Kereső toggle

„A rock and roll azt kutatja, amit csak Jézus tud megadni”

– mondja Horváth Gergely, a Petőfi Rádió volt felelős szerkesztője

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Horváth Gergely kilenc éven át határozta meg a napi egymilliós hallgatottságú Petőfi Rádió zenei arculatát, így nemcsak szerette, hanem értette is miről szól a rock and roll. Ennek ellenére legújabb könyvében (Jézus és a rock and roll) már úgy utal erre „mint a halva született feltámadásra“, ami azt akarta megadni az emberiségnek, amit ő csak Jézus Krisztusban talált meg. Élete fordulópontjáról, a rockhoz kapcsolódó mítoszokról és a keresztény igazságok melletti kiállásról kérdezte őt a Hetek munkatársa és jóbarátja, Pajor Tamás.

PT: – Nekem roppant tetszik a témafelvetés, ahogy a két látszólag nagyon sok vonatkozásban eltérő tartalmú valóságot – Jézus és a Rock and Roll – egy címbe szerkesztetted. Ezt a provokatív, mondhatni „kattintásbarát” címadást azonban egy decens, kiérlelt hangvételű könyv követi, amiben elemző módon, mégis irodalmian fogalmazva tartasz számot azok érdeklődésére, akik eddig nem keresztény közéleti személyiségként, hanem kiváló zeneértő és gondolkodó emberként tekintettek rád, nem mintha a kettő szemben állna egymással. Hogyan fogadták hited felvállalását az olvasóid és a barátaid?

– A könyv tulajdonképpen csak most indult útjára, de az első reakciókból azt látom, hogy a rólam korábban kialakult kép és a Jézusról való tanúságtételem időnként szikrázik az olvasókban, ami úgy gondolom helyes, normális, sőt természetes. Van olyan, aki visszalép egyet-kettőt, van, aki visszakérdez, és olyan is, akit megerősít.

MB: Hol törnek föl leginkább ezek a bizonyos szikrák?

– Isten személye körül és ott, hogy nincs más alternatíva, csak egy Isten és egy út, hozzá pedig Jézus Krisztus vezet el: „Én vagyok az Út, az igazság és az élet.” Olyan kultúrában élünk, amely szinte ellehetetleníti, hogy elfogadjuk Jézus mondatát, különösen azt, hogy „nincs más út”, de a könyvben határozottan állást foglalok emellett.

Eredetileg más szándékkal indultam az írásnak, mert csupán össze akartam vetni konkrét dalokat a Szentírással. Izgalmas formátumnak éreztem, hogy Jézus mellé mindig odateszek egy rocktörténeti elemet. Például „Jézus és a Mick Jagger”. Ha valami mellé odatesszük a Szentírást, akkor mindig kiderül, hogy a téma csak kicsit szikrázik vagy nagyot, tűzbe lobban, netán  kiderül, hogy a kettő között harmonikus összhang van. Ez egy jó formátumnak tűnt, ám rádöbbentem, hogy nem tudok írni róla addig, amíg el nem mondom, én mit is gondolok Jézusról. Ezért döntöttem úgy, hogy legyen ez a mű ebben az értelemben az én Coming Out-om, vagyis tanúságtevő könyv. Egy olyan személyes, felvállalós eszmefuttatás, amely helyesen akar beszélni Istenről! Nem úgy, mint John Lennon a God című dal első sorában: „Az Isten csak egy fogalom, amivel a fájdalmunkat mérjük”, vagyis Istent szerinte mi konstruáltuk, Ő valójában csak egy társadalmi képződmény. Ez egy élő vélemény. Például idén az egyik fesztiválon beszéltem a könyvről, ahol egy ismerősöm ma, 2017-ben pont úgy írta le Istent, mint John Lennon ötven éve. Ez nem egyedi tapasztalatom, legtöbben erről a pontról indulunk Isten felé.

Éppen ezért csak akkor tudtam elkezdeni a könyv írását, amikor rájöttem, hogy Isten helyes ismeretére kell kifutnia, mert ha Istenről nem beszélünk helyesen, nem ismerjük Őt jól a Biblia alapján, akkor a rock and rollhoz való viszonyát vagy viszonyunkat sem fogjuk tudni pontosan értelmezni. 

MB: – A Petőfi rádió egyik legrégebbi szerkesztőjeként azt legtöbben tudják rólad, hogy szereted és érted a rockzenét, a borítón mégis tipográfiailag is Jézus neve emelkedik ki a rock and rollal szemben. Hol és mikor fordult át benned ez a kettő?

– Ez a tipográfiai különbségtétel tudatos volt. A könyvben egyszer úgy definiálom a rock and rollt, mint „hallva született feltámadást”, szándékos többértelműséggel, mert a rock and roll tulajdonképpen azt kutatja, amit szerintem csak Jézus tud megadni, és senki más. Személyesen 2005-ben jutottam el oda, hogy már nagyon elkezdett fullasztani az a láthatatlan üvegbúra, amit magam körül éreztem, és nem engedett továbblépni az életben. Ezzel végképp egy családlátogatás során szembesültem, amikor meglátogattam vidéken élő édesapámat, akivel tíz éve csak gyorséttermekben találkozgattunk – a szüleim ugyanis különváltak. Bár nem jellemző rám, de akkor késtem két órát, és amikor megérkeztem, apám épp vacsorázott. Mintha a nagyapámat láttam volna magam előtt. Ugyanazokat a gyógyszereket szedte, még az arcvonásai is egyre erősebben hasonlítottak rá. Ekkor hasított belém a kiáltás, hogy a következő én vagyok!? Másnap felhívtam a bátyámat, aki akkor már tizenöt éve a Hit Gyülekezetébe járt, és elmondtam neki, mit tapasztaltam. Nagyon szeretem az édesapámat, de tudtam, hogy bizonyos dolgokat az életéből nem szeretnék újra legyártani. Megijedtem, nekem is így kell majd leélnem az életem? A bátyám ekkor adta kezembe a karizmatikus Derek Prince Áldás és Átok című könyvét, ami arról szól, hogyan hatnak és működnek az átkok és áldások, akár generációkon keresztül. A könyv a végére helyre tett és megindított. Úgy döntöttem, elmondom a benne szereplő imát, és végül ez katalizált bennem mindent. Azóta mindig imában megyek tovább, így lett református lelki otthonom is, ám ez a pont volt számomra az újrakezdés pillanata.

PT: – A könyvben magad is bevallod, hogy nem tudsz és nem is lehet megnyugtató választ adni arra a kérdésre, amivel mindketten sokat foglalkozunk, vagyis, hogy össze lehet-e egyeztetni egymással ezt a két, sok ponton ellentétes valóságot, Jézust és a rock and rollt. Talán a kettőnk megközelítése közül a tiéd – több okból fakadóan is – kevésbé sarkos, megengedőbb és sok esetben azt is érzem, hogy megpróbálod  bizonyos határokon belül felmenteni, pozitívabb színben beállítani a rockkultúrát, mint ahogy mondjuk én gondolkodom róla.

– Azokról a zenékről írok csak, amiknek van tétjük, amelyekben megtalálható az igazságkeresés. A többi nem érdekel, mert belül nem érint meg. Engem azok az emberek és azok az alkotók érdekelnek, akik a maguk módján, a maguk radikalizmusában az igazságot keresték, és ezzel azt a fajta katarzist nyújtották a műveikben, amit a művészettől elvárunk. Számomra tehát az igazi rock and roll a színpadon és a személyben megjelenő igazságkeresést jelenti.

MB: – Mégis ebben az egyéni igazságkeresésben egy egész generáció változott meg, milliók életébe hozta be az önpusztítást, a drogot, a minden értelemben túlhajtott életmódot. Sokan azt mondják, ők a személyes útjukat keresik, de közben egy egész generációt tanítanak. Szabad-e azelőtt hatni, hogy tudnád mi az igazság?

– A kérdés jó, de ezt csak retrospektív módon, visszatekintve látjuk a saját életünkben. Előbb kapjuk a színpadot és a nyilvánosságot és csak utána jön az átgondoltság. Azonban valóban mindenki tanít, apa a gyerekét, a sztár a világot, és miközben még nem vagyunk az igazság birtokában, már példát és mintát kezdünk mutatni másnak.

Engem például ez a rádióban nagyon sokáig visszatartott. Még bőven nem voltam megtért ember, amikor a ’90-es évek elején befutó Halászkirály legendája című film óriási hatással volt rám. Ebben Jack Lucas, a menő rádiós mondja a magáét, minden betelefonálót kioktat, míg egyiküknek azt nem találja mondani, hogy egy bizonyos étterem gazdag és gőgös vendégei megérdemelnék, hogy lekaszabolják őket. A meggondolatlan kijelentést a betelefonáló szó szerint veszi és tömegmészárlást rendez ezen a helyen. Később Jack találkozik az egyik áldozat férjével, aki szintén ott volt az étteremben, és mellette ölték meg a feleségét és a lányát. Mindketten tönkrementek, de innen indul egy Shakespeare ihlette halászkirály történet, amiben közösen segítenek egymásnak helyreállni.

Amikor először láttam a filmet, két dolog fogalmazódott meg bennem. Egyrészt, hogy olyan szeretnék lenni, mint Jack Lucas. Másrészt, hogy sosem leszek olyan, mint Jack Lucas. Ugyanis amikor a rádióban beszéltem, mindig lement bennem egy sorompó, pont azért, mert tudtam, milyen hatással lehetek a hallgatókra. Ennek ellenére vagy 12 évig küzdöttem azzal a vággyal, hogy olyan menő rádiós arc akarjak lenni, mint például Csiszár vagy Geszti, akik nagyon jól csinálták a saját dolgukat, sok mindent tanultam is tőlük, amiért hálás vagyok, de mégsem tudtam olyan lenni, mint ők. Sztár. Pedig igazán akartam, de valami belül nem hagyta,  és emiatt több mint egy évtizedig vívódtam, míg végül megtértem, elfogadtam és hálát adtam azért, hogy az vagyok, aki vagyok. A megtérésemkor értettem meg, hogy mi a szó, és a szó iránti felelősség.

PT: – Ha visszatérünk erre a „kísérletezzen előbb magán, aztán másokon” felvetésre, akkor ez morálisan talán még védhető azzal, hogy a rockkultúrát megelőző világ sem volt éppen az igazság letéteményese. Ma azonban szerintem ebben az iparágban, amit rock and rollnak hívunk, azért szép számmal vannak azok, akik már semmiféle igazságot nem akarnak keresni, hanem csak tömegeket vonni maguk után – tapinthatóan negatív irányba. Eközben rengeteg pénzt keresnek, és ez a jelenség összefügg azzal, hogy a műfaj eljutott a saját kezdeti idealizmusától a tisztán fogyasztói, marketing szemléletig.

– Ha szabad egy instant klasszikust idéznem: „a rock and roll egy rokkant troll”. Egyetértek, és ebben nagyon erős szerepe van a mintának, a rock and roll saját hagyományának. Amit ebben a műfajban szeretek, hogy hatékonyan reagál a világra, és ha kell, kiáll bizonyos társadalmi ügyekért, amik épp a levegőben vannak. A rock and roll színpad, pont az ereje és a hatékonysága miatt egy lehetőség a széleskörű kommunikációra, csak épp az nem mindegy, milyen szellemi töltet árad belőle. Ráadásul sokszor összefolynak a motivációk. Sokaknál érzem, hogy kezdetben valódi, őszinte igazságkeresés vezérli őket, mondjuk kiállás a szegénység ellen, vagy korábban Amerikában a feketék jogaiért, a vietnami háború ellen, és ezek mind valós problémák. Csak közben jön az egó, és elkap a siker minden hátulütője. Ezen a ponton már sok minden keveredik benne, egyre kisebb lesz, ami indíttatásában tiszta és jó, miközben ezzel párhuzamosan egyre üvöltőbb a hiány, és egyre jellemzőbb a destruktivitás.

PT: – Ez a desktruktivítás, úgy vélem, már megjelent a legelején is, olyan nyílt tagadásban és szembeszállásban, ami Lennonnál mondjuk polgáribb tónusban, de Mick Jaggernél és még súlyosabb fazonoknál, például Alice Coopernél, vagy akár a közelmúltban elhunyt David Bowie-nál már agresszíven értékromboló, törvénytaposó módon van jelen. Itt már jogosan meg lehet kérdőjelezni, vajon van-e egyáltalán igazságkereső motívum. Mert náluk – és rengeteg példát lehetne még sorolni – az emberi lelkiismerettel szembeni durva szembeszállás elég egyértelmű.

– Igen, bár nagyon érdekes, hogy azok közül az ikonikus zenészek közül, akik benne voltak sátánista irányzatokban, később többen elkezdtek Jézusról nyilatkozni és Jézusról tájékozódni. Mondjuk a Slayer énekese, de Alice Cooper is. Hogy ez mit jelent őnáluk, nem tudom, de ma már nem ott vannak, mint korábban. Szóval kérdés, hogy melyik Alice Coopert hirdeted, azt, aki huszonéves volt, kígyót hordott a nyakán, nyilvános kivégzést imitált pankrációt rendezve a színpadon, vagy az utóbbit, aki kijött alkoholizmusából és egyre többször emlegeti Jézust. Az Alice Cooper jelenség nagyon összetett.

PT: Az előbbi hagyott nyomot szerintem…

– Előadóként nem mindig azt mutatod a színpadon, aki valójában vagy. Ez pro és kontra is megjelenik mindkét irányban. Van olyan rockzenész, aki azzal küzd, hogy lejöjjön az anyagról, mivel azonban a sikerei javát a drogos dalainak köszönheti, ezért csapdahelyzetbe kerül. Hogyan adsz elő valamit, amit olyan ihletettségből írtál, amitől most szeretnél megszabadulni, de a siker még benne tart ebben a csukafogta róka helyzetben? Ahogy az is érdekes, hogy egy negyvenéves ember, aki sokat próbált és túl van mindenen, miként viszonyul lázadó huszonéves önmagához?

MB: Erre mondják sokan, feloldva a rockzenészek életmódjának szükségszerű tragédiáit, hogy igazából ők olyan hősök és szabadságharcosok, akik a saját életüket áldozzák föl, hogy művészetet alkossanak. Ez valóban feloldja a személyes tragédiát?

– Jaj, dehogy. Az életüket feláldozták, de hogy ez a művészet oltára lenne, arról már nem vagyok meggyőződve. Igen, a művésznek bele kell tennie az életét abba, amit megalkot, de az előbbi felfogás alapja mégiscsak az, hogy téves legendákban hiszünk. Például, hogy csak drog hatása alatt lehet írni, és akkor vagyok zseni, ha belövöm magam. Tamás példája is azt mutatja, hogy nem az lett volna a pályafutása méltó befejezése, ha meghal, hiszen, hogy őt idézzem „a drog helyére beült a Szent Lélek”. Mítosz, hogy kell drog az alkotáshoz. A tehetséget az Úr mindig drog nélküli használatra adja. Ráadásul sosem fapados verzióban, ahol még valamilyen pótinspiráció is szükséges lenne a business classon repüléshez. Másik hasonló mítosz az önpusztítás mítosza, hogy akkor élsz, ha pusztítod magad – ennek éppen ellenkezője az igaz. Ahogy az a rockermítosz sem áll, hogy a promiszkuitásban (partnerváltogatásban) van a szerelem, hanem inkább a hűségben. Ezek tehát mind tévtanítások a jóságról, a hűségről és az életről.

PT: – Ezek a fül számára tetszetős filozófiának tűnő klisék, mint az „élj gyorsan, szeress vadul, és halj meg fiatalon” vagy a „szex, drog és rock and roll”, mind olyan divatosan hangzó téveszmék, amelyek valójában rendkívül károsak, legalábbis a személyemre például nagyon pusztító hatással voltak, mert komolyan vettem. De ha valaki nem veszi komolyan, akkor meg miért énekli? Ez nem egy becsületes megközelítése a valóságnak.

– Egyetértek.

MB: – Különösen, hogy amint a könyvben is elemzed, sok előadó és maga a műfaj is eredendően gospel háttérből indult, erről a dobogóról vált világhírűvé. Ők szerinted inkább egy fausti alkut kötöttek a hírnévért, vagy pedig a kereszténységben volt olyan hiány, ami miatt elindultak utat keresni? Gondoljunk például a százmilliós nézettségű klipeket gyártó Katy Perry-re.

– E tekintetben mindegyik úton járnak előadók. Konkrétan Katy Perry lelkészcsaládba született, és bár készített egy olyan lemezt, ami még a  gospelről szólt, rögtön utána  látványosan fölvállalt egy ezzel mindenben szembenálló szerepet. Érdekes az utóbbi 30 év azon jelensége, ami talán Madonnával kezdődött, mások mellett Lady Gagával folytatódott, most pedig Katy Perry képviseli, és túlmutat a puszta girl power identitáson, nevezetesen a keresztény állításokkal és jelképekkel való tudatos szembehelyezkedés. Amikor keresztény szimbólumoknak feszülnek neki, abban tudatosság van, tetten érhető a keresztényellenes attitűd. De ebből a tombolásból is megválthat a kegyelem. Személyesen úgy nézek erre, hogy mind tékozló fiúk vagyunk,  és amíg lejutunk a vályú széléig, az a zeneiparban elég látványos tud lenni. Katy Perry szerintem ma egy keresztény számára befogadhatatlan, már a jelenlegi üzenetei tekintetében. Ez az imidzs és a portéka. Ugyanakkor őszintének tűnően karitatív, jó fej és egyedi humora van. Akkor ő ki?

Szurkolok neki, hogy visszanyerje önmagát, de szerintem Krisztus nélkül nem megy semmi. A változás sem. Erősen emlékszem, hogy a profin megcsinált szórakoztatóipari termékek hogyan hatottak rám a végletesen ostoba üzeneteikkel. Nekem aztán lett bizonyságom arról, hogyan segít Isten, és ahogy erősödtem, olvastam az Igét, úgy kezdtem leválni ezekről a dolgokról, vagy épp azok váltak le rólam. Ha Krisztusban megerősödtünk, akkor van szabadságunk eldönteni, mi jó és mi nem. Korábban ez nekem nem ment.

MB: – Szerinted a kereszténység tud még meglepetést okozni a világnak, és ha igen, hol törhet föl ez a potenciál?

– Jó kérdés, szerintem igen. Sokan írják, hogy ez az ütközőpont a genderkérdés és a szexualitás lesz. Amerikában az első Obama-kormány még nem engedélyezte a melegházasságot, de nyolc év múlva eljutottunk odáig, hogy a férfi és női nemen kívül már harminc, vagy még több nemi kategória létezik.

MB: – A Facebook esetében már hetven…

– A kettőn túl nekem már mindegy. Nem értem, és nem tudom követni. Ám itt például fontos küldetésünk lenne, ahhoz viszont bátran vissza kell venni az eszközöket! A médiában, a nyugati világban most már nehezebb hitvalló kereszténynek lenni, mint nyílt homoszexuális életmódot élni. Az elmúlt évtized radikális változást hozott ebben a kérdésben, és emiatt a tanúságtételt nagyon nehéznek érezhetjük. Ugyanakkor azt látom, hogy a hívő ember mindig vonzó! De a hívő embernek láthatóvá kell válnia a társadalomban, párbeszédre képesnek kell lennie és tanúságot kell tennie. Ma hitvalló keresztényekre van szükség!

PT: – „Bár a hétköznapok sokszor üvöltős beszédekkel telnek, kedvelem a fordítottját, a beszédes üvöltéseket” – írod és erről jutott eszembe, hogy ma tud-e a kereszténység egy beszélő üvöltés lenni, vagy a Bibliánál maradva, „egy kiáltó szó a pusztában” úgy, hogy közben nem a középkori vallásosság idejétmúlt asszociációit ébreszti a tömegekben?

– Szerintem tud és kell is lennie, de csak akkor, ha meg tud állni önmagaként, nem pedig feloldódva a világban. Akkor tudunk igazán hatni, és ehhez az kell, hogy megerősödjünk Krisztusban. Ebből nem engedhetünk, mert csak belőle nyerhetjük a bátorságot, a nyugalmat, az üvöltést és a tetterőt ahhoz, hogy mindezt megtegyük! A titok pedig valahol a jelenlétben van. Sokszor olvassuk, Jézus milyen jelenléttel bírt és milyen erővel volt jelen. Ha időszakosan és más töltéssel is, de a rock and roll hősei ezt a jelenlétet valamiképp megidézik a színpadon, de nem tisztán és nem róla szólnak. Nekem az a sejtésem, hogy ezt az eredeti jelenlétet a rock and rollal együtt vissza lehet még hozni a kereszténységbe. Vagy képletesen szólva: vissza kell vezetni a rock and rollt a templomba!

 

A gospeltól a rock and roll életfilozófiáig. De mit gondol Isten?

Olvasson tovább: