Kereső toggle

Amikor végre leomlott a Fal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Harminc éve dőlt le a berlini fal. Igen, ez az a kettős határvonal, közte a szörnyűséges halálsáv, amire Tom Hanks oly rémülten néz alá a Kémek hídjában, miközben vonata áthalad Kelet-Berlin és Nyugat-Berlin között.

Pontosan ez az építmény szakadt át azon a bizonyos november 9-én, a késő esti híradó után, és az eddig bezárt kelet-berliniek sírva és nevetve tódultak a gyűlölt és rettegett fal tetejére, hogy ott ugrándozzanak, pezsgőt bontsanak máris, és ölelgessék az utolsó pillanatig kőkeményen vonalas és egy korábbi rezsimben már ismerős csukaszürke egyenruhába bújt gépembereket (volt szerencsém hozzájuk) a német „népi és demokratikus” mintaállam farkaskutyáit (lásd: Állatfarm), az akkor bezzeg zavartan tébláboló határőröket.

Hatalmas szenzáció volt ez akkor, ami nekünk, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben világra jötteteknek indokolja egy mélyről jövő könnycsepp elmorzsolását.

Mert a kommunizmus kísértete helyett akkor valami más járta be Európát. Úgy éreztük, csúcsra szökik az eufória, a remény pedig oly hirtelen nő hatalmasra, mint valami tenger alól kinőtt vulkanikus képződmény.  Maga Nyugat-Berlin, a fallal körül zárt városállam, a késő-kádárkori vicc szerint: Vörös-tengerben egy sziget, egész novemberben ünnepelt, és minden odaérkezővel kész volt megosztani az ő jókedvét. Nem mondanám, ha nem láttam volna a saját szemeimmel.

Mert oda kellett utazni, egy világrend megroppanását nem lehet kihagyni semmiképp. Főleg, ha történelem szakon tanul az ember, és egész eddig csak sajnálkozott, hogy elmúltak a nagy  idők, már „nincs itt semmi látnivaló kérem, tessenek továbbmenni”, most már csak unalom és szürkeség jön. Meg a soha véget nem érő szocializmus. Aztán jött az elképesztő 1989-es év, és alig győztük a fejünket kapkodni.

Persze két éve, ’87 őszén, ebből még nem látszott semmi. Leszereltünk a Néphadseregből, ahová be kellett vonulni, s ha egyetemre-főiskolára ment az ember, még előtte ráadásul, félig gyerekként. Aztán itt felnőttünk egy csapásra, mert a való világban megélt átmeneti, de nagyon is átélt kisebbségi lét, az egy év tápos (előfelvételis) sors kitörölhetelen emlékeket hagyott. Nem mondanám, hogy csak rosszakat. Őrségben állva a 86–87-es tél rekordhidegében például egész jól lehetett elmélkedni a lét mélységeiről, meg olyan embereket megismerni a fekete mosogatóban, akikkel máshol nem találkozhattunk volna. Majd, ahogy ledobtuk a mundért, máris beindult a történelmi cunami. Fiatal srácokból ott a szemünk előtt valamiféle „szövetség” alakult, fiatalok voltak és demokraták, és elég merésznek tűntek, pedig a plakátjaikat saját kézzel tépte le a tanárképző főigazgatója. Aztán a nyáron már mind voltunk a Hősök terén, az erdélyi falurombolás ellen, ami igazából ürügy volt, mert roppant izgalmas volt átérezni, ahogy kissé megremeg az egész korhadt rendszer.

’88 nyarán az NDK-ba mentünk. Igazán egzotikus utazás volt, mert ez az ország hamarosan megszűnt létezni, beolvadt abba a másik, falon túli államba, amit épp a helyiek elől zártak el. Főképp a hozzánk hasonló fiatalok elől, akik csak álltak ott a Friedrichstrasse végén, a Brandenburgi kapunál, és néztek át abba a másik világba, ahol millió fény lüktetett esténként, és nehéz volt elhinni, amit a rendszer tanított a Nyugatról meg saját magáról, és amit nálunk már nem vettek annyira komolyan. Bezzeg itt német precizitással működött a dogma, emlékszem, egy helyi lakos mérgesen mutogatott a fal irányába, ahogy félig értettem (hármas német érettségi), és máris átzavarta volna „odaátra” a színes hajú, bőrdzsekis fiatalt.

Aztán torokban dobogó szívvel mi is átkeltünk. Először voltunk Nyugaton, és minden érzékszervünk itta az élményt, a Ku’-Dammon már kicsit émelyegtünk is a tömény szabadságtól, hisz mindenki azt csinálta, amit akart. Az utcazenészek és a taréjos punkok mellett az evangéliumot hirdették a téren, és ezerféle joghurt meg egzotikus gyümölcs várt a boltokban. Az emberek lazák voltak, de öntudatosak a választott életük terén. 

Egyedül a kék útlevelünk miatt lehettünk mindennek részesei, elmondtuk a helyi fiataloknak később a weimari ifjúsági szállóban, ahol az állomáson a szovjet katonák csizmái fényesen ragyogtak. A tisztek hangosan nevettek, otthon érezték magukat, míg nálunk ritkán láttuk őket az utcán. Bár már itt voltak negyven éve ideiglenesen.

Aztán jött a második Fal-élmény, ’89 őszén. Érkezés estéjén seftelő lengyelek mellett aludtunk a váróteremben, másnap irány a Fal, ami akkor még állt, de itt-ott megbontották… és a kék útlevelünk már senkit nem érdekelt. A téren zenék szóltak, „keleti vendégeinket” feliratok köszöntötték, s gőzerővel nyomult a pólóipar: Gorbacsov szupermenként zúzta szét a Falat, mi inkább egy szerényebbet hoztunk haza a Fal tetején ugráló átlagemberek képével, mert valami kellett, hogy ott jártunk, és részesei lehettünk az egésznek. 

 Berlin fölött az ég (filmcím) kiderült pár felüdítő hónapra, mielőtt új ellentétek és más megosztottságok érkeztek a vén Európába. Az év végére aztán az élőben közvetített romániai forradalommal végképp kimúlt ez a szörnyű emberkísérlet, a kommunizmus vagy szocializmus, nevezzék bárhogy. A Fal pedig, ahol annyi átszökni próbáló embert öltek meg, kis darabokban csomagolt szuvenírként végezte, mini szögesdrótot is mellékeltek hozzá az ízléses tasakban.  Bizonyára, hogy az egész rémálom hihetőbb, ha úgy tetszik, fogyaszthatóbb legyen.

 

Olvasson tovább: