Kereső toggle

A politikai támogatás nem emberbaráti szeretet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Dr. Fodor Gábor történész-turkológus

Fodor Gábor történész-turkológussal, az Isztambuli Magyar Intézet igazgatójával Az örménykérdés Vámbéry titkos leveleinek tükrében (1889–1908) című tanulmányából kiindulva beszélgettünk. A Vámbéry-levelekből álló forráscsoport a múlt század végi oszmán politika egy rendkívül érdekes és különleges pillanatába enged betekintést.

– Az 1800-as évek végén II. Abdul-Hamid szultán a jelenlegi török érveléshez hasonlóan reagált a muszlim menekültek befogadásával, a kisebbségekkel kapcsolatos nyugati kritikákra: „Mégis hogy történhet, hogy Törökország rosszakarói nem veszik észre azt a temérdek nincstelen muszlim menekültet, akiket puszta kegyetlenségből kergetnek el lakóhelyeikről, és akik Törökországban találnak menedékre?” Mire vonatkozott a Nyugat kifogása, és mit lehet tudni pontosan az akkori menekültekről?

– A nyugati kritika leginkább arra vonatkozott, hogy a törökök olyan területen telepítették le a menekülteket, ahol nagy volt a keresztény kisebbségek aránya, illetve a muszlimok elleni mészárlásokról nem, csak a keresztények elleni vérengzésekről tudósítottak az európai lapok. A mai politika által használt sablon abban hasonlít az akkorira, hogy a kritikákat a bevándorlók emberséges befogadására hivatkozva söprik félre.

Itt a balkáni és kaukázusi muszlim menekültekről volt szó. Előbbiek a balkáni nacionalista mozgalmak, míg utóbbiak az oroszok kaukázusi előretörése miatt voltak kénytelenek elmenekülni. A Balkán-félszigetről kb. 800 ezres, míg a Kaukázus területéről elmenekült cserkeszek számát illetően 500 ezer –1 millió fős becslések állnak rendelkezésünkre. Ezeknek a nincsteleneknek a befogadása és letelepítése óriási áldozatokat követelt a Birodalomtól, jócskán megbillentette a korábbi etnikai arányokat, és nem utolsósorban óriási feszültségekhez vezetett a Birodalom keleti felén élő keresztény alattvalók és az új betelepülők között.

– „…az örmények szervezkedése sokkal súlyosabb annál, mint amit általánosságban gondolnak, jóllehet nemzeti céljaik megvalósítása számomra teljesen reménytelennek látszik” – írta Vámbéry levelében Sir Philip Currie brit diplomatának 1893-ban. Később párhuzamot állít fel a görögök, románok, szerbek és bolgárok helyzetével, akik egy tömbben éltek, kihangsúlyozva, hogy ez nem szolgálhat mintául az elszórva élő örményeknek. Ön szerint a fentiek alapján Vámbéry már előre látta, hogy az örmények önálló államra vonatkozó terve eleve halálra volt ítélve?

– Vámbéry szorosan nyomon követte az Oszmán Birodalom belügyeit. Érzékelte, hogy az említett balkáni országok nemzetiségi mozgalmai azért tudtak sikeresek lenni, mert egyrészt megkapták egy vagy több nagyhatalom támogatását, másrészt etnikailag többségben voltak, vagy abba kerültek a muszlim lakossághoz képest. Igaz, ennek az volt az ára, hogy a világháború kitöréséig – mint már említettem – közel 800 ezer balkáni muszlim menekült el lakhelyéről, és több tízezer esett áldozatul a harcoknak, leszámolásoknak.

– Mennyiben játszott szerepet az örmények diaszpóra-léte az egységesülési törekvéseik kudarcában?

– A birodalom örmény lakosai valóban elszórtan, a török, kurd és cserkesz lakossággal körülvéve éltek. Bár az úgynevezett hat keleti vilajetben (az Oszmán Birodalom tartományainak elnevezése – a szerk.), amelyek a mai Kelet-Törökországnak feleltethetők meg, illetve a déli partvidéken, Kilíkiában rengeteg város és falu örmény többségű volt, a vilajetek teljes lakosságát nézve az örmények aránya kevés helyen érte el az 50 százalékot, többségében pedig még ennél is alacsonyabb volt. Ennek persze az is az oka, hogy a kaukázusi és balkáni muszlim menekülteket az oszmán kormányzat ezekben a vilajetekben telepítette le. Ezért vélte úgy Vámbéry, hogy az örmény forradalmi szervezetek által hangoztatott önálló örmény állam megteremtésének feltételei nem állnak fenn.

– II. Abdul-Hamid azt nyilatkozta Vámbérynek, hogy az örménykérdés támogatásával „kibeleznék őket, széttépnék a belsőjüket, amit már nem viselnek el”. Túlzott az uralkodó vagy valóban ekkora veszteség lett volna számukra egy önálló örmény állam?

– Török részről elképzelhetetlen volt, hogy feladják ezeket a területeket. A birodalom fokozatos zsugorodása közben kialakult az a kényszerű elv, hogy a törökök vagy Anatóliában élnek, vagy sehol. Jól jelzi mindezt, hogy az atatürki függetlenségi háború sikerei után a török vezetés nem követelt vissza korábban elvesztett balkáni területeket, ugyanakkor az utolsó emberig küzdöttek Anatóliáért. Mindehhez hozzájárult a török nacionalizmus, majd a turanizmus 20. század eleji térnyerése is, sőt, a világháború alatt – a korszellemnek megfelelően – már egyfajta idollá emelték az anatóliai török parasztokat, holott száz évvel korábban a török még egy szitokszónak számított az oszmán előkelők között.

Örmények vonulnak a közeli Mezireh börtönébe fegyveres török katonák őrizetében. Kharpert, 1915. április
– Vámbéry 1894 áprilisi látogatása során II. Abdul-Hamid a következőket mondta: „Az ugyanakkor tény, hogy sok örmény menekült át az orosz–török határ orosz oldalára, hiszen több szabadságot reméltek az ortodox-keresztény orosz vezetéstől. Sorsuk azonban legtöbbször új lakhelyükön sem lett jobb.” Az oroszok is diszkriminálták az örményeket?

– Általánosságban véve a Kaukázusban élő örmények helyzete sem volt sokkal jobb, mint az oszmán területen élőké. Bár az orosz cárok többször felkarolták az örmények ügyét, ennek leginkább politikai okai voltak. A cári Oroszországnak leginkább a keleti oszmán területekre fájt a foga, és ehhez kívánták felhasználni az örmények nacionalista mozgalmát. Állítólag Lobanov-Rosztovszkij egykori konstantinápolyi orosz követ, későbbi külügyminiszter mondta, hogy Oroszország „Örményországot (tudniillik Kelet-Törökországot) akarja örmények nélkül”. Ezzel együtt a 20. század elejéig a legnagyobb örmény lakossággal bíró kaukázusi városban, Tbilisziben virágzott az örmény kultúra, de 1903-ban az orosz vezetés a kaukázusi örmény egyház vagyonát elkobozta, az örmények iskoláit bezáratta. Bár ez a politika pár éven belül megbukott, egy átlagos örmény paraszt helyzete az orosz részeken sem volt irigylésre méltó.

– Elképzelhető, hogy az angolok is csak azért támogatták az örményeket, hogy legyen egy ütközőzónájuk? Lehet tudni arról, hogy ténylegesen hogyan támogatták az angolok vagy egyéb európai országok az örményeket?

– Az örmény politika nyugati (vagy éppen orosz) támogatása legtöbbször nem emberbaráti szeretetből történt. Az angolokat a keleti szárazföldi kereskedelmi útvonalaik biztonsága mozgatta, amit mutat, hogy a Szuezi-csatorna megnyitása, illetve Egyiptom megszállása után egyre kevésbé voltak érdekeltek a keleti részek biztonságát illetően.

Ez még inkább nyilvánvalóvá vált az orosz–angol kiegyezést követően. Oroszország pedig az oszmán részek destabilizálásában volt érdekelt, hogy végül könnyebben megszállhassa azokat. A módszer ismerős lehet az elmúlt évekből Grúzia vagy Ukrajna kapcsán. Ugyanakkor az európai országok közül többen – így Franciaország és Anglia is – menedéket biztosítottak egyes örmény vezetőknek, akik előadások, röpiratok, újságok kiadásán keresztül igyekeztek támogatókat szerezni nemzeti ügyükhöz. Ilyen előadásra egyébként Bécsben, sőt Budapesten is sor került az 1900-as évek elején.

– Hallani olyan híreket, hogy bár a török kormány igazából nem változtatott azon az alapvető véleményén, hogy nem lehet népirtásnak nevezni a történteket, addig a török civil társadalom legalább egy évtizede megemlékezik az örmény népirtás emléknapjáról. Ön egy ideje Törökországban él, hogy látja ezt a helyzetet?

– A török kormány hivatalos álláspontja szerint nem történt népirtás az első világháború alatt, és ez belátható időn belül nem fog változni. Bár a civil társadalom vékony szegmensében van igény az események mélyebb elemzésére, illetve külföldön élő török írók és történészek ezzel kapcsolatosan merőben eltérő álláspontot is megfogalmaznak, a társadalom túlnyomó többsége a kormányzat álláspontjával ért egyet. Ezért ebben a tekintetben elmozdulás rövid távon nem várható. Ugyanakkor a kérdés nem képezi a napi politikai diskurzus tárgyát, a térségben felbukkanó válságok miatt a 2009-es örmény–török közeledés lekerült a napirendről.

– Vámbéry a két évtizedes közvetítői szolgálatai alatt összesen 102 levelet küldött az angoloknak, melyekben a török témák, az örménykérdés mellett tudósított Afganisztánról, Perzsiáról, Közép-Ázsiáról és Indiáról is. Óriási diplomáciai érdemei, idegen nyelvi zsenialitása, merészsége ellenére Vámbéry személyét nem ünnepelték kiemelten hazánkban sem életében, sem halála után. Mi lehet ennek az oka?

– Vámbéryt szakmai részről sokan kritizálták és kritizálják a mai napig, hiszen valóban nem volt egyetemi képzettsége, és kutatásai egy részét hamar megcáfolták. Ennek ellenére sokat adott a magyar tudományosságnak. Emellett teljesítménye mindenképpen elismerést érdemel, hiszen bátorsága volt eljutni oda, ahol korábban európai nem járt, ráadásul mindezt embert próbáló körülmények között, sántán tette meg. Másrészt munkája több szempontból is iskolateremtő volt: megvetette mind a magyar, mind a törökországi turkológia alapjait. Említésre méltó még nem hivatalos diplomáciai, politikai közírói tevékenysége, ami révén közel két évtizedig tényezője volt világbirodalmak egymás közti érintkezéseinek. Ha másért nem is, mindezekért úgy vélem, kijár számára, hogy tisztelettel emlékezzünk meg róla.

Olvasson tovább: