Kereső toggle

Nem akarnak eltűnni

Hazahívja fiataljait a 350 lelkes Ófalu

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ófalu festői szépségű sváb falucska a Mecsek oldalán, amely számos más községhez hasonlóan az elnéptelenedés ellen küzd, s ezért letelepedési támogatást nyújt az odaköltöző vagy ott maradó családoknak. Meglátogattuk őket, ám a közel 200 kilométeres út után a polgármesteri hivatalban nem túl nagy lelkesedéssel fogadtak.

 

Mint kiderült, talán két hete, hogy valaki kiszúrhatta az ófalui önkormányzat letelepedési támogatásról szóló rendeletét, amit aztán a média felkapott, és azóta nincs nyugtuk, dőlnek hozzájuk az ország minden részéről a telefonok. Köztük számtalan hívás jön olyanoktól is, akik lakhatási és szociális gondjaik megoldását látnák a lehetőségben, úgy értelmezve a Facebookon futótűzként terjedő hallomásokat, hogy ingyen házat, plusz kétmillió forintos támogatást lehet kapni Ófalun.

Ebből annyi igaz, hogy az időközben híressé vált falu önkormányzata tavaly óta 2 millió forinttal támogatja az Ófalun történő házvásárlást, vagy pedig közművesített telket és 200 ezer forint építkezési támogatást nyújt az odatelepülőknek. „Ezzel elsősorban a helyi fiatalokat akartuk itthon tartani, illetve hazahívni, mert az elmúlt években nagyon nagy mértékű volt az elköltözés mind külföldre, mind a környező városokba, s a külföldön élők nagy része reményeink szerint hazatér” – hangsúlyozza Bechli Erzsébet polgármester.

A falu két letelepedési programot indított eddig, a tíz évvel ezelőtti kezdeményezés sikerén felbuzdulva tavaly is meghirdettek egyet. Azt eléggé sajnálják, hogy a vidéki fiatalok hazatelepülését, illetve otthontartását célzó „Esély otthon” EFOP-program a

3 ezer fő feletti településeknek van meghirdetve, mert így a magyarországi falvak jelentős része kiesett a körből – márpedig leginkább őket fenyegeti az elnéptelenedés. Az ófalui önkormányzat saját erőből csak évi 3-4 család letelepedését tudja támogatni, és az idei keretük már el is fogyott.

Igaz, a támogatás hiánya nem különösebben befolyásolja a külföldi, jellemzően németországi érdeklődőket, akik sokan mellényzsebből is kifizetnék az ófalui házakért a 6 és 22 millió forint közötti vételárakat. Ófalu ugyanis egy tipikus Baranya megyei sváb település, nem messze Bonyhádtól: a lakosság több mint 90 százaléka német nemzetiségűnek vallja magát és két nyelvet beszél. Olyan a falu, hogy a járdáról enni lehetne, rendkívül takaros, látványos portákat és kerteket látunk kivétel nélkül mindenütt.

A hivatalos adatok szerint a település mintegy 140 házából 30-nak a tulajdonosa külföldi – német nyelvterületen élő – állampolgár. „A falu életképessége számottevően nem javul akkor, ha csak külföldiek vásárolják fel az üresen álló házakat, hiszen közülük csak kevesen élnek itt életvitelszerűen. Szerettük volna ezt elkerülni, mivel Ófalu egy életképes település, ahol minden infrastruktúra és szolgáltatás megvan ahhoz, hogy egy család normális, minőségi életet élhessen” – magyarázza Bechli Erzsébet, miközben megmutat egy 200 négyzetméteres, 70 százalékban kész eladó házat. „A legnagyobb boldogságom lenne, ha ezt az épületet egy gyerekes család venné meg, mert fel tudná venni rá a csok-ot is, mint új építésű házra. Német jelentkező már van rá, de a támogatással mi azt szeretnénk elérni, hogy legyen esélye egy magyar családnak is. Meggyőződésem, hogy jó az irány, amit követünk” – mondja a polgármester. A település lakosságszáma 2015-ig csökkent, majd az erőfeszítéseiknek köszönhetően megfordult a trend, és 316-ról mára 347 főre gyarapodott.

A vezető vallja, hogy a túlélés a változásokhoz való alkalmazkodási képességen múlik. Húsz éve be kellett volna zárniuk az óvodájukat, mert a helyi gyereklétszám drasztikusan lecsökkent. Akkor kezdtek el nyitni a szomszéd község, Hidas felé, hiszen mindig vannak olyan szülők, akik a német nemzetiségi nevelés miatt szívesen küldik hozzájuk a gyerekeket. Az ófalui minibölcsődében és óvodában – amely az Oktatási Hivatal egyik bázisintézménye, azaz mintaóvodája – a mai napig kétnyelvű óvodai képzést biztosítanak a hidasi és ófalui gyerekeknek, akik nem feltétlenül nemzetiségiként jönnek hozzájuk, de utána a tanulmányaikban és a szakmájukban is jól tudják hasznosítani a német nyelvet.

A lakosság kétnyelvűségéből adódik a külföldön munkát vállalók nagy száma is. „A válság sok embert vitt külföldre, főként Ausztriába. Sajnos még elég sokan kint élnek tőlünk, több mint negyvenen, és nemcsak fiatalok. A középkorúak vagy nyugdíjasok jellemzően idősgondozni mennek, van, aki kéthetes, van, aki havi ciklusokban jár ki ápolni. Fiatalok is kimennek, akár egyedül, akár többen együtt – és aki kint találja meg a párját, az általában nem jön vissza” – összegez a polgármester.

Szavaiból kiderül, hogy az itt élők többsége ingázó életet él: vagy valamelyik közeli városba, vagy külföldre jár dolgozni. Ezt mi is megtapasztaljuk később, mivel délután ötkor olyan nagy a forgalom a bekötőúton, mintha búcsú lenne, és nem alacsony kategóriájú autók jönnek hazafelé. Pár vállalkozó van csak, aki a faluban dolgozik, a munkanélküliség vagy a segélyen élés nem igazán jellemző.

Benézünk Bechli Ádám asztalosmester műhelyébe is, ahol a mester unokája, Kleisz Ákos fogad. A húszas évei közepén járó asztalos nemrég települt haza a feleségével és két kisgyerme-kével Ófaluba, és épp a mestervizsgájára készül, egy kétféle fából készült, mutatós szekrényt politúroz. Tipikus sváb családtörténet az övék: a szorgalmas és szegény elődök a semmiből, lépésről lépésre, hangyaszorgalommal építettek fel több generációra kiterjedő vállalkozást, egzisztenciát. Ákosék tömörfa bútorokat gyártanak, a nagypapa nevét belföldön és külföldön egyaránt ismerik rendkívül jó minőségű és megfizethető alkotásai révén. Ákos szerint nagyon sokat számít a nagyapja ismertsége és műhelye, hiszen ha valaki a nulláról akar indulni manapság és tömörfával dolgozni, az alacsony kategóriájú gépekkel is olyan 15-20 milliós beruházást jelent.

„A nagypapám 50 éve mester már, ő építette fel saját kezűleg ezt a műhelyt is. Szeretném folytatni, amit ő elkezdett. Hasznos volt nagyon Ausztria, igazából ott szerettem meg a szakmát. Az elején úgy éreztem, hogy rám van erőltetve, volt is némi feszültség a családban a pályaválasztásom körül. Úgyhogy a szakképzés után rögtön ki is mentem, hogy elszakadhassak kicsit a családtól,

és egy nagyon jó céghez kerültem.

A kint töltött hat év alatt szakmailag, emberileg is sokat tanultam” – meséli Ákos.

Mint mondja, eredetileg 10 évet terveztek kint tölteni pécsi feleségével, de közben jöttek a gyerekek, és emiatt úgy döntöttek, hogy hazatérnek. „Hiába beszélem perfektül a németet és hiába voltam egy jó cégnél, jó közösségben, ahol jól integrálódtam, egy idő után hazavágytam. Még ha vannak is kint barátok, akkor is meglehetősen egyedül vagy, különösen, amikor gyermekeid születnek, akkor nagyon megérzed az itthon maradt családtagok hiányát” – magyarázza Ákos. Hozzáteszi: nagyapja is 77 éves már, folyamatosan dolgozik, és ő meg szeretné tanulni tőle, amit csak lehet.

Mint mondja, akárcsak az egész országból, úgy Ófaluból is a 2012-es hullámmal mentek ki a legtöbben, rajta kívül nagyon sok barátja is így tett a környékről. Mostanában viszont egyre többen döntenek úgy, hogy hazaköltöznek, annak ellenére is, hogy az anyagi biztonság nagy húzóerő. Ákos szavaiból érződik, hogy Ófaluban a közösségi élet, a családias közhangulat, a sváb tradíciók és szokások őrzése olyan értékeket képviselnek, melyek miatt a kint élők szívesen hazatelepülnek.

Hasonló dolgokat említ Friedrich Józsefné Eszter székfonó is, akivel a faluház több száz éves épülete előtt beszélgetünk. „Régen a sváb asszonyok télen, amikor nem volt más megélhetés, felvették a gyékénykötegeket a vállukra, és mentek házról házra székeket fonni, ez volt a megélhetésük. Én az anyósomtól tanultam meg fonni 20 éve” – meséli az 50 év körüli Eszter, miközben Van Gogh gyékényfonott széke elevenedik meg a kezei között.

Eszter azért került a faluba, pontosabban a faluszélre 30 éve, mert a férje, aki faesztergályos, idevalósi. „A párom máig svábul beszél hozzám, én meg mindig magyarul válaszolok neki” – meséli nevetve. A 23 éves lányuk Pécsett cukrásznak tanul, de vissza akar jönni Ófaluba, és ugyanezt tervezi 30 éves fiuk is, aki Ausztriában dolgozik. Minden ide köti, olyan tradicionális esküvőt szeretne, mint a szüleinek volt, de előtte egy kis alapot összegyűjt. Merthogy ma is működik Ófaluban az a kocsma, pontosabban össznépi találkozóhely, ahol Eszterék lagzija volt, s a helyiek a mai napig őrzik a népszokásokat: a lábmosást, a kapuállítást, az ifjú pár hazakísérését.

„Éltem városban sulis koromban, mint kollégista, de elég is volt. Mindig arra vágytam, hogy magamnak csinálhassak meg mindent, a gyerekeimnek is. Azért szeretek vidéken élni, mert nincs rohanás, itt van idő mindenre” – válaszolja kérdésünkre az asszony. Szerinte a német szomszédjának is ez tetszik a legjobban.

„A falu szélén lakunk, a domb tövében. Mellettünk van az akácos erdő, és minden erdei állatot látok, a kerítésem mellett járkálnak és benézegetnek. Nem félek sötétben kimenni, amikor egy szarvas velem szembenéz. Akkor zavart, amikor beugrott a kerítésen és lelegelte a kertemet. Ennél magasabb kerítést már nem tud a férjem csinálni, mint ami most van, két méterest, de a róka ravasz: rámegy a tetőre, onnan be, a kerítésnek van egy kitámasztója, azon közlekedik, és egyszerre négy csibét visz el a hátán, egyszer ezt is láttam. Nem baj, akkor sem változtatnék semmin, a csirkeállományt úgyis időről időre frissíteni kell, hát a róka ezt megteszi” – nevet Eszter. Közben elkészül a székkel, amit holnap megint lebont, hogy aztán ismét befonhassa az utánunk jövő érdeklődőknek.

 

Olvasson tovább: