Kereső toggle

Amikor végre leomlott a Fal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Harminc éve dőlt le a berlini fal. Igen, ez az a kettős határvonal, közte a szörnyűséges halálsáv, amire Tom Hanks oly rémülten néz alá a Kémek hídjában, miközben vonata áthalad Kelet-Berlin és Nyugat-Berlin között.

Pontosan ez az építmény szakadt át azon a bizonyos november 9-én, a késő esti híradó után, és az eddig bezárt kelet-berliniek sírva és nevetve tódultak a gyűlölt és rettegett fal tetejére, hogy ott ugrándozzanak, pezsgőt bontsanak máris, és ölelgessék az utolsó pillanatig kőkeményen vonalas és egy korábbi rezsimben már ismerős csukaszürke egyenruhába bújt gépembereket (volt szerencsém hozzájuk) a német „népi és demokratikus” mintaállam farkaskutyáit (lásd: Állatfarm), az akkor bezzeg zavartan tébláboló határőröket.

Hatalmas szenzáció volt ez akkor, ami nekünk, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben világra jötteteknek indokolja egy mélyről jövő könnycsepp elmorzsolását.

Mert a kommunizmus kísértete helyett akkor valami más járta be Európát. Úgy éreztük, csúcsra szökik az eufória, a remény pedig oly hirtelen nő hatalmasra, mint valami tenger alól kinőtt vulkanikus képződmény.  Maga Nyugat-Berlin, a fallal körül zárt városállam, a késő-kádárkori vicc szerint: Vörös-tengerben egy sziget, egész novemberben ünnepelt, és minden odaérkezővel kész volt megosztani az ő jókedvét. Nem mondanám, ha nem láttam volna a saját szemeimmel.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: