Kereső toggle

Megnyerhetik-e a tálibok a háborút?

Amerika szabadulna az afganisztáni csapdából

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fordulatot hozhat az afganisztáni háborúban, hogy Donald Trump amerikai elnök tavaly decemberben elrendelte mintegy hétezer amerikai katona fokozatos kivonását Afganisztánból.

 

Afganisztánban jelenleg mintegy 14 ezres létszámú amerikai kontingens szolgál, ennek ellenére a tálibok Afganisztán területének mintegy felét ellenőrzik. Az elmúlt hónapokban az Egyesült Államok közvetlen tárgyalásokat kezdett a tálib mozgalom képviselőivel Katar fővárosában, Dohában. Zalmay Khalilzad, az Egyesült Államok afganisztáni és pakisztáni ügyekkel foglalkozó különmegbízottja azzal kecsegtetett, hogy Washington és a tálibok megegyeztek egy békemegállapodás elveiben. Ezek szerint a tálibok – szemben korábbi, nagyon is hosszú ideig tartó gyakorlatukkal – nem fogják rejtegetni nemzetközi terrorcsoportok tagjait Afganisztánban, az Egyesült Államok pedig fokozatosan kivonja katonáit Afganisztánból. Khalilzad azt állította: a tálibokkal folytatott tárgyalásokon az amerikai fél végig ragaszkodni fog az amerikai értékrendhez, az emberi jogokhoz, a sajtószabadsághoz, a nők jogainak tiszteletben tartásához – ezek az elvárások azonban meglehetősen abszurdnak tűnnek egy olyan tárgyaláson, amelyen a másik fél a tálibok mozgalma.

Önmagában az a tény, hogy az Egyesült Államok tárgyalópartnernek tekinti őket, óriási siker a tálib mozgalomnak; az egykor a nemzetközi közösség páriáinak számító radikális iszlamistákat az amerikai hadseregnek és a kabuli kormánynak éppúgy nem sikerült megtörnie, mint ahogy a mudzsahedinek ellenállását az 1980-as években a szovjet Vörös Hadseregnek és a kommunista afgán rezsimnek sem.

De kik is azok a tálibok, akik a nemzetközi közösség páriáiból Amerika tárgyalópartnereivé lettek? És hogyan vált Afganisztán az elmúlt évtizedekben „birodalmak temetőjévé”?

A zűrzavar kezdete

Afganisztán zűrzavaros évtizedei 1973-ban kezdődtek, amikor a korábbi miniszterelnök, Muhammad Daud herceg megdöntötte a hivatalos látogatáson Rómában tartózkodó unokatestvére, az 1933 óta uralkodó Zahir király uralmát. Zahir Rómában maradt, és csak évtizedekkel később tért vissza Afganisztánba, ahol 2007-ben hunyt el 93 éves korában – ezzel azon kevés 20. századi afgán vezetők közé tartozik, akik természetes halállal haltak meg.

A szovjetbarát politikát folytató, szekuláris diktatúrát építő Dauddal szemben a szomszédos Pakisztánban iszlamista gerillacsoportok gyülekeztek. Ilyen volt Dzsalaluddin Hakkàni (ma a tálibokkal szövetséges) hálózata, a tádzsik származású Ahmed sah Maszud mérsékelt iszlamista csoportja, valamint a pastu gyökerű Gulbuddin Hekmatyar milíciája – Hekmatyar hívására érkezett a nyolcvanas években Oszama bin Laden is Pakisztánba a szovjetellenes afgán felkelők támogatására.

Daud 1976-ban távolodni kezdett Moszkvától, és Szaúd-Arábia, a Mohammad Reza Pahlavi sah uralma alatt álló Irán és az Anvar Szadat vezette Egyiptom felé közeledett. Az emiatt nyugtalankodó brezsnyevi Szovjetunió ösztönzésére 1977-ben kibékült egymással az afgán kommunisták két frakciója, a mérsékelt Parcsam (zászló) és a szélsőséges Halk (nép) – az egyesülés eredményeképpen a Halkot irányító Taraki lett a párt vezetője.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: