Kereső toggle

Afrikából jönnek

Migrációs útvonalak a fekete kontinensen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt időszakban egyre inkább meghatározta a közgondolkodást a migráció, amelyet sokan igyekeznek úgy beállítani, mintha az csak a 21. század „vívmánya” lenne. Ez azonban nem teljesen igaz, hisz az emberiség létét a történelem során nagyban befolyásolták a migrációs mozgások, népvándorlások.

A Hetek két héttel ezelőtti számában bemutattam a Földközi-tengeren áthaladó migráns útvonalakat (Megvédhetőek-e Európa tengeri határai? – Hetek 2018. szeptember 14.), most pedig az afrikai kontinensről az Európai Unió országaiba igyekvő migránsok által használt útvonalakat ismertetem. Ez már csak azért is fontos, mivel a fekete kontinens lakosságának száma – ellentétben az európai országokéval – jelentős mértékben növekszik, és az afrikai országok képtelenek ezt a tömeget megtartani, megfelelő életszínvonalat biztosítani számukra. Az pedig csak idő kérdése, hogy a jelenleg még Észak-Afrikában várakozó több millió ember mikor indul meg az európai földrész országai felé.

A migráció mint üzlet

Az első útvonal, a nyugat-afrikai és közép-afrikai, amely voltaképpen két párhuzamos és több kisebb útvonalból álló rendszer, amit a nyugat-afrikai (Mali, Elefántcsontpart, Ghána, Togo, Benin, Burkina Faso, Szenegál, Gambia  stb.), valamint a közép-afrikai államokból (Niger, Nigéria, Kamerun és Csád) érkezők használnak. Az útvonal Nyugat-Afrikából Közép-Afrikán keresztül Líbia felé halad. Ezt az útvonalat évszázadok óta használják nemcsak a kereskedők, hanem kisebb-nagyobb népcsoportok is, akik körülményeik változása miatt kényszerültek útra kelni. Amikor a gyarmatosító hatalmak létrehozták a mai afrikai országokat, a migrációs mozgások jelentős mértékben csökkentek, de azokat teljesen megállítani sohasem sikerült. Az elmúlt évtizedekben ezek a mozgások ismét felerősödtek, de főként csak egy irányba, az észak-afrikai, illetve az európai országok irányába. A nyugat-afrikai migránsok első gyűjtőhelye Ouagadougou városa Burkina Fasoban, ahonnan Gao (Mali), Agadez (Niger), Dirkou (Niger), Madama (Niger), Tumo (Niger) érintésével érkeznek meg a líbiai Al Wigh városba, majd onnan jutnak el Tripoliba, illetve más líbiai kikötőkbe. Gaoból egy másik útvonalon, Kidal (Mali), Tessalit (Mali), Borj Mokhtar (Algéria), majd Agadez (Mali), Arlit (Mali), Assamaka (Mali), Tinzaouaten (Algéria) Guezzam (Algéria) és Tamanrasset (Algéria) érintésével is érkeznek migránsok Líbiába.

A nagyobb gyülekező-, illetve kiindulási helyeken egész iparág települt rá az észak felé tartó migránsokra, akiknek egy része munkát vállal ezeken a helyeken, hogy a továbbjutáshoz szükséges pénzösszeget megszerezze vagy a viteldíját ledolgozza. Ez azt jelenti, hogy a migránsok egy része hónapokra, de akár több évre is letelepedik, mielőtt továbbindulna Európa felé. Az algériai Tamanrasset városának 1966-ban alig háromezer lakosa volt, és 10 százalékuk származott a szubszaharai országokból – 1990-ben viszont már 65000 fő élt a településen, akik közül minden második a Szaharától délre fekvő országokból érkezett. De hasonló látványos fejlődésen mentek keresztül Agadez, Gao, Nouadhibou és Oujda városai is. Az itt legálisan működő „utazási irodák” 25-30 fős buszokkal, vagy akár 160-200 fős konvojokkal szállítják a migránsokat keresztül a Szaharán. Ez az útvonal azonban nemcsak a sivatagi átkelés miatt, hanem az iszlamista terrorszervezetek tevékenysége miatt is egyre veszélyesebbé vált. A szélsőségesek a migránsok kirablásától vagy váltságdíjért való túszejtésétől sem riadnak vissza. Egy másik, kevésbé használt útvonalról is tudunk, amely Csádon keresztül halad Líbiába (Ndjamena – Moussoro – Faya – Zouar – Bardaï – Ghatrun – Sabha), ezt főként kameruni, szudáni és csádi menekültek használják.

Ostromállapot

Korábban az illegális bevándorlók a vízummal érkezők közé vegyülve a hivatalos légi és vízi közlekedési folyosókat használták. Miután az európai országok egyre inkább megszigorították a határőrizeti rendszerüket, a migránsok a csempészek segítségével kisebb-nagyobb hajókon, a Földközi-tengeren keresztül próbálnak bejutni Európába. Egyes becslések szerint évente akár 120 000 szubszaharai bevándorló is érkezhet Észak-Afrikába. Ennek következtében mára már az európai kontinens nagyvárosaiban is közel 800 000 nyugat-afrikai migránst tartanak számon, míg az észak-afrikai migránsok száma meghaladja a 2 600 000 főt! 

Migránsok a Spanyol - országhoz tartozó Melilla városát védő kerítésnél.

Azokkal, akik Agadez és a líbiai partok között embercsempészek segítségét veszik igénybe, átlagosan 2000-3000 dollárt fizettetnek ki. A folyamatosan növekvő migránstömegből igen jól élnek a csempészek, akiknek az éves jövedelme akár a 150 millió dollárt is eléri.

A tengeri útvonalak használatát azonban nem mindenki tudja megengedni magának, ráadásul a csempészek díjai emelkednek, így egyre többen próbálnak a szárazföldön bejutni Ceutába és Melillába. A két város, bár Észak-Afrikában található, szerves részei Spanyolországnak, így amikor az 1986-ban csatlakozott az Unióhoz, mindkettő  Európa részévé vált. A két település több szempontból is érdekes, ugyanis kapcsolatot teremt Európa és Afrika, a fejlett nyugati világ és a harmadik világ, valamint a kereszténység és az iszlám között. A városokon halad át a kábítószercsempészek által üzemeltetett útvonal is, amelyen keresztül Marokkóból Spanyolországba áramlik a kábítószer. Értelemszerűen a csempészek a portfóliójukba az egyre jövedelmezőbb embercsempészetet is felvették. Az általuk ideszállított, főként jó erőben lévő fiatal férfiak a környező erdőségekben rejtőznek el a marokkói hatóságok elől, majd amikor elég sokan gyűlnek össze, szinte megostromolják a városokat körülvevő 6 méter magas, szögesdrótokkal megerősített kerítéseket. Bár többségüket a spanyol határőrök visszaszorítják, néhányuknak mindig sikerül bejutni a spanyol területre, ahol rögtön menedékjogot kérnek. 2005-ben olyan sokan próbálták megmászni az enklávékat körülvevő kerítéseket, hogy azt a migránsok tömegétől megriadt spanyolok szinte erődrendszerré alakították. Megerősítették a határőri és rendőri egységeket, növelték a járőrtevékenységet, így jelentősen csökkent az európai területre bejutó illegális migránsok száma. Ez azonban nem állítja meg a migránsokat, csak ideiglenesen csökkenti a számukat, a kerítés léte új stratégiák alkalmazására, illetve új útvonalak kiépítésére kényszeríti őket. Erre értelemszerűen a spanyol hatóságok is igyekeznek minél hamarabb reagálni, így a migránsok és a határőrök között folyamatos „verseny” áll fenn.

Mára azonban Spanyolország egyre kevésbé vonzó a migránsok számára, mivel a gazdasági világválság miatt nagymértékben nőtt a spanyol munkanélküliek száma, akik korábban a bevándorlóknak fenntartott kevésbé kívánatos munkákat is hajlandóak elvállalni, így az illegális bevándorlók lehetőségei még inkább csökkentek. Ennek ellenére 2014-től ismét növekedett az Algériából és a szub-szaharai országokból érkező illegális határátlépők száma, mivel az afrikai kontinensen több véres konfliktus robbant ki egyidejűleg (Mali, Dél-Szudán, Nigéria, Csád, Közép-afrikai Köztársaság stb.), amelyek következtében nagyobb létszámú afrikai kényszerült elhagyni a lakhelyét, akik közül egyre több próbált Európába átjutni. 

A migrációkutatással foglalkozók szerint a közép-afrikai útvonalon érkezik a legtöbb illegális bevándorló az Unió területére (az összes migráns 60 százaléka). Ez az útvonal az észak-afrikai Líbián keresztül folytatódik a Földközi-tengeren át Málta és Olaszország irányába. A líbiai gyülekezőpontokra szinte minden afrikai országból érkeznek olyanok, akik Líbiában vagy Európában szeretnének boldogulni – az Európába történő bejutás akár 10 000 dollárba is kerülhet. Hasonló összegeket fizetnek ki az Egyiptomból hajón induló migránsok is.

Reményvesztett milliók

A kelet-afrikai útvonal nem közvetlenül Európába, hanem az észak-afrikai térségbe irányul, ahová a főként Eritreából, Etiópiából, Dzsibutiból és Szomáliából indulók érkeznek Szudán, Egyiptom és Líbia érintésével. Az útvonal Szomáliából indul, érinti Etiópia fővárosát, Addisz-Abebát, majd három különböző lehetséges módon vezet Szudán fővárosába, Kartúmba. Ezek közül a legbiztonságosabb a légi közlekedés, ám azt csak az etiópok használhatják (az Etiópia és Szudán közötti megállapodás értelmében). Ők egyébként igénybe vehetik a két hónapig tartó tartózkodást biztosító turista vízumot is. Becslések szerint naponta 50-100 etióp migráns lépi át az etióp–szudáni határt. 

Migránsútvonalak Afrikában. Évente akár 120 ezren is érkeznek a szub-szaharai térségből Észak-Afrikába.

Az eritreai migránsok Asmara és Massawa városokból indulnak Tasseney és Guluj városokon keresztül a szudáni Kassala és El-Kedarif városokba, majd Kartúmba, ahonnan a csempészek segítségével a Szaharán keresztül, Dongola és Uweynat településeket érintve a líbiai Kufra városába érkeznek meg. A migránsok jelentős része hónapokat, de akár éveket is eltölthet az ENSZ által felügyelt szudáni menekülttáborokban, míg a továbbhaladásra összegyűjtik a szükséges összeget. Korábban Észak-Darfúron (Nyala, El-Geneina és Milit) és Csádon keresztül is érkeztek migránsok Líbiába, de a darfúri népirtás miatt az itteni útvonal szinte teljesen elnéptelenedett, bár az utóbbi időben a csempészhálózatok ismét használatba vették.

Líbiában a migránsok egyik gyűjtőhelye Kufra városa, ahol havonta 10 000-12 000 menekült is áthaladt, ez azonban a 2012-ben kitört törzsi villongások miatt jelentősen lecsökkent. Egyébként a 10 napig tartó Kartúm–Kufra közötti útvonal az egyik legveszélyesebb, mivel a migránsoknak itt a Szaharán keresztül kell áthaladniuk. Egy másik alternatív útvonal Kartúmtól az egyiptomi határon áthaladva éri el a líbiai Tobruk városát, ahonnan a migránsok könnyen továbbjuthatnak a líbiai kikötőkbe. A szudáni migránsok egy része nem ezeket az útvonalakat használja, hanem a vízummentességnek köszönhetően Kairóba repülnek, és onnan próbálnak szárazföldön a Salloum-Um Saad határátkelőn átjutva, Tobrukon keresztül a líbiai kikötőkbe eljutni.

Azt, hogy a migránsoknak milyen költséget jelent a kelet-afrikai útvonalon eljutni Líbiába (esetlegesen Tunéziába), pontosan senki sem tudja, de a legmegalapozottabb becslés szerint 1000 dollárnak megfelelő összeget kell fizetni a csempészeknek, a Földközi-tengeren történő átkelésért pedig további 1000-2500 dollárt. Bár jelenleg ebből a térségből a migránsok alig 2,2 százaléka érkezik, egyes kutatók szerint ez a szám várhatóan növekedni fog a következő években, már csak azért is, mivel a kelet-afrikai államokban található menekülttáborokban több millió reményvesztett ember él, akik bármikor megindulhatnak Európa felé.

Az eddigiekben leírtakból is látható, hogy – amennyiben nem változnak a mostani tendenciák – Afrika még évtizedekig  mint kibocsátó térség táplálja az egyre nagyobb migránshullámot. Ennek a hosszú távú kezelése egyre kevésbé oldható meg csak rendészeti-biztonságpolitikai megközelítéssel, ezért komplex megoldásokat kell keresni, hogy az afrikai országok képesek legyenek eltartani a népességüket. Hogy a jövőjüket ne Európában keressék, hanem képesek legyenek a saját szülőföldjükön boldogulni. Ehhez azonban a nyugati országoknak át kell tekinteniük és meg kell változtatniuk a segélyezési-képzési politikájukat. Addig is az európai országoknak igyekezniük kellene minél több releváns információt szerezni a migrációs folyamatokról, valamint arról, hogy az eddig érkezetteket hogyan sikerült – már ha sikerült – integrálni a társadalomba. Hasznos lehet konstruktív párbeszédet kezdeni egymással is, hogy lehetőség nyíljon az európai országokon átívelő, közös migrációs politika kialakítására, amellyel csökkenthetnék a rájuk nehezedő nyomást. De nem úgy, hogy a kisebb, „renitens”, a migrációt nem a nyugat-európai államok szája íze szerint megoldani akaró országokat különböző szankciókkal velük azonos véleményre kényszerítik. Mert ebből csak újabb problémák generálódnak.

A szerző az Óbudai Egyetem habilitált docense

Olvasson tovább: