Kereső toggle

Az első magyar terrorista

85 éve történt a biatorbágyi merénylet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1931. szeptember 13-a éjjelén a bécsi gyors szokásos időben zakatolt a mai Biatorbágy harminc méter magasan futó vágányain, amikor óriási detonáció rázta meg a viaduktot: a lángoló vagonok utasaikkal együtt a mélybe zuhantak. Az esemény előre megtervezett akció volt, a kivitelezőt tekinthetjük az első magyar terroristának – de hogy ki volt valójában a megrendelő, az nyolcvanöt évvel az események után is rejtély, csak találgatásokba és számos megválaszolatlan kérdésbe ütközünk.

Az elkövető nem hogy nem menekült el a tett helyszínéről, hanem elvegyült a sebesültek között. A mélybe zuhant vagonok utasai között nem volt túlélő, csupán egyetlen ember járkált a roncsok között: Matuska Szilveszter, aki álsebekkel, bekötözve jelent meg a helyszínen. Még az újságban is megjelent a fényképe, de mivel sokaknak feltűnt különös, zavart viselkedése, a tanúvallomások és további vizsgálatok alapján hamar a nyomozók látóterébe került.

A kétkilós ekrazittal töltött pokolgép, mely a biatorbágyi viadukt jobboldali vágányához volt rögzítve, a második és a harmadik kocsi között robbant fel, a sínek terheletlen állapotában, magával rántva a hídon áthaladó mozdonyt és a mögötte lévő három kocsit. A mozdony vezetőjének holttestére a fék kallantyújával a kezében találtak rá, ami arra mutat, hogy a kisiklást észlelve lefékezte a vonatot, így élték túl a szerencsétlenséget a vágányon maradt hátsó szerelvények és utasaik.

A szerencsétlenségben huszonkét ember lelte halálát, köztük a tízfős személyzet négy tagja, valamint tizenheten súlyosan megsérültek. Amint az később kiderült, a baleset idején a Budapest–Hegyeshalom–Rajka vasútvonalon a menetrend szerint egy tehervonatnak kellett volna áthaladnia, ám negyedórás késés miatt a gyorsvonatot engedték előre a merénylet éjszakáján. Egészen az utolsó pillanatig nem tudhatta a merénylő, hogy egy tehervonatot vagy egy gyorsvonatot fog-e felrobbantani. A helyszínen nagy erőkkel kezdődtek el a mentési munkálatok. Több száz civil, rendőri és katonai összefogással tudta csak megmozdítani a darabokra tört vasúti kocsikat.

Jól látható helyen, negyven méterre a baleset helyszínétől egy kapitalistákat fenyegető levélre bukkantak a Magyar Királyi Államrendőrség csendőrnyomozói, melynek kezdő sora így szólt: „Munkások, nincsen jogotok, hát majd mi kieszközöljük a kapitalistákkal szemben…” A levél egyértelműen a kommunistákra terelte a gyanút, ezért a Károlyi Gyula-kormány kommunista terrorhullámtól tartva országos statáriumot hirdetett, ami nem sokkal később kiterjedt az államellenes mozgalmakra is. Hajtóvadászat indult a kommunistagyanús személyek után, többeket letartóztattak és halálra ítéltek, a tettest pedig a Moszkvában élő Leipnik Márton kommunista műszerész személyében vélték megtalálni az ügyet kivizsgáló hatóságok – alaptalanul.

Az eseményről az osztrák és német lapok is hírt adtak, ahol a közelmúltban szintén hasonló merényletekre került sor, csak a mellékelt levélben kapitalistázás helyett fasiszta felhangú üzeneteket írt a tettes. A magyar gyanú alapján a 39 éves bécsi gyárosnál robbantáshoz használatos eszközöket találtak, és az osztrák rendőrség őrizetbe vette október 10-én, bár Matuska azzal védekezett, hogy kőbányája gyárkéményének robbantására kívánta azokat felhasználni. A bécsi tárgyaláson elmebetegként viselkedett, és egy új világvallásról értekezett. Mindezek ellenére az orvosok épelméjűnek – bár pszichésen súlyos betegnek – minősítették. Úgy tűnt, érvelése hatott az osztrák ítészekre, Matuskát csupán hatévi fegyházra ítélték.

A budapesti bíróság azonban nem volt ennyire kíméletes, huszonkétszeres gyilkossággal vádolta meg a magyar elmeszakértők által beszámíthatónak nyilvánított Matuskát, aki végül beismerő vallomást tett, hogy ő követte el a biatorbárgyi, a két osztrák és a bajorországi merényletet is. A november 20-ai tárgyaláson kötél általi halálra ítélték, de mivel Ausztriában nem ismerték a halálbüntetést, a hazai dekrétumot felülírta az ottani jogrend, így kiadatása fejében ítéletét Horthy Miklós kormányzó kegyelemből életfogytiglanra változtatta, melyet a váci börtönben kellett letöltenie.

Konspirációs elméletek

Matuska elítélését követően több elvarratlan szál akadt az üggyel kapcsolatban, és különféle összeesküvés-elméletek kerültek elő: például a merénylet estéjén szokatlanul kevesen utaztak a németországi csatlakozással is rendelkező expresszen. Csupán 105 utas és 10 fős személyzet volt a vonaton, és ami még szembeötlőbb volt: egyetlen első osztályú jegyet sem adtak ki a nevezetes útra. A titokzatos kommunista levél szokatlan elhelyezése a helyszínen, a kétméteres pokolgép helyszínre szállítása sem egyemberes feladat volt.

Feltűnő az ügyben még Matuska enyhe bécsi ítélete és elmebetegként való kezelése, noha nem volt az. A kommunisták ellen azonnal meginduló országos hajtóvadászat előre kidolgozott forgatókönyvre valló lefolytatása, illetve hogy a kormány Matuska letartóztatása  után is, további egy éven át fenntartotta a rendkívüli állapotot – aminek köszönhetően mód nyílt szélsőbaloldali vezetők, Sallai Imre és Fürst Sándor 1932 nyarán történt kivégzésére. Ugyanakkor arra sincs bizonyíték, hogy a magyar kormány bármely tagjának köze lett volna a merénylet szervezéséhez.

Az egyik autentikusnak tartott forrásműnek Bozsik Péter Az attentátor című, a biatorbágyi vonatrobbanás eseményét feldolgozó regényét tekintik, melyben leírja, hogy Matuska tárgyalására tömegek érkeztek, az érdeklődők kizárólag belépőjegy váltásával tudták megtekinteni a pert. Óriási figyelem kísérte a tárgyalást, rengeteg újságíró ceruzájával bevetésre készen várta a világraszóló eseményt. Így számos külföldi zsurnaliszta tudósított és természetesen a magyar sajtó képviselői: Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, valamint Márai Sándor is.

A hírek szerint Matuska a tárgyaláson több alkalommal elmebajt színlelt és Leóról, a spiritisztáról hadovált, akivel még gyerekkorában találkozott, és aki azóta is hipnotizálta, robbantásra kényszerítette. „Leó súgta, hogy meg kell tennem” – vallotta több száz ember előtt. A bíró erre sötétzárkával fenyegette meg Matuskát, aki szerinte ezzel a mesével csupán megbízóinak kilétét igyekezett fedezni.

 

A viadukt utóélete

A völgyhíd 1883-ban egyvágányú viaduktként épült a Füzes-patak völgye fölött, a második vágányt egy párhuzamos újabb hídon 1898-ban fektették le. A merénylet után nem sokkal, október 3-án már újra jártak a vonatok a hídon. 1977-ben, a hegyeshalmi vonal villamosításakor a MÁV a viaduktot kivonta a forgalomból, és átadta a nagyközségnek, amely 1996-ra helyreállíttatta az ipari műemléknek számító hídpárt, míg a déli hidat a gyalogosok használhatják. A merényletről több könyv is megjelent, két kiváló magyar rendező filmet is készített: 1959-ben Várkonyi Zoltán a Merénylet, illetve 1982-ben nyugatnémet–magyar–amerikai kooprodukcióban Simó Sándor Viadukt címmel.

 

Elmebeteg, vagy szerencsés flótás?

Matuska Szilveszter tisztességes polgári életet él szülőfalujában, Csantavéren. Kamaszkorától kántori pályára készül, huszonegy évesen harcol a szerb, majd az orosz fronton, egész a főhadnagyi rangig viszi. A háború után tanít, kicsapongó életvitelét üzérkedéssel finanszírozza. Később gazdálkodásba fog, majd Budapestre költözik. Ingatlanspekulációba kezd, tőzsdézik, cégekbe társul és számtalan gyanús üzletbe kezd. Ezután Bécsbe költözik, ahol jelzáloghitelre vesz három házat. Házfelújítások finanszírozási pénzeivel spekulál, egyik házát felújítja, majd szándékosan felgyújtja, hogy kártérítési pénzhez jusson.
A világválság kirobbanása mellett a sok pereskedés, felesége tüdőbajának kezelése, a meghiúsult vállalkozások és végrehajtási ügyek miatt tönkremegy. Saját szabadalmait – áramot termelő turbina, biztonságos vasúti közlekedést jelző és egy gázelzáró készülék – nem tudja elegendő pénzre váltani.
Sokan nem találnak magyarázatot Matuska Szilveszter rémtetteire. Alighanem befektetési kudarcsorozata miatt fordult a robbantáshoz, de a valódi motívumra sohasem derült fény. A váci raboskodás első évtizedét korábbi elutasított találmányainak tökéletesítésével töltötte, „propaganda-forgatókönyveket” írt, illetve képeket festett egyetlen kislányának, Gabriellának.
És ahogy életével, úgy halálával kapcsolatban is sok a rejtély. Senki sem tudja, hogy mi történt vele 1944 után. Eltűnésével kapcsolatban több teória létezik: az egyik szerint a szovjet csapatok bevonulásakor a zűrzavart kihasználva sikerült kereket oldania. Egy anekdota szerint a szovjetek elengedték, miután tisztázta, hogy ő egy német fegyverszállító vonat felrobbantása miatt tartózkodik a börtönben, ezek után Nyugatra távozott és nyoma veszett.
Ám voltak szemtanúk, akik egy évvel eltűnése után szülőfalujában, Csantavéren látták a főtéren, ahol nacionalista tartalmú, a templomnál pedig jugoszlávellenes beszédeket mondott. A szemtanúk szerint a rendőrség vagy a partizánok Újvidékre vagy Szabadkára vitték, és ott kivégezték.
Jóval később az a hír járta, hogy Matuska 1957-ben Svédországban meghalt. Egy spanyol újság viszont arról adott hírt, hogy Dél-Amerikában látták, egy francia lap a hatvanas években pedig azt írta, hogy az amerikaiak elfogták a koreai háborúban, majd Olaszországban, Svájcban, Görögországban és a Belga Kongóban dúló felszabadító gerillaháborúban vélték felbukkanni.

Olvasson tovább: