Kereső toggle

Molnár Ferenc Caramel útja a cigánytelepről a rivaldafényig

Megváltozni az meló, nem csak elhatározás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nem a sorsom ellenére, hanem a sorsommal együtt vagyok az, aki vagyok” – állítja életrajzi kötetében Molnár Ferenc Caramel énekes-dalszerző, aki most lapunknak bővebben is kifejtette, mi mindent ért ez alatt.

Hallottam, hogy nemrég érkeztél vissza Magyarországra. Hol jártál?

– Sepsiszentgyörgyön, ahol egy nagy koncertem volt. Minket leginkább Erdélybe, magyarlakta területekre szoktak hívni, de most elég vegyes volt a közönség.

Ilyenkor érződnek a nyelvi akadályok?

– Igazából nem, mivel a nyelven túl van a zenének egy olyan rezgése, érzelemvilága, amit megértenek az emberek, és ez közösséget teremt. Persze a legkellemesebb úti céljaink mindig a magyarlakta területek, ahol a nyelv különösen erős kapocs az emberek között. Sokkal komolyabb érzelmeket vált ki, ha a közönség magyar felkonferálást, illetve magyar zenét hall, nagyon megbecsülik, és ez nagyon megható. Néha a határon túl, mondjuk Erdélyben vagy a Felvidéken az ember még jobban magyarnak érzi magát – roma származásúként is –, mint itthon.

Pápai Joci még az eurovíziós dalversenyen is magyarul énekelt… 

– Az ő dala angolul elég furcsán hangzott volna. Ez nála abszolút autentikus így: a dalában benne van a roma folklór, a magyar népzene, illetve a nyugatias, popos, R&B stílus is. Én sokkal közelebb állok a popos világhoz, és arányaiban nem tudnám olyan tökéletesen vegyíteni ezeket a műfajokat, mint a Joci.

Miért, te miből építkezel?

– Ez egy folyamatos kísérlet, hogy az ember mindig próbál mai, friss hangzást kihozni úgy, hogy kicsit múltidéző is egyben. Most egy olyan lemezt készítek, amit már nagyon régóta szeretnék: azokat a fontos korszakokat próbálom a magam zeneiségében megidézni, amik rám gyerekkoromban vagy fiatalkoromban nagyon erősen hatottak. 1982-ben születtem, és emlékszem, mi ment a ’80-as, ’90-es években a rádióban, vagy milyen sokat néztük az MTV-t (Music Televisiont) otthon. Egymás után ugranak be a dalok, a számomra fontos momentumok, apróságok, amiket próbálok beépíteni a dalaimba. Megtalálni mindebben a jó arányokat, ez izgalmas munka.

Külföldi karrierben nem gondolkodtál soha?

– Ez nagyon sok magyar előadónak célja, de engem valahogy nem vonz. Kezdjük ott, hogy ha valaki nemzetközi karriert akar befutni, annak angolul kell énekelnie. Én angolul nem tudnék szöveget írni, elénekelni is csak akcentussal, szóval én ebben a részében nem hiszek. Műfajilag is kompromisszumokat kell kötni, úgyhogy ez sokszor olyan önfeladást kíván, ami nem éri meg.

Csinálnak belőled egy zeneipari terméket, a nemzetközi main-streambe illeszkedőt?

– Igen, és emiatt elvész az öröm belőle. A nyelvünk a kultúránk legfontosabb része, ha erről le kellene mondanom, már nem én lennék. A nyelv legalább olyan fontos nekem, mint a zene.

Azért a könyvedben a Megasztárról is azt írod, hogy „elindult a sztárgyár”.

– Más volt akkor még az egész, amikor elkezdtem. 2005-öt írtunk, azóta nagyon sokat változott a világ. A tehetségkutatók akkor még nem voltak olyan rossz értelemben vett sztárgyárak, a Megasztár is egy őszintébb dolognak tűnt. Persze mi is nyilván egy műsor szereplői voltunk, meghatározott karakterek. Én megpróbáltam kicsit távolabb gondolkodni, a Megaházban is saját dalokon dolgoztam, mivel nem azért mentem oda, hogy egy műsorban szerepeljek, hanem azért, hogy énekes, dalszerző lehessek.

Milyen érzés volt a győzelem?

– Óriási, mert minden értelemben az volt. A műsor közepén kaptam egy durva porckorongsérvet, alig tudtam végigcsinálni a versenyt, és akkor egy évre kiestem a koncertezésből is. Közben kihasználtam az időt, elkészítettem egy lemezt, így sikerült megvetnem a lábam ebben a szakmában, mert míg mások mentek turnézni, haknizni, addig én olyan dalokat írtam, amik utána slágerek lettek. Hasonló lemondás volt ez, mint gyerekkoromban, mikor mialatt mások fociztak, addig én kapáltam. Talán emiatt sikerült színpadon maradnom.

Még izgulsz a színpadon?

– Persze, de ez már kezelhető. Mindig izgulós típus voltam és nagyon önkritikus, már csak azért is, mert soha nem tanultam zenélni, énekelni. Egy cigánytelepről kerültem be a Megasztár 2-be. Utána még öt-hat évig úgy éreztem magam a színpadon, mintha a műsorban versenyeznék saját magammal. Aztán volt egy katartikus élményem, amikor észrevettem, hogy egyszer csak elmúlt az izgalom, önfeledt vagyok és énekelek, és ez azóta is tart.

Ezek szerint az ember akkor tud felszabadulni, amikor nem magára figyel?

– Igen, vagy legalábbis sokkal elfogadóbb magával szemben. És ehhez nekem olyan sikerélmények kellettek, amikkel túl tudtam lépni a saját korlátaimon.

Nagyon megrázó a könyved eleje, a cigánytelepen töltött nyomorúságos gyerekkor. Mennyiben jelentett kárpótlást a zene?

– Ha a környezeted évtizedeken keresztül leértékel, akkor erre úgy reagálsz, hogy te is leértékelsz másokat magaddal együtt. Amikor felnőttem, és megtapasztaltam, hogy elfogadnak, én is elkezdtem jobban megbarátkozni magammal. Ebben valóban szerepet játszott a zene is.

Azt írod, nem haragszol a szüleidre, mert megérted őket: anyádat, aki nem tudott megvédeni a brutális nevelőapádtól, akivel szintén kegyetlenül bánt az ő apja. Egyáltalán hogyan jutottál el a megbocsátásig?

– Úgy, hogy semmiképp nem akartam továbbvinni azokat a mintákat, amiket gyerekkoromban láttam: mindenhol az erőszak uralkodott. Azt hiszem, az ember egy életen át tanulja, hogyan viszonyuljon az emberekhez. Nekem húsz év még nem volt elég ahhoz, hogy minden rossz beidegződést le tudjak vetni magamról, akár viselkedési formákat, akár lobbanékonyságot, akár félelmeket, túlzott kritikát – bár a feleségem szerint is nagyon jól haladok, de nem vagyok még a végén. Egyszóval van ebben meló is, nemcsak elhatározás. Ezek ugyanis nagyon fontos dolgok: egy gyereket egy rossz szó, egy pofon, a kiközösítés az élete végéig el tud kísérni. Az, hogy milyenek az erőviszonyok a felnőttek és a gyerekek között – ez mindent meghatároz az életünkben.

Idézlek: sokat köszönhetsz a tanáraidnak és a szüleidnek, mert annyira rosszul bántak veled, hogy ez inspirált arra, hogy sikeres légy.

– Csak arra láttam felnőtt mintákat, hogy milyen nem szeretnék lenni. Bármilyen bántás ért, azt mindig egy pillanatnyi dolognak vettem, ami nem szabad, hogy hasson rám a későbbiekben. Sokan elhiszik magukról a rosszat, én nem hittem el, megfogadtam, hogy nem válok azzá, aminek mondanak. Azon fantáziáltam, hogy valaki olyanná fogok válni, akit el se tudnak képzelni. Persze én is tudom már, hogy nem váltom meg a világot, még ha a Szállok a dallal-ban ezt is éneklem, de az ember a saját világát meg tudja váltani kicsit. Például nagyon odafigyelek, hogy a kislányommal véletlenül se bánjak úgy, mint ahogy velem bántak annak idején.

A könyvedben az áll, hogy ahonnét jöttél, ott minden második fiúnak hasonlóan jó a hangja, mint neked. Min múlik a kitörés?

– Azon, hogy elhiszed-e azt, amit mondanak rólad. Ahonnét én jövök, az egy igazi cigánytelep, amit úgy is kell elképzelni: putrik, földutak, döngölt padló a házakban, óriási szegénység, munkanélküliség. Ránk, cigány gyerekekre az iskolában mindig azt mondták, hogy koszos cigány, nem fogod semmire vinni, börtönben fogsz kikötni. Gyakran meg is vertek minket a tanárok. Így aztán sokan közülünk börtönbe kerültek, prostituáltak lettek, vagy drogok, balhék miatt fiatalon meghaltak.

Jól értem, a tanárok is vertek titeket?

– Igen. A legtöbbször a hittantanárunk vert meg, merthogy mi egyházi fenntartású iskolába jártunk. Szó nélkül odajött hozzánk a folyosón, és akkora pofont adott, hogy orrunkon, szánkon dőlt a vér. Így aztán menekültem az iskolából is, otthonról is, és ilyenkor hol köt ki az ember? Az utcán, a hasonló sorsú haverok között. Szerencsém volt, hogy én eléggé antiszociális voltam, mert szégyelltem az otthoni körülményeimet, ezért nem nagyon barátkoztam senkivel.

Vegyes összetételű iskolába jártál?

– Igen, de a református sulin belül is elkülönítették a cigány tanulókat. Igaz, nem kellett ahhoz cigánynak lenni, hogy cigányként kezeljenek, elég volt, ha valakinek szegények, pláne alkoholisták voltak a szülei. Biztos baromi nehéz a problémás gyerekekkel, nem túl hálás dolog pedagógusnak lenni, de ezt nem a gyerekeken kellene leverni.

Kiskorodtól sokat dolgoztattak – ennek lett valami haszna a későbbi életedben?

– Nem a munka volt a problémás, hanem az, amilyen rideg stílusban ment az egész – bejön apád vasárnap hajnalban, és ordítva ébreszt: Riadó, gyerünk kapálni! Mint egy munkatáborban. Ha ezt másképp kommunikálták volna a szüleim, akkor ebből lehetett volna egy jó közös program is akár. Én azt gondolom, minden tálalás kérdése, a szeretetlenségtől csak gyötrődik az ember. Nagy dolog, hogy ma már én segítem őket, ettől jobb lett a viszonyunk. Ami meg a munkabírást illeti, az a gyárakban jól jött, ahová később elmentem dolgozni, és jó érzés volt, amikor a ledolgozott munkáért megkaptam a fizetésemet. Meg az is tetszett, hogy a gépzajban teli torokból énekelhettem naphosszat.

Állítólag mindig zenékkel gondolkodtál. Ezt hogyan kell elképzelni?

– A gondolatok nálam dallamokhoz, zenékhez kötődnek, másik oldalról kicsit figyelem is, hogyan tudom ezt vagy azt az érzést zenével kifejezni. No meg minden dalt látok már magam előtt. Mindenki ezt látja a szakmában, ha zenét hallgat, különféle zenei szerkesztő szoftvereket és világító sávokat. Nagyjából előre tudod, mi következik, és lenyűgöző, ha valami váratlan jön, de azt is tudod, hogyan szerkesztették meg.

Ha már visszatértünk a mába, hadd kérdezzem meg: szerinted miért tarolnak annyira a popkultúrában a szomorú, melankolikus dalok?

– Pár évente korszakváltások jönnek a popzenében. Most ez a trend, a szomorkásabb, mollos dalok, bpm-számban is kicsit visszavett a popzene. Ez nem magyar sajátosság: a tavalyi év legnagyobb slágere Justin Biebertől a Sorry, és a legtöbb dal ilyen. Amikor háború van, vagy nagyon komoly szegénység, akkor sokkal jobban mennek a gyorsabb, vidám, dúros dalok, filmben a vígjátékok, szóval olyan produkciók, amik kizökkentik az embereket a hétköznapi nyomorúságukból. Most egy olyan világot élünk, amikor minden van: háború is, szegénység is, jólét is, de amit nagyon érezni, az a feszültség. Valaminek a kezdetén vagyunk, biztos vagyok benne, hogy valamilyen korszakváltásban vagyunk. Ez szerintem teljesen világosan kirajzolódik mindenkinek, aki figyeli a világ történéseit. Elég sok olyan szokatlan dolog történik most a világban, ami korábban elképzelhetetlen volt, és ez bizonytalanságot szül.

Igen, valamitől most ezek a sebezhető, érzelmes, akusztikus gitáros, szerelmi bánatukat éneklő fiúk vannak topon – Shawn Mendes, Ed Sheeran, Bieber és társaik –, ami összefügghet akár az emancipációval is. Azzal, hogy a nők valahogy férfiasabbak, a férfiak meg nőiesebbek lettek.

Tizenkét éve porondon vagy, emellett nyugodt családi életet élsz – hogyan tudod megvédeni a magánszférád? 

– Már a Megasztárban kitaláltam, hogy mit szeretnék, és ahhoz azóta kötöm magam. Ráálltam arra, hogy kétévente legyen albumom, aktuális rádiós dalom. Amúgy meg vannak határok, nem szeretek túl sűrűn szerepelni. A bulvárral nincs gond, ha az ember tudja ezt egészséges határokon belül kezelni. Ez is egyfajta felület, amin nem árt szerepelni. Ismerjük egymást: úgy háromhavonta mehet egy riport, egy családi fotó, és ennyi. Tizenkét év után is keresnek, kitesznek címlapra – azért ez egy pozitív visszajelzés is a számomra.

 

A Caramellel készült beszélgetés videó változatát megtekint-heti  Youtube-csatornánkon.

Olvasson tovább: