Kereső toggle

Zsidó titkosszolgák náci tudósok ellen

A Moszad-sztori

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világháború végeztével és Izrael államának megalakulásával a zsidóság joggal hihette, hogy a német nácizmus elleni küzdelem lezárult. Ám ahogy e kis ország szomszédos ellenségeivel vette föl a harcot, szembesülniük kellett: a legyőzött náci szörnyeteg is tovább él, sőt, az új ellenséggel is összefogott.

Alig két hónappal Adolf Eichmann kivégzése után, 1962 júliusában a Nasszer vezette Egyiptom, Izrael esküdt ellensége új ballisztikus rakéták kifejlesztését jelentette be. Miközben Kairó utcáin a tömeg a katonai parádékon kívánta Izrael megsemmisítését, az izraeli vezetés és kémelhárítás döbbenten szemlélte az eseményeket. Ben-Gurion, aki addigra több háborúban is a csodával határos módon győzelemre vezette az izraeli hadsereget, nyilvánosság előtt vizionalizálta rémálmát, az Izrael földjén elkövetett második holokausztot…

A hírszerzés akcióba lép

Az izraeli titkosszolgálat, a Moszad hamar akcióba lendült: az egyiptomi nagykövetségeken, valamint az EgyptAir egyiptomi légitársaság egyik beszervezett utaskísérője segítségével azonosították a rakétaprogram kulcsszereplőit. Az egyiptomiakat olyan náci mérnökgárda segítette, akik a világháborúban a hírhedt peenemündei kutatóintézetben voltak vezető mérnökök. (A koncentrációs tábori foglyokkal működtetett rakétagyár sok háborús bosszúságot okozott a szövetségeseknek, és a háború után szovjet kézbe került technológiák állítólag jelentős előnyökhöz juttatták a Szovjetuniót az űrversenyben.) Az egyiptomi fegyverkezési program két kulcsszereplője Eugene Sänger és Wolfgang Pilz, két nemzetközileg is elismert tudós, akik Stuttgartban lettek vezető kutatók tíz évvel a háború lezárása után. A háború sújtotta Németországban azonban nem voltak elégedettek a lehetőségeikkel, így ők maguk vették fel a kapcsolatot a Nasszer vezette Egyiptommal, felajánlva szolgálataikat egy új, ballisztikus rakéta kifejlesztésére.

A Moszad felderítette, hogy az egyiptomiak rövid távon mintegy 900 rakétát terveznek legyártani – és ehhez a fejlett német mérnöki gárdával minden eszközük rendelkezésre is állt. A programnak azonban egy gyengeségére is fény derült: a pontos menetrend és a tömeggyártás a német mérnökök nélkül egyelőre nem volt megvalósítható. Egyetlen megoldás kínálkozott csak: likvidálni a náci agytrösztöket. A Moszad hamar felderítette, hogy a kutatócsoport európai bázist használ, aminek vezetője Heinz Krug nevű cégvezető volt.

Az első akció

Krug müncheni lakásába 1962 szeptemberében egy arab úriember, Saleh Qaher kopogtatott be. Bizalmas információkat akart közölni Kruggal, melyeket személyesen a rakétaprogram egyiptomi vezetőjétől, Said Nahim ezredestől hozott. Krugot nem lepte meg a szituáció, és készségesen követte Qahert egy külvárosi villáig, hogy találkozzon Nahimmal. A német mérnök mindössze azzal nem volt tisztában, hogy Qaher valójában egy iraki zsidó, aki az iraki iskolákban kitűnően megtanult arabul, majd csatlakozott a cionista mozgalomhoz és a Moszadhoz.

Krugot Nahim helyett a Moszad három embere fogadta, akik egy „baráti hátbaveregetés” után egy furgon titkos rekeszében Marseille-be szállították a meglepett mérnököt. Innen Krug egy észak-afrikai alijázókkal teli El-Al gépen keresztül egyenesen egy izraeli Moszad-börtönbe került. A kellemetlen incidens következtében Krug egy ideig némasággal tüntetett fogvatartói ellen, ám a szolgáltatás minőségét tapasztalva csakhamar megeredt a nyelve. A mérnöktől szerzett információkkal a Moszad pontos képet kapott a rakétaprogram menetéről, fő helyszíneiről és kulcsembereiről. Miután a Moszad emberei meggyőződtek arról, hogy Krug már nem fog többet vallani, dilemmába kerültek. Ha elengedik, könnyen elárulhatja őket, és akkor haszontalan a sok megszerzett információ. Végül Isser Harel, a Moszad legendás feje, az Eichmann-hadművelet vezetője, a miniszterelnök, Ben-Gurion engedélye nélkül a fogoly kivégzése mellett döntött.

Ezt követően megkezdődött a hajsza a náci tudósokért. Ben-Gurion a Katonai Titkosszolgálat 188-as AMAN egységét bízta meg a kulcsszereplők azonosításával és likvidálásával. A terv levélbombák használata volt, ám az egyiptomi titkosszolgálat ezt leleplezte. A német tudósok védelmére onnantól Adolf Vallentin volt SS-katona felügyelt. A Moszad és a 188-asok ezt követően több célpontot is sikertelenül próbáltak likvidálni Európában.

Harel intenzív kampányba kezdett; azt állította, hogy a német nácik ismét Izrael elpusztításán dolgoznak, ezúttal Egyiptomon keresztül – ám döntő bizonyítéka nem volt. Az izraeli közvéleményt pánikhangulat fogta el; az ország kapcsolata Nyugat-Németországgal és Amerikával is megromlott. Ben-Gurion végül a diplomáciai és ellenzéki nyomás hatására leváltotta Harelt a Moszad éléről, és Meir Amit vezérőrnagyot, az AMAN-egység fejét nevezte ki helyette. Harel kampányába viszont maga Ben-Gurion is belebukott két hónappal később.

Szövetség a Führer kedvencével

Az új miniszterelnök, Levi Eshkol támogatását élvezve Amit nekikezdett a Moszad és az akció teljes átalakításának. A célzott likvidálás helyett a hírszerzés került a középpontba. A Moszad hírszerzői 1964 és ’66 között több mint 30 ezer titkos dokumentumot fényképeztek le és továbbítottak Izraelbe, ám ez még kevés volt a sikerhez. Amit tudta, hogy új hírszerzők beszervezésére van szükség. Mivel az izraeli titkosszolgálatoknak ebben az időben még nem voltak ügynökei az arab világban, a Moszad emberei merész ötlettel álltak elő. Az egyetlen ember, aki a célnak megfelelt, Otto Skorzeny korábbi Waffen-SS-tiszt, a „Führer kedvence” volt. Skorezny a fasiszta Spanyolország védelmét élvezve fegyvereket közvetített Egyiptomnak, valamint a német tudósokkal is jó kapcsolatot ápolt. Arisztokrata származású feleségén keresztül a Moszad végül bejutást nyert Skorzenyhez, aki pénzért, osztrák útlevélért és a félelem nélküli élet reményében elvállalta a tégla szerepét. (Azt már azonban Skorzeny sem tudta elérni, hogy Simon Wiesenthal, a hírhedt nácivadász lehúzza őt a halállistájáról.)

Mestermunka – vérontás nélkül

Skorzeny egyik legértékesebb kapcsolata pontosan a már említett Adolf Vallentin lett, aki szintén Egyiptomban tevékenykedett, és mindent tudott a programról. A Moszad embere brit titkosügynöknek álcázva Madridban igyekezett Vallentin bizalmába férkőzni, aki azonban gyanút fogott. Ám Skorzeny, aki tisztában volt a nácik becsvágyával, meggyőzte Vallentint azzal a mesével, hogy brit barátja éppen most tájékoztatta arról: Vallentin a háború végén kitüntetést kapott, csak ez nem ért célt. Az SS-katona így dagadó mellekkel vette át utólagos „kitüntetését” Skorzenytől, majd nem győzött hálálkodni a figyelmességéért – és örömmel avatta be a titkos egyiptomi rakétafejlesztés részleteibe.

Skorzeny sorra vendégül látta a rakétaprojekt fejeseit Madridban a zsidó állam pénzén szervezett és a titkosszolgálat által gondosan bepoloskázott fogadásokon. Ezeknek az akcióknak köszönhetően a Moszad többek között megtudta, hogy az egyiptomiak egy freiburgi gyárból igyekeznek munkásokat és mérnököket toborozni a rakétaüzemeikbe. A Moszad ekkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy felhasználja a megszerzett információt.  1963. december 9-én, másfél évvel az egyiptomiak bejelentése után, Simon Peresz védelmi miniszter olyan dokumentumokat terített Franz Josef Strauss korábbi nyugatnémet kormánytag asztalára, amelyek minden kétséget kizárólag bizonyították, hogy német állampolgárok Izrael esküdt ellenségét, Egyiptomot tömegpusztító rakétákhoz segítik hozzá.

Peresznek nem kellett sokáig magyarázni, hogy ez a történet micsoda diplomáciai botrányt indíthatna el. A freiburgi munkások Strauss közbenjárásának köszönhetően hamarosan mind jobb ajánlatokat kaptak a német repülőgépiparból, mint amit az egyiptomiak tudtak adni. A munkások elvesztése már önmagában megrogyasztotta a rakétaprojektet, azonban a következő két évben a még Egyiptomban dolgozó mérnököket is sikerült visszacsábítani a német ipar számára. Meir Amit és a Moszad terve sikerült: Izrael, amelynél a második világháború óta egyik ország sem likvidált több embert személyesen, különösebb véráldozat nélkül fosztotta meg Egyiptomot legveszélyesebb fegyverétől a kémkedés, egy náci és egy csipetnyi diplomácia segítségével.

Az „intézet”

A Moszadot, Izrael hírszerző titkosszolgálatát 1949-ben alapították. Az ügynökség tevékenységéről kizárólag a miniszterelnöknek köteles beszámolni. Izrael állam védelmében többek között titkos jelentéseket készítenek, dezinformációs kampányokat folytatnak, sőt, célzott rajtaütéseket végeznek el. Ügynökei egyes források szerint több mint 2700 embert végeztek ki Iraktól Indián át egészen Németországig a világ számos pontján. Ismert akcióik közé tartozik Adolf Eichmann hollétének felderítése és elfogása, az entebbe-i túszok kiszabadítása vagy 2018-ban az iráni atomtitkok megszerzése. A Moszadnak a becslések szerint jelenleg körülbelül 35 ezer ügynöke van világszerte. Mottójuk a Példabeszédek 11:14-ben található: „Ahol nincs vezetés, elvész a nép; a megmaradás pedig a sok tanácsos által van”.

Európa legveszélyesebb embere

Otto Skorzeny, a későbbi SS-tiszt már 1932-ben belépett az osztrák nemzetiszocialista pártba. Egyes források szerint aktívan részt vett a Kristályéjszaka zsidóellenes pogromjaiban. A háborúban Adolf Hitler személyi testőrségének is tagja lett. Leghíresebb akciói közé tartozik Mussolini kiszabadítása 1943-ban, valamint ifj. Horthy Miklós túszul ejtése, amivel megakadályozta Magyarország háborús kapitulációját. 1944-ben az ardenneki hadművelet keretein belül állítólag Eisenhower ellen is merényletet tervezett, amiért megkapta az „Európa legveszélyesebb embere” titulust. A háború után megszökött a szövetségesek börtönéből, és Franco Spanyolországában kapott menedéket, ahol sikeres üzletemberként élt, és megalapította neonáci szervezetét, a CEDADE-t. 1975-ben rákban halt meg.
 

 

Olvasson tovább: