Kereső toggle

A Mózes-hegy hősei

Könnyeket fakaszt, és indulatokat kelt Az ígéret című film

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vannak regények és filmek, melyeknek a múlt traumái után egyszer el kell készülniük. Kiáltó jel, sőt lüktető lelkiismeret a film, a regény, de még egy fotó is a nem felejthető sebekről. Megindító lehet ugyan az ünnepi beszéd, és felkavaró az emlékkiállítás –, de a művészet eszközeivel felidézett történelem sokkal messzebbre elér. Erre tett újabb kísérletet Terry George rendező, aki korábban a ruandai népirtásról és az elnyomott észak-írek sorsáról készített fájdalmasan emlékező filmeket.

E szándék pedig méltánylandó. Még akkor is, ha most sajnos nincs szó zajos sikerről, fesztiválszobrocskák esélyeiről. Az ígéret ugyanis nem robbantott kasszákat, sőt forgatásának költségeit sem hozta vissza, amit annyira nem bántak. A cél főként az volt, hogy az örmény genocídiumot (a népirtás százéves évfordulója után) ismételten, a film segítségével a közvélemény elé idézzék, mely eszköz – minden kütyü dacára – még mindig a tömegmédia zászlóshajója. A forgatást ennek megfelelően egy örmény üzletember támogatta, a költségek tizedét sem elérő bevételeket pedig jótékony célra ajánlották.

Amúgy tisztes, nézhető, sőt megindító részeket is felvonultató munkáról van szó, melynek szemlélete elfogultság nélküli, inkább leíró jellegű. Főként egy ifjú orvostanhallgató, Mikael Bogoshian nézőpontjából éljük át a huszadik század első, tervszerű etnikai népirtásának epizódjait – mely okán az egész film készült. Az persze, hogy mindezt egy néhol erőltetett, máskor mély érzelmeket sugárzó szerelmi háromszögbe csomagolták, legalább két értelmezéssel bír. Az első: így lehet eladni a nézőknek a dráma és a valós történelem keverékét. A második: az emberek a legsötétebb, vérzivataros időkben is erős érzelmi és testi vágyakkal bírnak. Ezen elemi igényeiket (ösztönt nem szívesen írnánk) lejjebb csavarhatja ugyan az éppen átélt szörnyűség, de kioltani nem tudja.  Ez utóbbi vonalat Az angol beteg és még átélhetőbben talán a Doktor Zsivágó tudta közvetíteni (s hogy az 1965-ös vagy a 2002-es változat-e inkább, arról máig kommenthuszárok csatáznak…)

Nincs biztos forrásból jövő tippünk, hogy Az ígéret alkotói miért éltek hangsúlyosan ezzel a (Casablanca óta) gyakori eszközzel. Ami ennél  maradandóbbnak tűnik, az az, hogyan kerül egy  épp csak megtűrt etnikai kisebbség a katonai vereségek és a szociális feszültségek miatt a jól ismert bűnbak szerepébe. Miként fagynak meg hirtelen az addig működő emberi kapcsolatok a felülről elhintett propaganda, majd az állami pogromok hatására. Közép-Európában (is) ismerős ez a többször lejátszott, mára erősen karcos lemez. Akkor mégis újszerűnek  tűnhetett a „belső árulókkal” való leszámolás, főként, ha azok merőben más hitűek, mint a többségi országlakók. Ne feledjük, az örmények ősi keresztény nép, a 300-as évek óta ragaszkodnak hitükhöz, s ebből a tengernyi üldözés dacára sem akartak engedni. Ami persze nagyon is hozzájárult népük, nyelvük megmaradásához. Istentiszteletük, ahogy a filmben is látjuk, csepp sziget az iszlám tengerben és – nem tehetünk róla – fájóan emlékeztet a napjainkban hasonlóan szorongatott, ám az internet miatt világszerte látható egyiptomi koptok dicsőítő énekeire.

Mikael, a falusi gyógyszerész mindenesetre orvos akar lenni, ezért utazik Isztambulba, az oroszlán barlangjába. Tanulmányait jegyesének hozományából finanszírozná, ám azért nem házasságszédelgő, hiszen ígéretet tesz, hogy évek múlva visszatér majd, és doktorként családot alapít. Ám a Kelet és Nyugat minden pompáját magába sűrítő nagyváros és a meglepően szabados életmód hamar megszédíti. Megismerkedik egy amerikai újságíróval és örmény párjával, ők hárman lesznek az említett háromszög részesei. Hosszan időzik a metropolisz miliőjénél a film, egyenest a századfordulós Bécs és Budapest hangulatát idézi. A jómódú, főképp kereskedő és értelmiségi pályákon befutott örmény polgárság láthatóan épp úgy otthon érzi magát a hanyatló birodalom központjában – akár a zsidóság a későbbi weimari Németország Hitler előtti Berlinjében. Pezsgős partik, francia- és illemtanórák, no meg divatos hölgyek szalonkabátos urakkal a bálokon akadtak itt is bőven. Pillanatnyi fellélegzés mindez egy világbirodalom agóniája idején, kevéssel a harsogóan nacionalista ifjútörökök (modernisták) uralma előtt.

Aztán a mesevilág váratlanul véget ér, ahogy a német, osztrák, magyar zsidóság is közellenséggé válik majd saját választott hazájában, pár évtized múlva. A törökországi örményeket ez a sors már 1915-ben eléri. Mikaelt is deportálják, nem mentheti meg befolyásos török barátja, sem a busás baksis, amivel  (a vész előtt) szót érhetett az ember az állam képviselőivel. De már ez az „ősi” módszer sem működik. Dokumentumokból tudjuk, hogy az örmények összefogása, majd sivatagi területekre kitelepítése minden élelem nélkül, a szándékos kiirtásuk céljából történt. Valós az a párbeszéd is Az ígéret című filmben, amikor Morgenthau, az amerikai nagykövet tiltakozik az örmények sorsa ellen, ám a belügyminiszter odaveti: zsidó létére mit törődik a keresztényekkel. Látjuk a filmben a hosszú, vánszorgó sorokat is, a spontán kivégzéseket, a házak és boltok kirablását, felgyújtását, a koncentrációs tábort, ahonnét Mikael egy rabtársa öngyilkos robbantása miatt el tud szökni, hogy hazatérjen az övéihez, és teljesítse ígéretét menyasszonyának. Mire a népirtás gépezete a hegyvidékre ér, már gyermeket váró házaspár lesz belőlük. Közben az amerikai újságíró tudósít, fényképez, tehát teszi a dolgát, amit diktatúrákban, különösen háborús bűnök elkövetése idején nem díjaznak, így majdnem kivégzik, végül egy francia hadihajó fedélzetén kap menedéket.

A történet csúcspontja a Musza Dagh (Mózes-hegy) ostroma, ami szinte (megint egy párhuzam) az ókori Maszada erődjének ostromát eleveníti fel. Több ezer falusi örmény menekül a hegyekbe, ahol kevés fegyverrel, de jól szervezetten állnak ellene az egyre nagyobb török seregeknek, míg a hegy másik oldaláról megérkezik a francia hajó, hogy kimenekítse a kiirtásra szántakat. A jelenet erősen áthallásos. A harcoló örmények vezetője kissé Mózesre emlékeztet, a túlélők tengeren át megmenekítésének részletezése pedig az Exodust idézi fel – talán nem csak bennünk.

Mikaelt végül megöregedve, Amerikában látjuk, ahol valóban sok örmény kapott menedéket. A kerti ünnepélyen a kancsó körbejár… és ők vannak, léteznek, nem sikerült eltörölni a népüket.

Olvasson tovább: