Kereső toggle

„Megmaradtam véletlenül élve”

Frank Erzsébet holokauszttúlélő 365 nap című verses naplójáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Budapest, 1944. május. Sárga csillagot viselõ zsidó deportáltak vonulnak csomagjaikkal a Belvárosban

Lapunk ezzel az írással állít emléket az 1944. május 14-e és július 9-e között Magyarországról embertelen körülmények között elhurcolt vidéki zsidóságnak.

Frank Erzsébet miskolci kozmetikusnőnek soha nem jutott eszébe, hogy 365 napon át verset írjon. Azt még kevésbé gondolta, hogy életének legnehezebb szakaszát rímekbe szedett sorai segítségével fogja átvészelni. Mégis így történt.

Több mint hetven év telt el azóta, hogy az amatőr költőnő karcsú kötete a Munkaszolgálatosok Szövetségének Felsőmagyarországi Csoportja támogatásával megjelenhetett. Arról, hogy milyen volt a könyv fogadtatása a háborúból nehezen felocsúdó hazánkban, a kommunista diktatúra küszöbén, ma már nem sokat tudhatunk, ám 1946-ban, verses önéletírása megjelenésekor Frank Erzsébet élményei még nagyon elevenen működtek.

 

 „Hadd mondja el tollam, mit éreztem és láttam

míg a deportáltak szörnyű útját jártam

Egyszerű szavakkal mondom el most én itt

Egy évi utamat, mint kínlódtam végig”

 

 – olvashatjuk a szerző bevezető soraiban.

 

1946-ban, a könyv megjelenésének évében még nem létezett szó a soára. A holokauszt elnevezés több mint két évtizeddel később, 1972-től kezdett bekerülni a köztudatba, előtte az európai zsidóság tragédiáját az „Elvitték őket a németek. Visszajöttek / nem jöttek vissza” – tényközlésnek szánt rövid mondatpárba sűrítette a közbeszéd.

A kommunista rendszer igyekezett az újraéledő antiszemitizmust szőnyeg alá söpörni, ráadásul ideológusai számára a holokauszt legfeljebb a második világháború tragikus mellékkörülménye volt, a fasiszták és antifasiszták háborújának alárendelt hadszíntere. Ez egyáltalán nem volt független a sztálini és a posztsztálini szovjet rendszer antiszemitizmusától, ami az 1950-es évektől heves Izrael-ellenességben is megnyilvánult, miután Izrael Állam a kezdeti szovjet remények ellenére nyugat felé orientálódott. De a keleti tömb és Izrael kapcsolataitól eltekintve is problematikus volt a holokauszt emlékezetének kezelése, hiszen a kommunista rendszer hivatalos internacionalista ideológiájába nem fért bele egy „nemzetiségi”, „faji” probléma taglalása, nem beszélve arról, hogy a zsidó lét nem korlátozódhatott csupán etnikai hovatartozásra, hiszen komoly hitbéli elkötelezettségekkel járt. A holokausztkutatás az 1950-es évektől jelen volt ugyan Magyarországon, ám művelői a jelzett fasiszta-antifasiszta keretben tevékenykedhettek. Jelentek meg visszaemlékezések, vallomások magánkiadásban, melyek többnyire nem leltek semmiféle visszhangra. Valószínűleg ez történhetett Frank Erzsébet verses naplójával is, melynek a kézirata eltűnt. A könyvet ötven év után, 1996-ban adták ki ismét.

Frank Erzsébetet 1944. június 11-én deportálták Miskolcról Auschwitzba. Abból a 8900 zsidóból, akiket a városból elhurcoltak, mindössze 2350-en tértek vissza, legalábbis az 1946-os kimutatás szerint.

„Magyarországon 1946-ban több településen robbantak ki zsidóellenes zavargások, melyeknek egyik központi helyszíne Miskolc volt. Július 30-án a kommunista párt helyi szervezete által kezdeményezett forintvédő tömegtüntetés provokált résztvevői, akikben még élénken élt a háborús időszak antiszemita propagandája, a pár nappal korábban feketézéssel vádolt és internált Rejtő Sándor izraelita malomtulajdonost, valamint üzemvezetőjét, Jungreisz Ernőt meglincselték. Utóbbi sérüléseibe belehalt. Ezt követően elterjedt, bár a visszaemlékezések alapján nem valószínűsíthető, hogy a letartóztatott munkásokat Fogarasi Artúr izraelita származású kommunista rendőrtiszt brutális módon megkínozta, ami a háború utáni „zsidó bosszú” elméletét erősítette fel, s ami július 31-én újabb zavargáshoz, majd pogromhoz vezetett. Augusztus 1-jén a társaik kiszabadítására szervezett és ismét az antiszemitizmussal manipulált demonstráció résztvevői ugyanis – akik között a kommunista párt által mozgósított diósgyőri és vidéki munkások voltak – a rendőrség Zsolcai kapuban lévő épületét elfoglalták, és – bár a foglyokat korábban szabadon engedték – Fogarasit halálra verték” – írja Randolph L. Braham A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája című kötetében. Mindez 1946-ban, Frank Erzsébet vallomása megjelenésének évében történik, abban a városban, ahová a szerző Auschwitzból visszatért. Milyen fogadtatása lehet itt a könyvnek?

„Át kell élni Auschwitzot, hogy írni lehessen róla versben és prózában. Ez a verseskötet nem fantázia és nem vízió: rettenetes valóság és mégis költészet. Mindnyájan, akik megismertük a pokolban az égi hatalmak erejét: olvassuk el, higgyünk neki, és adjuk át örök emlékezésül késői nemzedékeknek” – ezekkel a szavakkal méltatta Zsolt Béla író-újságíró, későbbi politikus Frank Erzsébet könyvét. Zsolt állításában van némi túlzás, hiszen ő maga soha nem járt egyetlen koncentrációs táborban sem. A Kasztner-vonattal Svájcba menekült, ellentétben mostohalányával, a 13 éves Heyman Évával, aki Auschwitzban halt meg, és akinek kiszabadítására mostohaapja kísérletet sem tett. Heyman Éva naplóját 1948-ban publikálta édesanyja. (Lásd: Heyman Éva elfeledett naplója. Hetek, 2012. augusztus 3.)

Frank Erzsébetről keveset tudunk. Szülei 1944-ben már nem éltek. Húgával, akit a szövegben „kistestvéreként” említ, együtt kerültek először honvédelmi munka ürügyén Sajóvámosba, ahol a helyi gazdaságokban dolgoztatták őket. Onnan a miskolci téglagyárban kialakított gettóba vitték szekérrel, június 11-én pedig sorstársaival együtt Auschwitzba deportálták.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: