Kereső toggle

A láthatatlan Soros

Soros Pál kalandos életútja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Előbb a nyilasok, majd a szovjetek vadásztak rá. 17 dollárral a zsebében érkezett New Yorkba, de rövid időn belül hihetetlen vagyonra tett szert elképesztő mérnöki újításával. Soros, aki szívesen jótékonykodott, de egy forintot sem volt hajlandó Magyarországra áldozni.

A Soros György családjáról készült cikksorozatunk első két részében annak igyekeztünk utánajárni, hogy vajon az édesapa milyen hatással volt fiaira (Hogyan alapozta meg fiai világnézetét Soros Tivadar? Hetek, 2018. január 19. ), illetve a második világháború alatti élmények miképpen formálták világnézetüket (Sorosék a Vészkorszakban. Hetek, 2018. január 26.) A most következő részben a nyilvánosságot feltűnően kerülő idősebb Soros fiú életéről olvashatnak, ami szinte minden ponton eltér a százmilliók által ismert és emlegetett Györgyétől.

Tehetségesebb volt Györgynél

Pál és György irigylésre méltó gyerekkort élt meg. A jómódú zsidó család sarjaként az akkor még Schwartz vezetéknéven élő fiúk (csak később változtatták a nevüket Sorosra) rengeteget utaztak, sokat vakációztak, és aktívan sportoltak. Ez utóbbiban Pál vitte a pálmát, többek között síelésben és teniszben is kiemelkedőt nyújtott. Ifjúkori sikerei a későbbi évek során sorsfordítónak bizonyultak. A tanulásban is jeleskedett, profi volt matekból, mérnöknek készült, érdekelte a különféle eszközök működése és felépítése. Talpraesettségben sem szenvedett hiányt: amikor az iskolai külföldi síutazásokhoz pénzre volt szüksége, a gimnáziumban elkezdett használt motorbicikliket vásárolni, amiken némi felújítás után adott túl.

Öccse már kevésbé volt sikeres. Apja az Álarcban című, második világháborús visszaemlékezésében elmesél egy történetet Györggyel kapcsolatban. A német megszállás kellős közepén, amikor a Soros család tagjai mind elkülönülten, keresztény emberek segítségével, azok álnevein éltek, Tivadar találkozót szervezett kisebbik fiával. Messziről látta, hogy a villamosról leszáll Gyuri, viszont utána hosszasan időzik a síneknél. Csak később derült ki, hogy elejtette óráját, amit az induló villamos kilapított. Tivadar ezzel a kis mozzanattal kapcsolatban jegyzi meg, hogy „Gyurka mozgásából mindig is hiányzott a harmónia”. Györgynek nem csak a mozgásban, a tanulásban sem volt nagy szerencséje. A szülők egy ízben eljutottak addig a pontig, hogy a mérnöknek készülő báttyal szemben Györgyöt inkább a cipészinas szakma felé terelik. A dolgok később persze máshogy alakultak.

Pál az American (Con)quest címmel megírt privát – korlátozott példányszámban kiadott – visszaemlékezésében úgy fogalmaz: habár nem jöttek ki jól egymással, nem igazán volt versengés közöttük, mivel a négy év korkülönbség ezt nem tette lehetővé. „Utálatos gyerek volt, de ez az évek múlásával persze megváltozott” – írta öccséről. Sikerei ellenére Pál úgy érezte, György több figyelmet kap szüleitől. „Az idősebb testvér mindig így érez” – nyilatkozta a The New York Timesnak. Pál az 1998-ban készült interjúban nevetve megjegyezte: most is György kapja a több figyelmet. Erről persze Györgynek más volt a véleménye, szerinte elsőszülöttként bátyjával sokkal többet foglalkoztak a szülők. Könyvében elismeri: „elég rossz volt a kapcsolatuk”.           

Háborús tapasztalatok

A két fivért a háborús események sem hozták egymáshoz közelebb. Palinál éppen a legrosszabb életkorban jött a német megszállás, 18. életévéhez közeledve ugyanis megkapta a munkaszolgálati behívót, majd keresztény alteregóját is rendszeresen noszogatták a rendszerszerető embertársak, hogy vonuljon be katonának, vagy álljon a haza szolgálatába. Miközben Tivadar a nagykorúvá váló fiának, mondhatni, elengedte a kezét, addig öccse egy minisztériumi dolgozónál, majd a Balatonon üdülve (Pál vidékre menekített barátnőjének társaságában) várta ki a háború végét. Nem csoda, hogy míg György élete „legboldogabb” időszakaként emlékszik vissza a megszállás hónapjaira, Pál traumaként tekint a második világháború utolsó szakaszára. „Nem könnyű megbirkózni a helyzettel, hogy éveken keresztül a kormányzati program, a sajtó és a rádió úgy állít be, mint egy bizonyos nem kívánatos, alacsonyabb rendű és megérdemelten gyűlölt csoporthoz tartozó embert. Ami még elkeserítőbb, hogy az ország nagy része is osztotta ezeket a nézeteket” – írta visszaemlékezésében.

Pál hányattatásai a nyilasok megbuktatásával sem értek véget. Sőt. A legveszélyesebb helyzetbe éppen a „felszabadító” szovjet katonák miatt került. A Budapest utcáin járőröző egyik rendőri egység SS-tisztnek nézte a fiatal fiút. Első kihallgatásán elmesélte az elmúlt hónapok történéseit, a teljes igazságot. A szovjet rendőrök mégis úgy döntöttek, hogy alaposan helybenhagyják a letartóztatott zsidó fiút. „Mindent könnyedén bizonyíthattam volna, ha nem egy halom idiótáról lett volna szó” – emlékszik vissza Pál. Hozzáteszi: pár nappal később egy újabb razzia során elkapta pár katona, és beállították több ezer másik magyar közé, majd a menetoszlopot elindították kelet felé.

Pál számára nem volt kétséges apja szibériai fogolytáborról szóló beszámolói után, hogy szovjet katonák gyűrűjében kelet felé menetelni nem életbiztosítás. Még időben felismerve a veszélyt, szervezkedésbe kezdett, amelynek a lényege az volt, hogy ha a menetből több tucat ember egyszerre ered futásnak, akkor az őrök nem tudnak mindannyiukra tüzelni, mivel a társaság többi részét is kontroll alatt kell tartaniuk. Végül az első kísérlet nem járt sikerrel, mivel a megbeszéltek ellenére senki nem mert elindulni, csak Pál. Ő, amint a szeme sarkából meglátta, hogy egy szovjet tiszt felemeli a fegyverét, és mint egyedüli célpontra, őrá céloz, nyomban visszasprintelt a menetoszlopba. Egy órával később a Budapestről indult csoport egy hídhoz ért, ami válaszút elé állította a szökni készülő tinédzsert. Látva, hogy a híd után csak síkság van, Pál vette a bátorságot, és ismét futásnak eredt. Elsprintelt egy közeli kiégett tanyához. Itt felrohant egy romos pajta emeletére, majd maga mögött felhúzta a létrát. Egy szovjet katona utánaeredt, hogy visszahozza, azonban az emeletről már nem tudta lehozni, így inkább szitkozódva továbbállt. Pál megvárta az estét, majd visszagyalogolt Budapestre.

Amerikai álom

A város ostroma után Budapest romjait villámgyorsan elkezdték eltakarítani, és elkezdődtek a helyreállítási munkálatok. Pál folytatta mérnöki tanulmányait és a versenyszintű síelést is. A tanulmányait ugyan megnehezítette az intenzív sportélet, a munkának mégis meglett a gyümölcse – bekerült az 1945-ben újraformálódó magyar olimpiai keretbe. Az 1948-as St. Moritz-i (Svájc) olimpiai játékokról majdnem lecsúszott, mivel gyakorlás közben súlyos lábsérülést szenvedett. Pálnak azonban nem maradt más választása, ki kellett használnia az alkalmat. Utálta a kommunizmust és a totalitárius rendszert, mindenképp ki akart törni. Könyvében azt írja, mérnökként és profi sportolóként könnyen „osztályellenség” válhatott volna belőle. Végül összeszedve minden bátorságát, a sérülését eltitkolva felszállt az olimpiai csapattal a Svájcba tartó vonatra. Az osztrák határon átlépve pedig észrevétlenül lelépett a vonatról.

Meglepő, de még a disszidálást tekintve is sokkal nehezebb helyzetben volt, mint öccse. Míg Györgyöt édesapjuk beprotezsálta egy külföldi eszperantó konferenciára, Pálnak magának kellett megszerveznie a szökést. A magyar határ elhagyásával nem szűnt meg minden aggodalma. „Évekig rémálmom volt, amelyben valamilyen okból visszautazok Magyarországra, és csapdába esek, nincs kiút. Tíz éve lehettem már az Egyesült Államokban, mire elmúltak ezek az álmok” – írja visszaemlékezésében. Egy ideig Ausztriában élt visszafogott anyagi körülmények között, pénzét zömében teniszezéssel kereste meg. A sport olyannyira jól ment neki, hogy az ország második számú játékosává küzdötte fel magát. Külföldi tartózkodása során irat- és útlevél-hamisítással is foglalkozott. A „szakmát” még a német megszállás alatt sajátította el – Soros György a Heteknek adott korábbi interjújában árulta el, hogy bátyja egy úgynevezett „mosodában” dolgozott egy ideig, ahol vegyszerek segítségével feloldották a hivatalos okmányokban a tintát, hogy aztán más adatokat írhassanak azokra. Végül apja kapcsolatait felhasználva a bécsi amerikai nagykövetségtől szerzett egy egyéves diákvízumot, így jutott el az Egyesült Államokba.

Elmondása szerint Manhattanben 22 évesen, 17 dollárral és egy Leica fényképezőgéppel szállt le a hajóról. Itt egy hétig a család tengerentúli ismerőseinél lakott, ám rövid időn belül világossá vált, hogy a vendéglátók nem sokáig tudják eltartani a Magyarországról érkezett fiút. Ekkor elment a New York-i közösségi könyvtárba, ahol magazinokat lapozgatva kikereste azokat az egyetemeket, ahol van iskolai sícsapat. Így vette fel a kapcsolatot a St. Lawrence egyetemmel, ahol izgatottan várták sportösztöndíjjal az egykori olimpiai sportolót. A korabeli The Hill News néven futó egyetemi lap be is számolt Soros érkezéséről. Azt írják: az intézmény edzőinek keze alatt még nem fordult meg ekkora tehetség. Megemlítik azt is, hogy 1949 áprilisában a magyar diáknak le fog járni a diákvízuma, ami különösen aggasztja. A cikk szerint Pál tartott az esetleges kiutasítást követő tárgyalásoktól. Úgy vélte, Magyarországon a „háborús uszítók és kapitalisták segítőjeként” tekintenének rá, így megjósolhatatlan, hogy mit tennének vele. A Pálról készült egyetemi riportra az FBI is felfigyelt, aktát is készített a Magyarországról disszidált fiatalról, vélhetően azért, mert a szökésekor már a szovjetek voltak hatalmon az országban. (Potenciális kémként tekinhettek rá.) Az iskolát Pálnak végül ott kellett hagynia, miután egy síbaleset következtében nem tudott aktívan sportolni.

1949-ben ismét elkezdett teniszezni, hogy keressen egy kis pénzt. Végül 1500 dollárt ütögetett össze, ami még mindig kevésnek bizonyult a népszerű elit egyetemek tandíjához képest, ahol Pál mérnöki mesterdiplomát akart volna szerezni. A család egyik régi barátja, Bardos Tamás ajánlotta neki a brooklyni Műszaki Egyetemet, ahol a kreditek az Ivy League egyetemeihez képest jóval olcsóbbak voltak. Még így is rendkívül visszafogottan kellett élnie, keveset evett, és egy volt bordélyház egyik szobájában lakott. Felesége, Daisy elmondása szerint előfordult, hogy egy-egy étkezés alkalmával csak egy almát evett.

Ahogy rendeződött anyagi helyzete, egy manhattani bentlakásos intézménybe került, itt találkozott jövendőbelijével, a szintén magyar emigráns Daisy Schlengerrel. Pál az első randevújukkal kapcsolatban úgy fogalmazott, nem volt épp sikeres. Míg ő inkább befelé forduló, visszafogott, intellektuális és szegény volt, Daisy extrovertált, társalgó, elegáns és érdeklődő volt. Későbbi felesége máshogy emlékszik vissza, őt lenyűgözte Pál kitartása, állhatatossága, jó ötletei és elvei. „Nagyon kreatív elméje volt, tisztán látta a dolgokat” – magyarázta.

Pál problémamegoldó képességét jól szimbolizálják az egyetemi mesterdiplomája megszerzésének körülményei. A mérnökhallgató dolgozatában azt vizsgálta, hogyan kellene a közművek terhelését megosztani a különböző típusú és hatékonyságú erőművek között. A bonyolult számításokhoz kitalált, megtervezett és meg is épített egy speciális analóg számítógépet. Azóta is sajnálja, hogy a világot nem az analóg, hanem a digitális gépek hódították meg.

Koldusból királyfi

Pál egyik legmaradandóbb egyetemi élménye egy bizonyos Arias professzorhoz köthető. A diákok körében nagy népszerűségnek örvendő oktató gyakran hangoztatta, hogy ha a hallgatóknak nem lesz karrierjük harmincéves korukra, akkor már sosem lesznek igazán sikeresek. „Bölcs tanács” – jegyzi meg könyvében az egykori tanítvány. Pál friss házasként belevetette magát a munkás hétköznapokba, de hamar rá kellett jönnie, hogy ügyesen kell lavíroznia ahhoz, hogy karriert tudjon építeni harminc éves korára. „Egy dolgot megtanultam. Nem szabad megmutatnom, milyen nagyszerű kézzel vagyok megáldva, mert akkor egész életemre tervező maradok” – fogalmazott. Úgy vélte, az igazán nagy lehetőség az értékesítésben van, így elkezdett műszaki berendezéseket, gépeket árulni. Ekkor került a neves Hewitt-Robins vállalathoz.

Itt gyorsan ívelt felfelé a karrierje, fizetését rövid időn belül megduplázta, miközben az egész világot bejárta a cég mérnöki újításait ajánlgatva. Egyik ilyen útján találkozott a dél-amerikai Chilében néhány magyar vállalkozóval, akik a vasércbányájukhoz kerestek a kitermelést megkönnyítő és felgyorsító munkagépeket. A találkozón megemlítették Pálnak, hogy szükségük lenne egy kikötőre is a bánya közelében, ám a szükséges 4 millió dollár helyett csak annak negyede állt rendelkezésükre. Viccesen megjegyezték a magyar értékesítőnek, hogy ha meg tudja oldani a problémájukat egymillió dollárból, majd akkor keresse fel őket. Pál gondolt egyet, és megoldotta. Könnyűváz-szerkezetes kikötőjével olyan forradalmi újítást hozott a tengeri nyersanyag-kereskedelembe, ami teljesen megváltoztatta egy sor nemzet gazdasági helyzetét.

Mielőtt azonban elfogadta volna a chilei magyarok (egy volt pesti ügyvéd és egy csokoládégyáros) ajánlatát, merész lépést kellett tennie munkahelyén. A Hewitt-Robins látva, hogy elveszítheti egyik legjobb értékesítőjét, jelentős fizetésemelés mellett felajánlotta Pálnak az egész európai részleg vezérigazgatói posztját is. Ő azonban a biztos megélhetés helyett inkább a bizonytalan, de reményteli karrierépítést választotta. „Úgy éreztem magam, mint amikor az utolsó esély volt a szökésre az Oroszországba tartó menetoszlopból” – vont párhuzamot könyvében. Éppen harminc éves volt, amikor 1956-ban megalapította a Soros Associates (Soros Társaság) nevű cégét. Pál a saját otthonában alakított ki egy helyiséget a céges ügyek intézésére, majd fejest ugrott a tengerikikötő-kereskedelem megreformálásába.

Ötletét fiatalkori emlékeiből merítette. A Lupa-szigeti nyaralásaik során megfigyelt, bójákhoz rögzített úszó stégek, illetve a háború sújtotta Budapest hajóhídjai nyomán tervezte meg a könnyűvázas, kvázi úszó kikötőit, amelyekkel az eredeti összeg töredékéből, jóval hatékonyabb és egyszerűbb módon lehetett megoldani a kitermelt nyersanyag tengeri elszállítását. A találmánya elképesztő siker volt. A cég már az első évében kétszer annyi bevételt termelt, mint amit vezérigazgatóként előző munkahelyén keresett volna. Az egyik legnagyobb áttörést a brazil nemzeti bányászvállalat (CVRD) megrendelése hozta. Ennek értelmében olyan bővítést kellett Soros vállalatának eszközölnie, ami a kikötő szállítási kapacitását évi 24 millió tonnára emelte volna. Pál azonban nem elégedett meg ennyivel, ajánlatában olyan megoldást dolgozott ki, ami a kapacitást a tervezett bővítés négyszeresére terjesztette ki. Az évi 100 millió tonnás nyersanyag-kereskedelem a CVRD-t a világ legnagyobb vasérckitermelőjévé tette, nem kis gazdasági befolyást adva Brazíliának. A hihetetlen sikert követően özönlöttek a megrendelések a Soros Associateshez, amely az évek alatt összesen ezer kikötőt épített vagy bővített ki a világ több, mint kilencven országában. Elmondása szerint a 2000-es évekre a tengeri nyersanyag-kereskedelem 40 százaléka (!) az általa tervezett és épített kikötőkben zajlott. A The New York Times információi szerint a világ tíz legnagyobb ilyen típusú kikötőjéből hét az ő vállalatának terméke.

Habár a megrendelések sűrűsödésével Pál egyre több munkát delegált alkalmazottainak, a kreativitását a robbanásszerű fejlődést követően is kamatoztatta. Munkásságát több mint tizenhét mérnöki díjjal és kitüntetéssel díjazták, a szakmától szinte minden elismerést megkapott. Végül 1989-ben adta el vállalatát, amely saját bevallása szerint ekkor már több mint 100 millió dollár tiszta hasznot termelt minden évben. Saját életéről írt könyvében a következőképp foglalta össze pályafutását: „Az én történetem királyfiból koldus, majd koldusból királyfi. Szerencsém, hogy túléltem, a többi már relatíve könnyű volt.” Öccse, György így jellemezte: „Ő egy távlatokban gondolkozó ember. Az ügyek lényegét képes megragadni úgy, hogy közben képes túllátni a berögzült elképzeléseken. Nem sémákban gondolkozik. Ezt ő és én is az apánktól tanultuk.”

Soros György árnyékában

Bár vállalatát eladta, az idősebb Soros fivér később sem vett vissza a tempóból. Miközben szabadidejének zömét feleségével a Connecticut állambeli New Canaan-i otthonukban töltötték, rendszeresen utazgattak, sportoltak, és kulturális programokon vettek részt. Az évtizedek alatt felhalmozott hatalmas vagyont – ami egyes becslések szerint közel akkora, mint Györgyé – Pál különféle projektekbe fektette. Bár a második világháborút követően évekig nem találkoztak, a Soros fivérek New Yorkban annyira jóban lettek, hogy ma már György kezeli bátyja szinte összes befektetését. Central Park-i otthonuk mindössze kilenc háztömb távolságra volt egymástól. Míg öccse szinte minden olyan projektet támogat, amiben az ő pénze is benne van, fordítva ez nincs így. Az egyik legérdekesebb ilyen terület például éppen Magyarország.

Soros Pál egy forintot sem fektetett be szülőhazájába, elmondása szerint azért, mert nem szeretné, hogy Györgyhöz hasonlóan „őt is támadások érnék”, ahogy fogalmazott, „zsidó származása miatt”. Saját bevallása szerint többször próbálta lebeszélni öccsét a nyolcvanas években, hogy a nyilvánosság elé lépjen, György mégis úgy vélte, hogyha „hatékony akar lenni”, akkor nincs más választása.

Az is beszédes, hogy a felesége, aki egy felsőőri zsidó nagycsaládban látta meg a napvilágot, csak 76 évvel később látogatott el ismét a – Trianon óta Ausztriához tartozó – szülővárosába. Első és egyben utolsó magyar tévés szereplésekor Soros Pál manhattani lakásába invitálta meg az ezredfordulón Frei Tamást, akinek bemutatta impozáns otthonát, mesélt a rejtett folyosókon közlekedő személyzetről és a falakon lógó, tízmillió dollárokat érő festményekről.

Pál pár kivételtől eltekintve igyekezett mindig kerülni a nyilvánosságot. Karitatív tevékenységet afrikai és dél-amerikai országokban folytatott, egyik legnagyobb projektje az Egyesült Államokba érkező bevándorlókkal kapcsolatos. Feleségével együtt indított alapítványával összesen 75 millió dollárt fordítottak arra, hogy minden évben több ezer jelentkező közül kiválasszanak harmincat, akiknek két évig finanszírozzák tanulmányaikat. Pénzt azonban nem csak ebbe fektetnek. Aktív támogatói például az ACLU nevezetű radikális ultrabaloldali mozgalomnak, ami aktív küzdelmet folytat a keresztény hit különböző kifejeződéseivel szemben (iskolai ima, Tízparancsolat kifüggesztése, karácsony), valamint a PfAW (Emberek az Amerikai Útért) szervezetnek is, aminek célja a konzervatív keresztények politikai szerepvállalásának és társadalmi hatásának visszaszorítása.

Soros Pál egészen rendkívüli életúttal a háta mögött végül súlyos egészségügyi problémáktól szenvedve, öccse árnyékában tevékenykedve, 2013-ban, nyolcvanhét évesen hunyt el.

Családi tragédiák

Soros Pálnak nemcsak a magyarországi ifjúkorához kötődtek rossz emlékei, hanem az Egyesült Államokban töltött első éveihez is. A Daisyvel kötött házasságukat követően két gyermekük is tragikus módon halt meg. Steven, az első fiuk az ‘50-es években alig másfél évesen egy játszótéri baleset áldozata lett, míg Linda szintén 18 hónaposan egy autóbalesetben halt meg. A Guardian 2013-as nekrológja arra enged következtetni, hogy Pál a családi házuk garázsából kitolatva sodorhatta el a kislányt.
A Soros házaspárnak még két gyermeke született, Peter és Jeffrey. Peter jelenleg Londonban él, ahol a család különböző befektetéseit kezeli. Két gyermeke van, feleségétől elvált.
Jeffrey Los Angelesben él és dolgozik, elsősorban forgatókönyvíróként és producerként. A Los Angeles-i Médiaalap társtulajdonosaként számtalan szuperprodukció társfinanszírozója, mint például a Közöttünk az Űr. Feleségével két gyermeket nevelnek.
Soros Pált idősebb korában sem kerülték el a személyes tragédiák. Egy beltéri golfozás során elvesztette egyik szemét. Frei Tamás kérdésére évekkel ezelőtt még nevetve azt nyilatkozta: egy nagy csalódása van az életben, hogy vacak golfozó.

Olvasson tovább: