Kereső toggle

Molnár Ferenc Caramel útja a cigánytelepről a rivaldafényig

Megváltozni az meló, nem csak elhatározás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nem a sorsom ellenére, hanem a sorsommal együtt vagyok az, aki vagyok” – állítja életrajzi kötetében Molnár Ferenc Caramel énekes-dalszerző, aki most lapunknak bővebben is kifejtette, mi mindent ért ez alatt.

Hallottam, hogy nemrég érkeztél vissza Magyarországra. Hol jártál?

– Sepsiszentgyörgyön, ahol egy nagy koncertem volt. Minket leginkább Erdélybe, magyarlakta területekre szoktak hívni, de most elég vegyes volt a közönség.

Ilyenkor érződnek a nyelvi akadályok?

– Igazából nem, mivel a nyelven túl van a zenének egy olyan rezgése, érzelemvilága, amit megértenek az emberek, és ez közösséget teremt. Persze a legkellemesebb úti céljaink mindig a magyarlakta területek, ahol a nyelv különösen erős kapocs az emberek között. Sokkal komolyabb érzelmeket vált ki, ha a közönség magyar felkonferálást, illetve magyar zenét hall, nagyon megbecsülik, és ez nagyon megható. Néha a határon túl, mondjuk Erdélyben vagy a Felvidéken az ember még jobban magyarnak érzi magát – roma származásúként is –, mint itthon.

Pápai Joci még az eurovíziós dalversenyen is magyarul énekelt… 

– Az ő dala angolul elég furcsán hangzott volna. Ez nála abszolút autentikus így: a dalában benne van a roma folklór, a magyar népzene, illetve a nyugatias, popos, R&B stílus is. Én sokkal közelebb állok a popos világhoz, és arányaiban nem tudnám olyan tökéletesen vegyíteni ezeket a műfajokat, mint a Joci.

Miért, te miből építkezel?

– Ez egy folyamatos kísérlet, hogy az ember mindig próbál mai, friss hangzást kihozni úgy, hogy kicsit múltidéző is egyben. Most egy olyan lemezt készítek, amit már nagyon régóta szeretnék: azokat a fontos korszakokat próbálom a magam zeneiségében megidézni, amik rám gyerekkoromban vagy fiatalkoromban nagyon erősen hatottak. 1982-ben születtem, és emlékszem, mi ment a ’80-as, ’90-es években a rádióban, vagy milyen sokat néztük az MTV-t (Music Televisiont) otthon. Egymás után ugranak be a dalok, a számomra fontos momentumok, apróságok, amiket próbálok beépíteni a dalaimba. Megtalálni mindebben a jó arányokat, ez izgalmas munka.

Külföldi karrierben nem gondolkodtál soha?

– Ez nagyon sok magyar előadónak célja, de engem valahogy nem vonz. Kezdjük ott, hogy ha valaki nemzetközi karriert akar befutni, annak angolul kell énekelnie. Én angolul nem tudnék szöveget írni, elénekelni is csak akcentussal, szóval én ebben a részében nem hiszek. Műfajilag is kompromisszumokat kell kötni, úgyhogy ez sokszor olyan önfeladást kíván, ami nem éri meg.

Csinálnak belőled egy zeneipari terméket, a nemzetközi main-streambe illeszkedőt?

– Igen, és emiatt elvész az öröm belőle. A nyelvünk a kultúránk legfontosabb része, ha erről le kellene mondanom, már nem én lennék. A nyelv legalább olyan fontos nekem, mint a zene.

Azért a könyvedben a Megasztárról is azt írod, hogy „elindult a sztárgyár”.

– Más volt akkor még az egész, amikor elkezdtem. 2005-öt írtunk, azóta nagyon sokat változott a világ. A tehetségkutatók akkor még nem voltak olyan rossz értelemben vett sztárgyárak, a Megasztár is egy őszintébb dolognak tűnt. Persze mi is nyilván egy műsor szereplői voltunk, meghatározott karakterek. Én megpróbáltam kicsit távolabb gondolkodni, a Megaházban is saját dalokon dolgoztam, mivel nem azért mentem oda, hogy egy műsorban szerepeljek, hanem azért, hogy énekes, dalszerző lehessek.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: