Kereső toggle

Bárkiből lehet csodagyerek?

Gyakorlás, mentor, családi háttér

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mozart. Bobby Fischer. Serena Williams. Polgár lányok. Mindegyik név hallatán az juthat eszünkbe: ők született tehetségek. De vajon tényleg a velünk született adottságok azok, amelyek az egyik elengedhetetlen alapját adják a sikeres életnek? Anders Ericsson, a Florida Állami Egyetem pszichológiaprofesszora szerint  a válasz korántsem magától értetődő.

Sokan érvelnek amellett, hogy a siker kulcsa a velünk született tehetség, annak felismerése és a kemény munka egyensúlyában rejlik. Anders Ericsson azonban, aki hosszú évek óta tanulmányozza a tudatos gyakorlásban, fejlesztésben rejlő erőt, a Peak: Secrets from the New Science of Expertise című új könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy a tehetség – valamint annak hiánya – sokszor csupán egyfajta alibi, amivel az emberek az egyes területeken érzett sikertelenségüket szeretnék igazolni, mentegetni. Mint mondja: az a nézet, mely szerint némelyek rendelkeznek tehetséggel egy adott területen, mások pedig nem, egy olyan kontraproduktív látás, amely önbeteljesítő jóslattá is válhat; hiszen akik tehetségesnek érzik magukat, felbátorodnak, a többiek pedig elkedvetlenednek, és nem is próbálkoznak, nem tesznek erőfeszítéseket.

Ericsson már több mint harminc éve vizsgálja a különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtó hírességek életét a tehetség szerepének kérdése kapcsán, és arra a megállapításra jutott, hogy egyikük életében sincs szó önmagában extrakülönleges képességekről – annál inkább intenzív, kemény munkáról és tudatos gyakorlásról. Mozart már hétéves korában több hangszeren adott lenyűgöző koncerteket: csodagyerekként, született tehetségként tartják számon. Arról azonban sokan elfelejtkeznek, hogy az édesapja, aki úttörő szerepet játszott a kisgyermekek zenei képzésének és nevelésének kialakításában, Mozart hároméves kora óta intenzíven foglalkozott a fiával. Így mire koncertezni kezdett, már évek munkája volt a háta mögött. 

Ericsson szerint a tehetség, az adottságok tehát önmagukban nem sokat érnek; akkor válnak igazán láthatóvá, hogyha kemény munkával párosulnak. Viszont szorgalommal és valamivel több erőfeszítés, gyakorlás segítségével ki lehet pótolni a tehetség esetleges hiányát is; nem szabad lemondani ezekről a területekről csak azért, mert először nem érezzük magunkban a szükséges képességeket. A megoldás tehát az lehet, ha nem arra koncentrálunk, hogy van-e tehetségünk vagy sem, hanem inkább a bennünk levő potenciálra, lehetőségekre figyelünk. A célok kitűzése minden esetben nagyon fontos; a passzív várakozás, hogy „egyszer csak rájövök, miben vagyok jó”, sosem célravezető. Ha elindulunk a célunk felé vezető úton, menet közben eldönthetjük, tovább haladunk-e rajta, vagy irányt váltunk, de kulcsfontosságú megkeresni azt a módszert, amivel a bennünk levő lehetőségeket minél hatékonyabban ki tudjuk aknázni, felszínre tudjuk hozni. Ericsson ennek megvalósításához ad javaslatokat, ötleteket.

Mindenekelőtt jó, ha nem egyedül vágunk bele a kitűzött célok kivitelezésébe, hanem keresünk támogatókat, mentorokat, akik a meglátásaikkal és tanácsaikkal tudnak bennünket igazgatni, inspirálni és segíteni. A teljesítmény javításához a legoptimálisabb egy tanár segítségét kérni, hiszen egy jó pedagógus tud olyan személyre szabott feladatokat, gyakorlatokat összeállítani, amelyek a képességeinket a lehető leghatékonyabban fejlesztik, ugyanakkor nem terhelnek túl bennünket. Nagyon célravezető a fokozatosság: érdemes napi 15-20 perc gyakorlással indítani, majd egyre növelni az időtartamot. A rendszeresség azonban önmagában nem mindig elég; gondoljunk csak bele: a barátokkal való sportolás, zenélés sokszor csak szinten tart, de nem fejleszt. Egy tanár azonban tud segíteni nekünk abban, hogy kifejezetten azokat a területeket érintő feladatokat állítson össze, amelyeken javulásra van szükségünk; a feladatok fokozatos nehezítésével pedig egyre magasabb szintekre juthatunk el. Sok esetben többet lehet fejlődni ezzel a módszerrel egy-két óra alatt, mintha barátokkal gyakorolnánk öt-tíz évig.

Mozart és a Polgár lányok példáján világosan látszik, hogy a szülők szerepe sem elhanyagolható; az ő támogatásuk, a stabil családi háttér és a tudatos nevelés nagyon fontos ahhoz, hogy egy gyermek képességei megfelelő módon tudjanak fejlődni, tehetségtől függetlenül. Bár a szülői pressziót túlzásba is lehet vinni, a tanulás, a sport, a zenélés kezdeti időszakában a gyermek számára ez jelenthet motivációs forrást. Hosszú távon azonban az a legfontosabb – mutat rá Ericsson –, hogy a gyermek szert tegyen a saját motivációjára, önmaga legyen érdekelt a képességei fejlesztésében, és találja meg az örömöt a gyakorlásban, nagyobb és nehezebb kihívások teljesítésében. Ericsson több kiemelkedően tehetséges gyermek szüleivel beszélt a motiváltság kapcsán: elmondásuk szerint a gyerekek nagyon élvezték a nyilvános fellépéseket, hiszen rengeteg dicséretet, elismerést, a versenyeken pedig díjat is kaptak, amely arra inspirálta őket, hogy még több időt fektessenek a gyakorlásba a még jobb teljesítmény elérése érdekében. A tanári és a szülői segítségre azonban folyamatosan szükség van; egyrészt az esetleges frusztrációk, csalódások kezelése miatt, másfelől pedig a bonyolultabb feladatok megoldására való bátorítás okán. De nagyon fontos, hogy bekövetkezzen az a fordulat, mikor a gyermek már nem a szülei kedvéért zenél, sportol vagy tanul, hanem azért, mert azt mondja, „hú, ebben nagyon jó vagyok, tényleg élvezem, hogy ezt csinálhatom”. Így felnőttként is képesek lesznek élvezni a saját munkájuk és erőfeszítéseik gyümölcsét.

Előfordulhat az is, hogy felnőttként mondjuk azt valamire: „ebben egyszerűen nem vagyok jó”, például „nem vagyok az a matekos típus”. Ericsson szerint ennek oka a hagyományos oktatás egyik nagy hibájában rejlik, amely úgy magoltat be információkat a gyermekekkel, hogy nem mutatja meg azoknak a gyakorlati hasznát. Mivel nem értik, hogy a későbbiekben mire lehet használni azt a tudásanyagot, kevésbé lesznek motiváltak abban, hogy az információt megtanulják, feldolgozzák és beépítsék. A megfelelő motiváció tehát elengedhetetlen ahhoz, hogy egy területen tudásra akarjunk szert tenni, és abban fejlődni kívánjunk; de hogyha a motiváltság mellé szorgalom, erőfeszítés is társul, valamint inspiráló segítőink, mentoraink vannak, még a tehetség esetleges hiánya sem képezhet akadályt a kitűzött céljaink megvalósítása előtt.

Közreműködött: Bohács Zoltán

Olvasson tovább: