Kereső toggle

Embertelen gyermekvédelem

Tovább pusztít a norvég Barnevernet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szoptatás másfél éves korban, indiai hagyományoknak megfelelően kézzel való evés vagy éppen keresztény nevelés – a norvég gyermekvédelmi hatóság (Barnevernet) ilyen és hasonló indokkal több tízezer gyereket emelt ki eddig családokból.

„Vissza akarom kapni anyukámat, apukámat. Vissza akarom kapni a családomat” – mondta elkeseredve egy videoüzenetben a 11 éves Brigita, akit 9 és 7 éves testvéreivel együtt emeltek ki egy Oslóban élő családból. A szülők, az amerikai állampolgárságú Natalya, illetve a litván állampolgárságú Zigintas nemrég költöztek Amerikából Norvégiába, de álmukban sem gondolták, hogy a gyönyörű országban egy évben mindössze háromszor láthatják majd gyermekeiket.

A Barnevernet azt követően emelte ki az egyébként amerikai állampolgárságú gyerekeket, hogy Brigita – miután otthon büntetésként elvették tőle a telefonját – az iskolában azt mondta, hogy bántalmazták a szülei. A lány később hiába mondta, hogy hazudott, a hatóságot ez már nem érdekelte.

Az amerikai–litván család esete messze nem egyedülálló: van, ahonnan azért vittek el gyermeket, mert otthon taníttatták a szülei és nem az iskolában (ahol halálos fenyegetéseket kapott), egy másik esetben pedig egy anyától azért választották el a féléves fiát, mert az nem érte el a korához képest átlagos testsúlyt – a gyermek évek óta nevelőotthonban van, a nevét pedig már legalább kétszer megváltoztatták.

„Norvégiában valami nagyon nincs rendben, jól működő családokból emelnek ki gyerekeket. Nincs szó bántalmazásról, alkoholizmusról vagy drogról, normális családok az érintettek, amelyek minden képességgel rendelkeznek, hogy gyermekeiknek megfelelő ellátást biztosítsanak” – nyilatkozta a CBN keresztény hírcsatornának Marius Reikeras norvég jogvédő. Mint mondta, jelenleg 26 norvég gyermekvédelmi ügy van az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt – miközben összesen 17 másik 18 országból.

Mindezek fényében a Hetek annak igyekezett utánajárni, hogy hogyan néz ki Norvégia belülről, két családos nő szemével.

Jóléti „kommunizmus”

 „A norvégok meglehetősen gyermekközpontúak. Egyrészt ők maguk is szívesen vállalnak gyerekeket, másrészt nem ritka, hogy amikor a sajátjaik kirepülnek, 50-60 éves korukban újabbakat fogadnak örökbe” – mondja egy többgyermekes magyar anyuka, aki éveket töltött Norvégiában, ahol a férj fizikai munkásként dolgozott. Hozzáteszi, az életszínvonalra és a szociális ellátórendszerre egy pillanatig sem lehetett panaszuk, és az oktatás is magas színvonalú volt. Az anyuka azonban a pozitívumok ellenére tapasztalt több furcsaságot vagy legalábbis különbséget a magyarországi viszonyokhoz képest. Tapasztalataik szerint az állami szervek gyakorlatilag már az elejétől fogva erőteljesen jelen vannak a gyermeknevelésben. „A védőnői szolgálaton keresztül szinte agitálják a szülőket, hogy mit hogyan kell csinálni, az iskolában pedig egyértelművé tették, hogy nekünk nincs dolgunk a gyerekek oktatásával, azt ők megoldják. A problémás gyerekeknek gyakran pirulákat adnak, kvázi leszedálják őket.

De nem csak oviban vagy az iskolában használnak ilyen szereket: megesik, ha egy házaspár szórakozni megy, akkor tablettát adnak a gyerkőcöknek, és ágyba dugják őket. Azt pedig a saját szememmel láttam, amikor egy családi költözködéskor a kétéves kisgyerek nyugodtan ült a fenekén – kiderült, hogy beadtak neki valamit, hogy maradjon nyugton” – idézte fel interjúalanyunk, akinek a védőnő egyébként szintén felajánlott ilyen gyógyszert a gyerekek „mellé”, de ők nem éltek a lehetőséggel. Elmondása szerint a norvégok kifejezetten figyelnek egymásra – talán a kelleténél egy picit jobban is. Az ugyanis nem ritka, hogy ha valaki furcsa hangokat hall a szomszédból, akkor „kapásból” kihívja a rendőröket. Hasonló „feljelentés” alapján vették el néhány éve a Norvégiában élő Bodnariu család öt gyermekét is: akkor az iskolaigazgató tett bejelentést a gyermekvédelemnél, hogy egy testvérpár „túlságosan keresztény” módon viselkedik, bibliai történeteket mesélnek az osztálytársaiknak, a nagymamájuk pedig arra tanítja őket, hogy Isten megbünteti a bűnösöket. A hatóság illetékesei egyből kihallgatták a két – 6, illetve 9 éves – lányt, és miután azok megemlítették, hogy a szüleik néha elfenekelik őket, ha rosszat tesznek, már haza sem mehettek – „védelem” alá helyezték őket, mint ahogy a család többi gyermekét is. A nemzetközi felháborodás nyomán a gyerekek néhány hónap múlva visszakerültek a szüleikhez, majd mindannyian elhagyták az országot.

Interjúalanyunk szerint a norvég közvélemény 99 százaléka nem értette a felháborodást. „Ennek az okát nem sikerült megfejtenem, de kétségtelen, hogy Norvégiában nem nézik jó szemmel, ha nem norvégként viselkedsz. Márpedig ott nagyon szigorúan veszik már azt is, ha valaki nevelő célzattal csap rá a gyereke kezére. Az utcán mi sem mertünk ilyet tenni, ha nagy ritkán szükség volt ilyesmire, akkor azt házon belül intéztük el” – mondta az anyuka. Megjegyezte, más területen sem illik kilógni a sorból a skandináv országban. „Kinézik azt, akinek luxus sportautója van, és az autópályán is általában 80 vagy maximum 110 km/órás sebességgel lehet autózni, a királynak pedig szinte még annyira sincs nimbusza, mint Magyarországon egy államtitkárnak. Egyszer a férjem egyik norvég munkatársa még azt is nagy hírként újságolta, hogy járt az ország északi részén, és ott látott prostituáltakat. Ezt csak azért mondom, mert nekünk folyamatosan az volt az érzésünk, mintha egy kommunista országba csöppentünk volna, legalábbis abból a szempontból, hogy ha nem vagy olyan, mint a többiek, akkor úgy kezelnek, mintha valami baj lenne veled” – mondta az anyuka, hozzátéve, hogy bár sok pozitív élményt is szereztek kint, abban, hogy végül is visszatértek Magyarországra, ez az atmoszféra jelentős szerepet játszott, és ma már azon sem lepődik meg, hogy Norvégiából sokan Amerikába költöznek.

Asztaljog működik

„Norvégia kis túlzással olyan, mint egy fejlődő ország, amire rászakadt egy halom pénz és valami kötelezően követendő tradíció” – egy másik interjúalanyunk így jellemezte a skandináv országot. Az itthon ügyvédként dolgozó – többek között családjogi ügyekkel is foglalkozó – Judit 35 évesen ment férjhez egy norvég férfihoz, akivel öt évet élt együtt Bergenben. A beszélgetés elején hangsúlyozza: ultraliberális családból származik, így elvileg számára Norvégia ideális ország lehetne – ám mint kiderült, nem az. Szerinte ennek legfőbb oka az, hogy az állami szervek és a jogrendszer el van maradva, és nem alkalmas arra, hogy problémákat, ügyeket árnyaltan lehessen megközelíteni. „A rendszer arra épít, hogy mindenki becsületes, ezért nincs szükség garanciákra, jegyzőkönyvekre, az ügyfeleknek pedig el kell fogadniuk, hogy az állami szervek is minden esetben jól döntenek. Jellemző példa, hogy amikor végül elváltam a férjemtől, ő a közös cégünket átíratta az új felesége nevére. Amikor ezzel kapcsolatban feljelentést tettem, a cégbíróság annyit közölt, hogy ők nem vizsgálják az aláírások hitelességét, ha a volt férjem azt nyilatkozta, hogy ő megvásárolta tőlem a tulajdonrészt, akkor ez bizonyára így is volt” – mondta. Hozzátette: a norvégok ugyan a felszínen elfogadóak a külföldiekkel szemben, ám a rájuk használt „utlander” kifejezésnek van némi pejoratív éle.

Judit a norvég családjogba is testközelből nyert bepillantást. „Amikor összeházasodtunk, a férjemnek már volt három gyermeke két előző házasságból.  Az érkezésemkor az exfeleségek azonnal gyermekelhelyezési pert indítottak. A bíróság ezért kirendelt egy igazságügyi szakértőt, aki fél éven keresztül minden szombaton ott ebédelt nálunk, hogy ellenőrizze, megfelelő-e a környezet, amit a gyerekeknek teremtünk. Négy év után megnyertük mindkét pert, a bíró döntésében pedig fontos szerepet játszott nemcsak az, hogy én jó értékelést kaptam a szakértőtől, hanem az is, hogy a gyerekek abban a környezetben maradhatnak, ahol születésüktől fogva nevelkedtek” – idézte fel az elvált feleség, aki szerint ugyanakkor abban van némi ellentmondás, hogy válásuk után a férjétől a családvédelem elvette a legkisebb, akkor 13 éves lányt. „Ehhez elég volt annyi, hogy az új feleség és a mostohatestvérek odaköltözése után a lány már nem érezte jól magát, azt mondta, őt hátrányosan megkülönböztetik. Akkor már nem számított, hogy a megszokott környezetben maradjon: a kis halászfaluból átköltöztették egy 70 kilométerre lévő nagyvárosba, az édesanyjához” – folytatta Judit, aki végül konklúzióként megfogalmazta: a norvég ügyintézők – legyen szó vámügyintézésről, letelepedésről vagy közegészségügyi engedélyekről – nem eléggé felkészültek, és szubjektíven döntenek, sok esetben amolyan „asztaljog” működik, ahol az a fél tud érvényesülni, aki hangosabban mondja a maga igazát.

 

Olvasson tovább: