Kereső toggle

„Megmaradtam véletlenül élve”

Frank Erzsébet holokauszttúlélő 365 nap című verses naplójáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lapunk ezzel az írással állít emléket az 1944. május 14-e és július 9-e között Magyarországról embertelen körülmények között elhurcolt vidéki zsidóságnak.

Frank Erzsébet miskolci kozmetikusnőnek soha nem jutott eszébe, hogy 365 napon át verset írjon. Azt még kevésbé gondolta, hogy életének legnehezebb szakaszát rímekbe szedett sorai segítségével fogja átvészelni. Mégis így történt.

Több mint hetven év telt el azóta, hogy az amatőr költőnő karcsú kötete a Munkaszolgálatosok Szövetségének Felsőmagyarországi Csoportja támogatásával megjelenhetett. Arról, hogy milyen volt a könyv fogadtatása a háborúból nehezen felocsúdó hazánkban, a kommunista diktatúra küszöbén, ma már nem sokat tudhatunk, ám 1946-ban, verses önéletírása megjelenésekor Frank Erzsébet élményei még nagyon elevenen működtek.

 

 „Hadd mondja el tollam, mit éreztem és láttam

míg a deportáltak szörnyű útját jártam

Egyszerű szavakkal mondom el most én itt

Egy évi utamat, mint kínlódtam végig”

 

 – olvashatjuk a szerző bevezető soraiban.

 

1946-ban, a könyv megjelenésének évében még nem létezett szó a soára. A holokauszt elnevezés több mint két évtizeddel később, 1972-től kezdett bekerülni a köztudatba, előtte az európai zsidóság tragédiáját az „Elvitték őket a németek. Visszajöttek / nem jöttek vissza” – tényközlésnek szánt rövid mondatpárba sűrítette a közbeszéd.

A kommunista rendszer igyekezett az újraéledő antiszemitizmust szőnyeg alá söpörni, ráadásul ideológusai számára a holokauszt legfeljebb a második világháború tragikus mellékkörülménye volt, a fasiszták és antifasiszták háborújának alárendelt hadszíntere. Ez egyáltalán nem volt független a sztálini és a posztsztálini szovjet rendszer antiszemitizmusától, ami az 1950-es évektől heves Izrael-ellenességben is megnyilvánult, miután Izrael Állam a kezdeti szovjet remények ellenére nyugat felé orientálódott. De a keleti tömb és Izrael kapcsolataitól eltekintve is problematikus volt a holokauszt emlékezetének kezelése, hiszen a kommunista rendszer hivatalos internacionalista ideológiájába nem fért bele egy „nemzetiségi”, „faji” probléma taglalása, nem beszélve arról, hogy a zsidó lét nem korlátozódhatott csupán etnikai hovatartozásra, hiszen komoly hitbéli elkötelezettségekkel járt. A holokausztkutatás az 1950-es évektől jelen volt ugyan Magyarországon, ám művelői a jelzett fasiszta-antifasiszta keretben tevékenykedhettek. Jelentek meg visszaemlékezések, vallomások magánkiadásban, melyek többnyire nem leltek semmiféle visszhangra. Valószínűleg ez történhetett Frank Erzsébet verses naplójával is, melynek a kézirata eltűnt. A könyvet ötven év után, 1996-ban adták ki ismét.

Frank Erzsébetet 1944. június 11-én deportálták Miskolcról Auschwitzba. Abból a 8900 zsidóból, akiket a városból elhurcoltak, mindössze 2350-en tértek vissza, legalábbis az 1946-os kimutatás szerint.

„Magyarországon 1946-ban több településen robbantak ki zsidóellenes zavargások, melyeknek egyik központi helyszíne Miskolc volt. Július 30-án a kommunista párt helyi szervezete által kezdeményezett forintvédő tömegtüntetés provokált résztvevői, akikben még élénken élt a háborús időszak antiszemita propagandája, a pár nappal korábban feketézéssel vádolt és internált Rejtő Sándor izraelita malomtulajdonost, valamint üzemvezetőjét, Jungreisz Ernőt meglincselték. Utóbbi sérüléseibe belehalt. Ezt követően elterjedt, bár a visszaemlékezések alapján nem valószínűsíthető, hogy a letartóztatott munkásokat Fogarasi Artúr izraelita származású kommunista rendőrtiszt brutális módon megkínozta, ami a háború utáni „zsidó bosszú” elméletét erősítette fel, s ami július 31-én újabb zavargáshoz, majd pogromhoz vezetett. Augusztus 1-jén a társaik kiszabadítására szervezett és ismét az antiszemitizmussal manipulált demonstráció résztvevői ugyanis – akik között a kommunista párt által mozgósított diósgyőri és vidéki munkások voltak – a rendőrség Zsolcai kapuban lévő épületét elfoglalták, és – bár a foglyokat korábban szabadon engedték – Fogarasit halálra verték” – írja Randolph L. Braham A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája című kötetében. Mindez 1946-ban, Frank Erzsébet vallomása megjelenésének évében történik, abban a városban, ahová a szerző Auschwitzból visszatért. Milyen fogadtatása lehet itt a könyvnek?

„Át kell élni Auschwitzot, hogy írni lehessen róla versben és prózában. Ez a verseskötet nem fantázia és nem vízió: rettenetes valóság és mégis költészet. Mindnyájan, akik megismertük a pokolban az égi hatalmak erejét: olvassuk el, higgyünk neki, és adjuk át örök emlékezésül késői nemzedékeknek” – ezekkel a szavakkal méltatta Zsolt Béla író-újságíró, későbbi politikus Frank Erzsébet könyvét. Zsolt állításában van némi túlzás, hiszen ő maga soha nem járt egyetlen koncentrációs táborban sem. A Kasztner-vonattal Svájcba menekült, ellentétben mostohalányával, a 13 éves Heyman Évával, aki Auschwitzban halt meg, és akinek kiszabadítására mostohaapja kísérletet sem tett. Heyman Éva naplóját 1948-ban publikálta édesanyja. (Lásd: Heyman Éva elfeledett naplója. Hetek, 2012. augusztus 3.)

Frank Erzsébetről keveset tudunk. Szülei 1944-ben már nem éltek. Húgával, akit a szövegben „kistestvéreként” említ, együtt kerültek először honvédelmi munka ürügyén Sajóvámosba, ahol a helyi gazdaságokban dolgoztatták őket. Onnan a miskolci téglagyárban kialakított gettóba vitték szekérrel, június 11-én pedig sorstársaival együtt Auschwitzba deportálták.

„Mert író nem vagyok, és költő sem voltam.

Csupán egyszerű nő, mint sokezer másik

És ha írásomon ez tán meg is látszik

Ki könyvem olvassa, érte meg ne vessen

Minden egyes szóért drágán megszenvedtem”

 

– mondja Frank könyvének bevezetőjében. Előszavában hálát ad Istennek, akiben mindvégig bízott, hogy erőt adott neki elviselni a megpróbáltatásokat.

 

„Istenem! Te benned bíztam, s véges-végig

Te adtál erőt, hogy kibírjam egy évig

 

 – emlékezik a zsoltáros király, Dávid szavaival.

 

Arany János, Petőfi Sándor és a magyar népdal felező tizenkettesei lüktetnek a háromszázhatvanöt nap papírra vetett borzalmaiban. Frank Erzsébet a húszas évek végén, a harmincas évek elején kislányként szívta magába a magyar irodalom legrangosabb költőinek sorait. A korabeli oktatás szigorúan megkövetelte a diákoktól a memoritertanulást, ez a tudás köszön vissza a szerző szövegében – egy jól felkészült kisiskolás lány tudása, semmi több.  Természetesen túlzás lenne őt Arany János-i magasságokba emelni, de még Arany-epigonként sem állná meg a helyét. Ő maga is bevallja, hogy „egyszerű nő, mint sokezer másik, nem író, és sosem volt költő”. Nem az irodalmi értéke adja időtállóságát Frank verses vallomásának, inkább az a keserű tudat, hogy azok után, amit a magyar nemzet elkövetett vele és sorstársaival, ő mégis ennyire ragaszkodott az anyanyelvhez, a magyar kultú-rához. Tudat alatt, szinte reflexszerűen Arany János sorai kezdtek el működni benne, miközben egy-egy brutális nap után megformálódott gondolataiban az aznapi élményeit megörökítő egy-két mondata. 

Frank könyvében Az Előhang és az Epilógus is Arany Toldiját idézi, mind csak rájátszások a nagy költő művére, hiszen a 365 napban egészen másról van szó, talán csak az Arany által elbeszélő költeménye mottójául választott Ilosvai Selymes Péter-féle Toldi-részletben egyeznek meg („Mostan emlékezem az elmúlt időkről.”)

Frank Erzsébet trauma-feldolgozását megkönnyítették Arany Jánost imitáló kisiskolás rímei, melyek mögé kegyetlen történéseket bújtat. A gettóban, pénzverdében, koncentrációs táborban elkövetett nők elleni szexuális erőszakról mind a mai napig kevés szó esik. Sok visszaemlékezésben az áldozatok szeméremből, szégyenérzésből elhallgatják mindazt, amit ellenük elkövettek.

Frank Erzsébet nem hallgat, ő nyíltan leírja tapasztalatait, így szembesíti az olvasót a Magyar Királyi Csendőrség „hazafias” tetteivel. A vers mint műfaj segített Franknak ebben, hiszen viszonylag szűk keretek között mozog, amelyek nem teszik lehetővé a részletek bemutatását, keserű humora pedig segít távolságtartóan leírni a történteket, ennek ellenére a szövegen keresztül magunkon érezzük a női foglyok kiszolgáltatottságát.

 

„Ekkor vettem észre, éreztem rá arra

Hogy egyik pribék hajam simogatja

És bár vallomásom kevésnek találta

Tüstént megígérte, ügyemet tisztázza

Aztán, még első nap, azt is észrevettem

Az egyik csendőrnek hamar megtetszettem

Ezt oda is súgta fülembe a gangnál

Mind megannyi közül ő csak engem sajnál.

És tetszem is neki, le nem tagadhatja

Mert reméli látom nagy itt a hatalma

S ha szép kérését értéssel fogadom

Édes szabadságom vissza is kaphatom”

 

„Miskolcon különleges csendőrnyomozó osztag alakult, amelynek parancsnoka Oláh András csendőr alhadnagy, tagjai pedig mások mellett Bata József őrmester és Sashalmi Imre voltak, s amely az Arany János utca két házában fogdát és kínzókamrát alakított ki, ahol a kiválasztott áldozatokat elrejtett vagyonukról és értéktárgyaikról vallatták. A későbbi népbírósági tárgyalás tanúvallomásai szerint – amelyek alapján Oláht halálra ítélték és kivégezték – több mint száz embert vertek meg s kínoztak brutálisan, némelyeket megkötözve és fejjel lefelé akasztva ütlegeltek, illetve sós vizet itattak velük. Közülük többen meghaltak – például Holländer Béla ügyvéd és Radványi Ignáczné –, mások maradandó sérüléseket szenvedtek, s emiatt kerültek gázkamrába, me-gint mások öngyilkosok lettek – például Holländer Béláné és Balla Béla. A holttestek egy részét a Sajó vizébe dobták” – olvashatjuk a miskolci pénzverdéről Randolph Braham feljegyzését.

Frank Erzsébetet is ide hurcolták. Így ír arról, amikor a csendőrök a pénzverdébe kísérték:

 

„És mikor megláttam lakásom ablakát

Úgy éreztem: a vég! S nem bírom tovább…

Láttam erkélyajtóm lehúzott redőnyét

Árva mályváimat, erkélyem nádszékét

Az ismerős utcát, trafikos kisasszonyt

A csomagos postást, virágárus asszonyt

Csabai villamost, csilingelő jegest

Sarki újságárust, meg a régi tejest

Lányokat fiúkat, kik gyorsan, sietve

Autóbuszhoz futnak, szaladva s lihegve

Hogy a nagy hőségben, forró déli napba

Hamar érjenek a tapolcai strandra

Lám, így látott viszont, a Szemere utca.

Itt mentem szomorún, gumibottól fázva

Szuronyos rendőrrel letartóztatásba

A híres verőde: egy mellékutcában

A Szinva partján, egy nagy családi házban

Szenvedő társaim minden része tagja

Siralmasan festett: kékes-lila arca

A szoba közepén bőrrel bevont kínpad

S a hóhérok mellett háromlábú guzsbak

A falon meg szíjak, korbácsok, ostorok

Többféle nagyságban vészes gumibotok

Műszerek, szerszámok, mellyel gúzsbakötnek

S ártatlanokat kínoznak, gyötörnek”

 

A Magyar Királyi Csendőrség aljasságai méltán vetekedtek az SS kegyetlenkedéseivel. 1944. június 11-én bevagonírozták a miskolci zsidókat, és Auschwitzba deportálták őket. A Vagónutazás, Auschwitz, Płasów – Krakkó, Vissza a pokolba, Újból Auschwitz, Gyári munkás leszek, Út a szabadság felé című fejezetek egy-egy állomása Frank szenvedéstörténetének.

 A Schindler listájának színhelyéül szolgáló płasów-i kényszermunkatábort 1943 elején állították fel a Krakkótól néhány kilométerre lévő zsidó temető helyén. Itt az SS tagjainak fő szórakozása abban állt, hogy kedvtelésből lövöldöztek a rabokra.

 

„A munkabeosztás bár itt nagyon furcsa

Megismerem hamar, mi a kényszermunka

Fönt a hegyoldalon, mi a lapátolás

Mi a kőláncolás, átkozott kőhordás

Tízfejű sárkányok voltak s szívük vágya

Egyik zsidó lám a másik sírját ássa

És ha már megásta sorstársának sírját

Szenvedve nézze majd hittestvére kínját

Ilyen és hasonló gondolatok mellett

Napjaim Plasowban keservesen teltek.

 

Frankra Płasów-ban egy kápó szemet vet, de hiába minden próbálkozása, nem jár sikerrel. Erzsébet minden nyomorúsága, kiszolgáltatottsága ellenére is büszke nő tudott maradni. Erős, ragaszkodó istenhite segítette át a borzalmakkal teli éve minden egyes napján, az Örökkévaló féltő szeretete óvta meg őt a rá leselkedő gonosztól.

 

1996-ban, ötven évvel könyvének első kiadása után a következő imával adott hálát:

 

„Istenem – ismételt köszönet Tenéked

Ajándékba adtál újabb ötven évet

És hogy megmaradtam véletlenül élve

Nem lettem a sorstól halálra ítélve

Eszembe jut sokszor, mily pokolban jártam

Honnan soraimat üzenetnek szántam

Háromszázhatvanöt napig mindig féltem

S az Úr gráciája mentette meg éltem.”

Olvasson tovább: