Kereső toggle

Egy elszalasztott lehetőség

Sekélyes Trump-fóbia rontja el a Csuklyások nagyszerű sztoriját

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az önmagáért beszélő, lebilincselő történet, az abszurd humor és a nagyszerű színészi játékok az ideológiai filmgyártás egyik oszlopos alkotásává tehették volna a BlacKkKlansman (Csuklyások) című filmet. Kár, hogy belefullad az aktuálpolitikába…

Az afroamerikaiak elnyomásáról szóló alkotásokból, úgy tűnik, nem tud eleget készíteni a hollywoodi cellulloidgyár. Rabszolgaságból szegregációba, csöbörből vödörbe – jól ismerjük a fekete társadalom polgári és politikai jogokért folytatott elkeseredett küzdelmét. A terhelt amerikai lelkiismeret nem is engedné nekünk elfeledni, és jól van ez így: a múlt szörnyűségeit sosem feledhetjük! Némi fenntartással, de a hihetetlen alapkoncepció miatt izgatottan ültünk be a Csuklyásokra.

Bíztunk abban, hogy az igaz történeten alapuló, mégis fantáziába illő sztori újabb betekintést ad az amerikai feketék küzdelmeibe. Az alkotók névsora alapot ad a bizakodásra: a Malcolm X-et és a Szemet szemért filmeket jegyző, szókimondásáról híres Spike Lee rendezte, a producerek között pedig a tavaly Oscart nyert (Tűnj el) Jordan Peele is feltűnik. A forgatókönyvet Ron Stallworth (a főszereplő) saját memoárjából gyúrták.

Különösen a film első felében működik jól a gépezet. A dráma és a szórakoztatás jogos és kívánatos egyvelegét kapjuk: nevetünk és borzadunk. Kiindulási pontunk Colorado Springs, ahol a főszereplőt, Stallworth-t (John David Washington) éppen a város első fekete rendőrtisztjének nevezik ki. A feketék elleni rasszizmus napi szinten nyilvánul meg a hatóságnál is. Javában dúl a fekete polgárjogi küzdelem, aminek helyi rendezvényén a „black power” apostola, Kwame Ture tart harcias beszédet a fekete öntudatról és a megbecsülésért folytatott küzdelemről. Hősünk és az eseményt szervező helyi fekete diáklány között hamar viszony alakul ki, ami persze további drámáknak ad alapot – a lány elől titkolnia kell rendőri hivatását, hisz az aktivista egyik fő ellenségnek a „négerverő disznókat” tartja.

A történet gerincét az a nem hétköznapi akció adja, ami azóta bevonult a történelembe: Stallworth telefonhívások segítségével, illetve zsidó rendőrtársa közreműködésével beépül a rettegett, ám ekkorra már fantomszervezetként működő Ku-Klux- Klanba. A fehér csuklyások többsége hamar elhiszi a kacsát: telefonon Stallworth-szel kommunikálnak (acsarkodnak mindenkire, aki nem fehér, és persze a zsidókra), élőben pedig tiszttársa játssza el, hogy ő Stallworth. Tombol az abszurd humor. Kinek ne okozna kielégítő és vidám perceket, ahogy egy fekete szenvedélyesen alakítja az „árja” neonácit telefonon?! A szerepjáték bravúrosan működik; olyannyira, hogy szinte nehéz elhinni: igaz történetről van szó.

A pozitív karakterek, ha nem is mélyek, de jobbára árnyaltak; a különböző afroamerikai (vagyis a Ture és persze Malcolm X által képviselt fekete messianizmussal nyakon öntött radikálisabb irány, illetve a kompromisszumkészebb, politikai küzdelemre hangsúlyt tevő, mondhatni Martin Luther King-féle) álláspontok ütközése izgalmas párbeszédeket szül. Mintha csak a saját magunkon belül dúló vita folyna át a képernyőre: kell-e forradalom, kell-e erőszak, vagy elég a civiljogi mozgalom? 

Adam Driver és John David Washington a film egyik jelenetében.

Érdekes jellemfejlődési ívet mutat a zsidó rendőr karaktere (Adam Driver) is, aki a közönyös, félcinikus, „tudjuk le a melót” típusú alakból szerencsére nem szabadságharcos lesz, hisz az klisé lenne. A film egyik legerősebb jelenete viszont az, amikor a főszereplőnek bevallja: egészen addig bele sem gondolt, mit jelent zsidónak lenni, de most, hogy ekkora gyűlölettel néz szembe pusztán azért, ami, egyre jobban foglalkoztatja az identitása.

Ezzel ellentétben a negatív karakterek meglepően sekélyesek és szájbarágósan ostobák. Az alkotók a nevetségessé tétel eszközével ostromolják a bigott rasszizmus rút bástyáit. Semmi nem marad ki Spike Lee szokásos instrumentumaiból: elnyomott feketék, nyílt és őszinte politikai telítettség, erős női karakterek, hatásos operatőri munka és karakteres zene, ami illik a késő hetvenes évek kontextusába.

Már majdnem eldöntjük: korszakalkotó és mégis mélyen szórakoztató remekművet látunk. Aztán egyre több elszólás kezdi megütni a fülünket. Ahogy a KKK hírhedt, fehér szupremáciát hirdető, megveszekedetten antiszemita vezére, David Duke Colorado Springs-i látogatását tervezi, a városban tetőfokára hág a feszültség; főleg, hogy a Klan helyi osztaga terrortámadásra készül. Ahogy Duke egyre több szerepet kap, a film mindinkább politikai vonalat vesz föl; az addig hatásos gondolatébresztés pedig fokozatosan dogmatikus elvsulykolásba fordul. A pozitív szereplők közötti egyik párbeszédben például rettegve merengenek el azon, milyen lenne, ha ilyen Duke-féle fehérfétises alak kerülne Amerika elnöki székébe – nem is túl hallgatólagosan utalva arra, hogy Trump elnökségével a rémálom tulajdonképpen beteljesedett. Már majdhogynem ránk kacsintanak a szereplők csintalan demokrata bajtársiassággal.

Ahogy a valóságban, úgy a filmben is, a KKK keresztény színezetű szektaként van beállítva, ami igazából nem több annál, hogy fals bibliai hivatkozásokkal támasztják alá sötét ideológiarendszerüket, és isteni hivatkozással legitimálják rémtetteiket. A film alapján a fundamentális kereszténység ebben ki is merült, ami rendkívül téves imidzset közvetít a bibliai alapú kereszténységről. Így ez a film is a liberális általánosítás súlyos hibájába esik: korábbi, szektariánus túlkapásokat (akár súlyos bűncselekményeket) egy teljes világnézet, a konzervatív kereszténység delegitimálására használja föl. Ezzel a film a bombasztikusság oltárán áldozza föl az objektivitást és egyúttal az erkölcsi tisztánlátást. Mintha elfeledték volna, hogy Martin Luther King maga is keresztény hitelvek mentén hirdette meg szabadságharcát, és deklarálta híres Álmát. (Arról már nem is beszélve, hogy a főszereplőt alakító színész a keresztény hitét nyíltan vállaló Denzel Washington fia.)

Onnantól, hogy konkrétan a neonáci, holokauszttagadó és rasszista Duke szájába adják a Trump-kampány híres szlogenjeit („Make America Great Again” vagy „America First”), az alkotók saját bigott világnézetüket erőszakolják bele egy rendkívül fontos és érzékeny történelmi kontextusba. A korok és a szereplők harcainak ideológiai összemosása azonban veszélyes játék; azt kockáztatják vele, hogy a film dogmatikussá válik. Hangsúlyozom: nem a politikai üzenetek átadásával, inkább a közlésmóddal van súlyos gond. Reméltük, hogy a rendező ennyinél megáll.

A cselekmény crescendóját nem tárjuk az olvasók elé, azonban nem tudunk némán elmenni a film zárójelenete mellett, ami a charlottesville-i tüntetések képsorait eleveníti meg. A legvégére jut a legnagyobb hiba, ugyanis a tavalyi virginai eseménysorozat (annak résztvevői és céljai) sokkal összetettebbnek mondhatók annál, mint hogy színtiszta párhuzamot vonjunk a korábbi rasszista atrocitásokkal. Természetesen a gázolásos merénylőre, a náci zászlókat lengető csőcselékre nincs és nem is kell mentség – de ezt a bélyeget Trump beszédeiből kiragadott részletekkel gyakorlatilag a teljes republikánus oldalra kiterjeszteni megdöbbentő csúsztatás, a művészi eszközökkel való súlyos visszaélés! Trump és Duke nevének összemosását már a választási kampány során is megkísérelték, és persze a filmipar is hamar felzárkózott a politikai karaktergyilkosság „övön alul ütő” metódusához.

Senki épelméjű nem tagadja a múlt visszaéléseit, gaztetteit, mészárlásait, és a filmben jogosan vád alá helyezett Birth of a Nation című némafilm hírhedt ferdítéseit, ahogy a republikánus, Trump-szavazó Amerika jelentős része sem. Miért büntetik és szégyenítik meg tehát őket egy amúgy rendkívül fontos politikai üzenet átadása érdekében? A hatásvadászatba nem fér bele a tények torzítása, de a poszt-obamai demagógiába, úgy tűnik, igen. A filmművészet viszont nem dogmatikus üzenetátadásra adatott, hanem gondolatébresztésre. Arra, hogy a cselekmény nyújtotta katarzis (megtisztulás) a lelket, az elmét jobb irányba terelje, és mi magunk levonjuk a szükséges konzekvenciákat. Kár, hogy ezúttal egy Black Lives Matter- vagy Antifa- propagandafilmbe illő mesterséges analógia agyonvágja mindezt. Ha megvetjük a bigott, rasszista ideológia agymosását, akkor Spike Lee is hagyjon bennünket önállóan gondolkodni! Különben az egész igyekezet többet árt, mint használ; egy életbevágó kérdéskör feloldódik és hatástalanná válik az aktuálpolitizálás posványában. Kár érte. De nyilván sokat kívánok; Hollywood mindenesetre biztos fergeteges Oscar-esővel (legalábbis jelölésekkel) jutalmazza majd azt az ideológiát, miszerint minden gyűlölet, ami velük nem ért egyet.

Olvasson tovább: