caesar meggyilkolásának napján, i.e. 44. március 15-én természeti csapások sújtották
a földet. Napfogyatkozás, földrengések, viharok, árvizek jöttek, és hét éjszakán
át egy üstököst lehetett látni az égbolton. Ez utóbbit egy római béljós,
Vulcanius, rögvest azonosította "a megistenült Caesar lelkével", amely szerinte
egy új korszak (saeculum), egy új aranykor eljövetelének előhírnöke. Ez a fajta előjel-értelmezés
szintén teljesen új jelenségnek számított Rómában, mivel korábban az üstökösöket
rossz omennek tartották. Az ál-messiások csillagainak feltűnése azonban nem meglepő:
már a Nagy Sándor-ábrázolásokon és IV. Antiokhosz Epiphanész pénzérméin is feltűntek;
Rómában pedig Caesar pénzein és Augustus sisakdíszén voltak láthatók.

Caesar óta a római császárokat haláluk után isteni tiszteletben részesítették.
Templomokat építettek tiszteletükre, ahová áldozópapokat neveztek ki. Az elhunyt császárok
tiszteletére halotti játékokat rendeztek, a tömegek körében népszerű ingyenlakomákkal
és cirkuszi játékokkal. A "megistenült" császárokhoz imakérésekkel is lehetett
fordulni, amiknek teljesülte után áldozatokkal lehetett kinek-kinek leróni háláját.
Caesart halála után Juppiter Julius-ként tisztelték, s áldozópapot (flamen) neveztek
ki szolgálatára, amelyet először Antonius látott el. Az uralkodó halála a rómaiak
képzeletében a "mennybemenetellel" azonosult. Caesart a költők szerint ugyanolyan
tüzes szekér ragadta el, mint a görög mitológiában Herkulest; a Bibliában pedig Illés
prófétát. Mellesleg Romulusról is az a legenda járta, hogy egy viharban nyoma
veszett, egyesek szerint Mars vitte fel az égbe tüzes szekerén.

Az istenkirályság eszméje tehát Rómában is meggyökerezett. Caesar, és főként utóda,
Augustus uralkodásától kezdve a római vezetők a fáraókat és a hellenisztikus királyokat
is megszégyenítő allűröket vettek fel. Suetonius és Tacitus császáréletrajzai bőven
tartalmaznak ehhez adalékokat. Talán elég, ha ezekből itt csak egyet említünk:
Caligula – megelégelve a róla készült szobrok silány színvonalát – többször
is maga "szobrozott" Róma főtemplomában: vagyis bíbor köntösében beállt az
istenszobrok közé, azt nézve, hogy ki milyen buzgalommal fejezi ki alattvalói hódolatát
"az élő istenség" előtt.

Olvasson tovább: