Kereső toggle

A digitális kép hatalma

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A képi világ, a digitális látvány lassan (gyorsan) minden más valóságtípust maga alá gyűrő erejéről (terrorjáról) szólunk az alábbiakban. Furcsa (paradox) dolog a képről írott szavakkal beszélni, hiszen a képet pont arra találták ki, hogy azonnal hasson. Ne nagyon kelljen megfejteni. Ne kelljen olvasni, agysejteket munkára fogni, fantáziát mozgósítani, mögöttes tartalomról morfondírozni, bennünk levő bioáramokat pazarolni. Például arra, hogy mit akar a szerző azokkal a zárójelbe tett szavakkal.

Vegyünk három példát, hogyan működik ez: Instagram és új Pókember film. No meg a spoiler; ez a szép divatszó, ez a büszkén feszítő neofita.

Az Instagram nevű alkalmazásra képeket lehet feltölteni. Az ebben az évezredben születettek (Z generáció) ma már inkább ezt használják, a Facebook számukra lassan (gyorsan) valami skanzen, csevegjenek csak rajta anyukák, emberkedjenek az ősök politikáról meg a fociról. Brüsszel és Dárdai Pali. Lehet kiengedni a gőzt, lehet egymásnak feszülni, véleményeket ütköztetni. Az Instán lógóknak ilyesmivel nem kell magukat fárasztani. Ott menőzni kell, feltűnést kelteni, poénnal vagy extremitásokkal nyomulni. Az ütős, instant látvány a kúl, és nem az árnyalt fejtegetés. Idézzük (eredeti helyesírással) a hozzászólót: „Jó én is nyomkodom a telóm de nem facebookozok! Sokkal jobban be jön az insta! Mert nem láttom a hülye kiírásokat! Anyi időt nem fordítok rájuk, hogy letiltsam, inkább nem faceezek!” És hogy odakint, az offline világban eközben mi történik? Minden mérőszám szerint a szövegértés és -alkotás brutális romlása, a fejlesztő tanárok meg levegőhöz alig jutnak. Ha volna még Kádár-titkárság vagy Hazafias Népfront (távol legyen!), bizony zuhognának a levelek, hogy „hassanak oda kéremszépen…”

Némelyek legyintenek: kár a pánikért. Mindezt a munkaerőpiac a maga nyers módján megoldja. Ha a főnök ráláthat a dolgozó digitális életére,  úgyis hamar kiderül, hogy az időt, amit a munkatárstól bérbe vettek, és kimondottan termelésre, sőt haszonszerzésre kívánják fordítani, azt nem lehet csetelésre meg instázásra használni. Ennek aztán lesz nevelő (elrettentő) ereje, bár az emberi jogok egy része mehet a levesbe. De mi van krónikus munkaerőhiány esetén? Vajon melyik fél kényszerül engedni, és ki viszi győzelemre a maga életmódját?

Ide kapcsoljuk a legújabb Marvel-filmet (Pókember idegenben), mert a szuperhősös filmek pont arra a svédasztalra készülnek, ahol más digitális termékekből is csemegézni lehet. A képregényfilmek társadalmi és szellemi hátterét lapunk többször is elemezte, most egy újabb szempontot hoznék: hogy létezik az, hogy ez a régi és új toposzokból összegyúrt mitológia szűk egy évtized alatt ennyire átjárta a felnőtt írástudók és döntéshozók közbeszédét és attitűdjeit is? Aki nem hiszi, kattintson párat, és meglátja, hogy az idősebb nemzedékben is mennyi az elkötelezett Marvel-fogyasztó. A derékhadban huszonéveseket, sőt harmincasokat találunk, és nem csak cikkírók, internetes portálok véleményvezérei között. Komoly pozíciók birtokosai lelkesednek a burjánzó digitális mesefolyamért, ahol legalább két dolog borítékolható: a mese elején a világ bajba kerül, a mese végén a világ megmenekül. Egy időre.

Mondják persze, hogy a lényeg éppen e kettő között van. A vicces utalások és laza poénok turmixában, meg ahogy a hétköznapi élet vegyül a természetfeletti beavatkozásokkal. Vagy mint a mostani filmben, a városok romba döntése a másnapi szórakozásokkal, a csípős irónia a legsötétebb aljassággal. Tipikus „kombó” (ma erős szó ez is) áll így össze, az egykor távoli dolgok könnyed keveredése, az egészet pedig a látvány varázsa forrasztja össze. Az össznépi hűha (wow!) hatást a digitális illúzió tetőzi be, ami a friss Pókember-film legnagyobb csavarját adja, amivel a főellenség a filmben többször is lépre csal és palira vesz.

Ó jaj…  most elszóltuk magunkat. Élménytolvajok lettünk, sőt poéngyilkosok. Élvűzők és rontócok. Sokféle kifejezéssel próbálják elmagyarázni ezt a bűntettet (szomagyarito.hu), ami spoilerként közismert, és elkövetése akár a szélvédő téglával való bezúzásával fenyeget. Pedig nem is régi jelenség. Pár éve, igaz, egy másik évezredben, még nem volt cégéres gaztett egy elkottyantott fordulat, fontosabbnak tűnt a kidolgozás minősége, a szereplők jellemváltozása, az érzelmi átélés, az egész mű átélő jellegű befogadása. Ezt élvezték, megkockáztatom, még a kommersz filmeknél is. Ma a történetek, de a napi valóság iránt is alapvető elvárás a dózisokban adagolt élmény. A folyamatos meglepetés vágya olyan, mint a napi koffeinigény, és talán nem a közkedvelt csokitojás ezért a felelős. Tömeges fogyasztói ingerről van szó, ami könnyen csillapítható, ha az izgalmas mozgóképet levesszük a digitális polcokról – az Instagram is elsorvadna a mindig új képek és a meglepő videók nélkül.

Mit tegyünk hát? „Műveljük kertjeinket.” (Candide). Ne csak nézzünk, olvassunk történeteket. Olyanokat is, amelyeknek tudjuk a végét. Ha jól választunk, ismét meg fogunk lepődni. A többször is hatni képes alkotás megérdemli azt, amiért ma a legnagyobb verseny folyik. A figyelmünket.

Olvasson tovább: