Kereső toggle

Megnyerhetik-e a tálibok a háborút?

Amerika szabadulna az afganisztáni csapdából

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fordulatot hozhat az afganisztáni háborúban, hogy Donald Trump amerikai elnök tavaly decemberben elrendelte mintegy hétezer amerikai katona fokozatos kivonását Afganisztánból.

 

Afganisztánban jelenleg mintegy 14 ezres létszámú amerikai kontingens szolgál, ennek ellenére a tálibok Afganisztán területének mintegy felét ellenőrzik. Az elmúlt hónapokban az Egyesült Államok közvetlen tárgyalásokat kezdett a tálib mozgalom képviselőivel Katar fővárosában, Dohában. Zalmay Khalilzad, az Egyesült Államok afganisztáni és pakisztáni ügyekkel foglalkozó különmegbízottja azzal kecsegtetett, hogy Washington és a tálibok megegyeztek egy békemegállapodás elveiben. Ezek szerint a tálibok – szemben korábbi, nagyon is hosszú ideig tartó gyakorlatukkal – nem fogják rejtegetni nemzetközi terrorcsoportok tagjait Afganisztánban, az Egyesült Államok pedig fokozatosan kivonja katonáit Afganisztánból. Khalilzad azt állította: a tálibokkal folytatott tárgyalásokon az amerikai fél végig ragaszkodni fog az amerikai értékrendhez, az emberi jogokhoz, a sajtószabadsághoz, a nők jogainak tiszteletben tartásához – ezek az elvárások azonban meglehetősen abszurdnak tűnnek egy olyan tárgyaláson, amelyen a másik fél a tálibok mozgalma.

Önmagában az a tény, hogy az Egyesült Államok tárgyalópartnernek tekinti őket, óriási siker a tálib mozgalomnak; az egykor a nemzetközi közösség páriáinak számító radikális iszlamistákat az amerikai hadseregnek és a kabuli kormánynak éppúgy nem sikerült megtörnie, mint ahogy a mudzsahedinek ellenállását az 1980-as években a szovjet Vörös Hadseregnek és a kommunista afgán rezsimnek sem.

De kik is azok a tálibok, akik a nemzetközi közösség páriáiból Amerika tárgyalópartnereivé lettek? És hogyan vált Afganisztán az elmúlt évtizedekben „birodalmak temetőjévé”?

A zűrzavar kezdete

Afganisztán zűrzavaros évtizedei 1973-ban kezdődtek, amikor a korábbi miniszterelnök, Muhammad Daud herceg megdöntötte a hivatalos látogatáson Rómában tartózkodó unokatestvére, az 1933 óta uralkodó Zahir király uralmát. Zahir Rómában maradt, és csak évtizedekkel később tért vissza Afganisztánba, ahol 2007-ben hunyt el 93 éves korában – ezzel azon kevés 20. századi afgán vezetők közé tartozik, akik természetes halállal haltak meg.

A szovjetbarát politikát folytató, szekuláris diktatúrát építő Dauddal szemben a szomszédos Pakisztánban iszlamista gerillacsoportok gyülekeztek. Ilyen volt Dzsalaluddin Hakkàni (ma a tálibokkal szövetséges) hálózata, a tádzsik származású Ahmed sah Maszud mérsékelt iszlamista csoportja, valamint a pastu gyökerű Gulbuddin Hekmatyar milíciája – Hekmatyar hívására érkezett a nyolcvanas években Oszama bin Laden is Pakisztánba a szovjetellenes afgán felkelők támogatására.

Daud 1976-ban távolodni kezdett Moszkvától, és Szaúd-Arábia, a Mohammad Reza Pahlavi sah uralma alatt álló Irán és az Anvar Szadat vezette Egyiptom felé közeledett. Az emiatt nyugtalankodó brezsnyevi Szovjetunió ösztönzésére 1977-ben kibékült egymással az afgán kommunisták két frakciója, a mérsékelt Parcsam (zászló) és a szélsőséges Halk (nép) – az egyesülés eredményeképpen a Halkot irányító Taraki lett a párt vezetője.

Az egyre súlyosbodó belpolitikai válságból akkor robbant ki polgárháború, amikor 1978. április 17-én ismeretlenek meggyilkolták a Parcsam frakció ideológusát, Mir Akbar Khaibart. Khaibar április 19-ei temetése tömegtüntetéssé változott, 15 ezer kommunista özönlötte el Kabul utcáit. Daud megkísérelte letartóztatni a kommunista vezetőket, de késő volt: a Halk és a Parcsam frakció a Szovjetunió támogatásával április 28-án megdöntötte uralmát. Daudot összes rokonával együtt meggyilkolták.

Kommunista ámokfutás,szovjet beavatkozás

Az ország irányítását a Halk frakció vezetői, Taraki államfő és az 1979 tavaszán kormányfővé kinevezett Amin osztották fel egymás között. Amin érzékelve, hogy a Halk frakció politikája szembefordította a kommunistákkal a közvéleményt, Pakisztán és az Egyesült Államok felé próbált nyitni. Taraki 1979 szeptemberében

a Vörös Hadsereg beavatkozását kérte saját miniszterelnökével szemben, de ugyanabban a hónapban Amin emberei megölték. A brezsnyevi vezetés novemberben a beavatkozás mellett döntött. December 27-én 5 ezer deszantos szállta meg Kabult. Amint meggyilkolták; a Parcsam frakcióhoz tartozó Babrak Karmal irányítása alatt átvették a hatalmat.

A puccs gyorsan ment, de a Szovjetunió számára a következő évtized rémálommá vált. Bár a Vörös Hadsereg nagyjából 100 ezer (!) katonával harcolt Afganisztánban, a rezsim csak az ország 20-30 százalékát volt képes ellenőrizni, miközben a pakisztáni Pesavarban hét iszlamista frakció lépett koalícióra pakisztáni és amerikai védnökség alatt, Délnyugat-Afganisztánban pedig a síita hazarák nyolc szervezete indított gerillaháborút iráni támogatással a kommunista vezetés ellen.

Mudzsahedinek, tálibok, al-kaida

A Szovjetunió beavatkozása után az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia felkarolta az afgán iszlamista felkelőket, a különböző irányzatokhoz tartozó mudzsahedineket. A felkelők utánpótlási vonalai Pakisztánon keresztül húzódtak. Az ország Afganisztánnal határos északnyugati részén, Pesavar környékén hárommillió menekült zsúfolódott össze néhány éven belül. Ide érkeztek az amerikai és szaúdi pénzből a felkelőknek vásárolt fegyverek, innen indultak el a világ minden részére az afgán–pakisztáni határvidéken termelt ópiumszállítmányok.

A menekülttáborokban működő, a 19. századi Indiából származó vallási iskolák, a deobandi medreszék révén itt tanult meg írni-olvasni az afgán gyerekek (kisfiúk) első generációja – őket hívták „táliboknak”, azaz tanítványoknak. És ide érkeztek a világ minden tájáról azok a muszlim önkéntesek, akik az iszlám földjét elfoglaló oroszok ellen akartak harcolni, és akiket a jemeni származású szaúdi vállalkozócsaládban felnőtt Oszama bin Laden vett a szárnyai alá. 1988-tól bin Laden számítógépes adatbázist épített ki a táborokban és vendégházaiban valaha megfordult dzsihadisták nyilvántartására. Ez az adatbázis lett az al-Kaida.

Cseberből vederbe

1986 novemberében Karmalt a Parcsam frakció másik veteránja, Nadzsibullah váltotta az ország és a kommunista párt élén. Végül 1989. február 15-én az oroszok elhagyták Afganisztánt, sorsára hagyva a kabuli kommunista rezsimet.

Nadzsibullahot Moszkva 1991-ig támogatta fegyverekkel, ám Gorbacsov bukása és a Szovjetunió megszűnése megpecsételte a rezsim sorsát.

A vezetés alig három hónappal élte túl a Szovjetunió bukását – 1992 márciusában Nadzsibullah lemondott, majd áprilisban a pesavari koalíció mudzsahedinjei elfoglalták Kabult. Az utolsó kommunista diktátor az ENSZ kabuli missziójára menekült.

A mudzsahedinek győzelme a hetvenes évek óta harcoló veterán iszlamisták hatalomra kerülését jelentette: a Maszud mozgalma által támogatott Burhanuddin Rabbani lett Afganisztán államfője, Hekmatyar a kormányfő, Hakkàni pedig az igazságügyi miniszter. A következő négy év a Maszud és Hekmatyar vezette frakciók küzdelmeiről szólt. A mudzsahedinek belháborújában 1994-ben, csak Kabulban, 10 ezer embert (!) öltek meg. A folyamatos összecsapásoktól megcsömörlött lakosság ekkor egy új, minden eddiginél radikálisabb mozgalom felé fordult: 1994-ben kitört a menekülttáborokban felnőtt vallási iskolások,a tálibok felkelése.

A tálib felkelés

A frakciók torzsalkodásába beleunt Hakkàni 1995-ben átállt a tálibokhoz, akik ebben az évben már a legerősebb afgán politikai és katonai erőnek számítottak, majd 1996-ban Kabul is a kezükbe került. A hatalomváltás szimbolikus pillanata volt az ENSZ missziójának elfoglalása és az ott-tartózkodó Nadzsibullah és öccse bestiális megkínzása, megcsonkítása és meggyilkolása – a két kasztrált férfi összevagdosott holttestét egy darura akasztva tették közszemlére a tálibok.

A háborús szörnyűségek és a mudzsahedin frakciók belharcai után az Omar molla vezette tálibok uralma viszonylagos stabilitást hozott Afganisztán számára. Vallási szigoruk párját ritkító volt, de a háborúk után újjáéledő mezőgazdasági termelést és a kereskedelmet többé-kevésbé békén hagyták. A nagyvárosok bazárjai megteltek áruval, évtizedek után Afganisztánban megszűnt az éhínség. Azok az afgánok, akik nem számítottak a tálibok ellenségeinek, néhány évnyi viszonylagos nyugalmat élveztek a már ekkor évtizedek óta háborútól sújtott országban.

Ám a tálibok kihívták maguk ellen az Afganisztánnal évek óta nem foglalkozó Egyesült Államok haragját azzal, hogy 1999-ben befogadták az előbb Szaúd-Arábiából, majd Szudánból is távozni kényszerülő Oszama bin Ladent, valamint terrorszervezetének, a kilencvenes években az Egyesült Államokkal egyre több országban háborúba bonyolódó al-Kaidának a vezérkarát. Bin Laden innen készítette elő az Egyesült Államok haditengerészete elleni 2000-es ádeni merényletet, majd az apokaliptikus szeptember 11-ei támadássorozatot.

A táliboknak a terrortámadás után a világ legerősebb hadseregével kellett szembenézniük. 2001. október 7-én kitört a napjainking is elhúzódó második afganisztáni háború, amely rövid úton a tálib rezsim bukásához vezetett. Omar molla egy motorkerékpár hátsó ülésén menekült el a tálibok fővárosából, Kandahárból, majd 2013-ban Pakisztán egyik kórházában halt meg tuberkulózis következtében. Oszama bin Ladent 2011 májusában ölték meg amerikai kommandósok szintén Pakisztánban. Omar molla halála után  Aktár Mohamed Manszúr vette át a tálib mozgalom vezetését, majd miután őt egy Barack Obama által engedélyezett amerikai dróntámadásban 2016-ban megölték, Hibatullah Akhundzada lett a mozgalom vezetője.

Ám a tálibok nem adták fel. Bár 2001 novemberében visszatért Afganisztán élére az 1996-ban a tálibok elől elmenekült Rabbani elnök, már december 20-án meggyilkolták. Ennek ellenére 2002 és 2006 között úgy tűnt, hogy Amerika afganisztáni háborúja eredményes lehet. A tálibok az afgán–pakisztáni határvidékre, illetve Pakisztán törzsi területeire szorultak vissza. Ám 2007-re világossá vált, hogy az Egyesült Államok a Szovjetunióhoz hasonlóan megnyerhetetlen háborúba bonyolódott Afganisztánban; az általuk felállított rezsim ugyanolyan oligarchikus, mint a Nadzsibullah-kormányzat volt annak idején.

A Rabbani meggyilkolása után Afganisztán első emberévé előlépett Hamid Karzai elnök rezsimje korruptságával és érzéketlenségével megágyazott a tálib mozgalom reneszánszának.

Barack Obama néhány évig még fokozta a Bush-kormányzat erőfeszítéseit, de Amerika belefáradt az afgán kalandba. 2011-től csökkenteni kezdték az amerikai jelenlétet, és Obama előbb 2014-re, majd 2017-re teljes csapatkivonást irányzott elő, ám ennek befejezése Trump elnökre vár, akinek azzal is szembe kellett néznie, hogy Amerika végül a tálibok megsemmisítése nélkül lesz kénytelen elhagyni Afganisztánt.

(A cikk írása során felhasználtuk Csicsmann László: Szovjet intervenció Afganisztánban című, 2010-es tanulmányát és Gilles Kepel francia akadémikus Dzsihád című, 2007-ben az Európa Könyvkiadónál megjelent művét.)

 

Olvasson tovább: