Kereső toggle

A sötét középkor mítosza

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A legtöbb ember fejében magától értetődő kép él a reneszánsz előtti időkről: az akkori emberek tudatlan, koszos, babonás népek voltak, akik híján voltak mindenféle tudományos gondolkodásnak. A széles körben elterjedt vélekedés szerint az ókori görögök és rómaiak civilizációteremtő bölcsessége után a sötétség zavaros évszázadai következtek, melybe azután a reneszánsz gondolkodók hoztak fényt, és a tudomány újra életre kelt; a középkori egyház minden eretneknek tűnő, a Szentírással ellentétes tudományos megnyilvánulást csírájában elfojtott; a tudományos forradalom csak a középkori egyház hatalmi monopóliumának elvesztése után kezdődhetett el. Ezekkel a jól csengő mondatokkal mindössze egy baj van: hogy nem igazak.

James Hannam 2009-ben megjelent könyve,a God’s Philosophers: How the Medieval World Laid the Foundations of Modern Science (Isten filozófusai: Hogyan fektette le a középkori világ a modern tudomány alapjait) adatokkal, tényekkel cáfolja a középkorról kialakult egyöntetű negatív képet. Könyve, amely a megjelenése utáni években két rangos tudománynépszerűsítő díj döntősei közé is bekerült, olvasmányosan mutat be nekünk egy eddig nem is sejtett világot. Egy olyan korról ad hírt, amikor a hit és a tudomány kéz a kézben jártak, amikor a csekélyke technológiai lehetőségek ellenére a tudomány kereke előrehaladt. A sötét középkornak ítélt 1000–1500 közötti évek valójában a tudományos gondolkodás forradalmát hozták el, és ezekben az években dőlt el, hogy az európai civilizáció meghaladja az előtte lévőket és a kortársakat is.

Mítosz és valóság

A középkor tudományos elmaradottságának propagandája a 16. században kezdődött: a reneszánsz emberei az antik görög és római művészet eszményképét tették magukévá, és lenézték a középkori latin nyelven keletkezett, általuk barbár nyelvezetűnek tartott írásokat. Hirtelen kimentek a divatból az előttük élt szerzők, és a protestánsok – érthető módon identitásbeli kérdések miatt – sem vállaltak közösséget a Luther előtti egyházi emberekkel. Erre következett a nagy francia forradalom antikatolikussága, ahol például az enciklopedisták is a középkori egyház tudományellenességéről írtak.

A tények viszont nem őket igazolják. A sors fintorából egy latinban is jártas francia fizikus és történész, Pierre Duhem a 19. században olvasatlan középkori kéziratokat talált. Leporolva a több száz éves darabokat, döbbenten fedezte fel: a középkor gondolkodói kifinomult, eredeti elmék voltak, akik nélkül a modern tudomány aligha alakult volna úgy, ahogy alakult. Duhem felismerte az addig ismeretlen személyek hozzájárulását mindahhoz, amit ma modern tudománynak nevezünk. Kiderült az is, hogy az egyház nemhogy nem gátolta a tudomány fejlődését, hanem anyagilag és – nemegyszer szentté avatott gondolkodói révén – erkölcsileg elősegítette, hogy tények, az ész alapozza meg a további fejlődést. Európa nélkülük nem lenne ugyanaz, és munkásságuk nélkül az európai tudományosság nem ért volna el olyan világraszóló eredményeket, amely ezt a széttagolt, egymással folyton háborúban álló földrészt egykor a világ urává tette, amitől európainak lenni azt is jelenti: hinni nemes eszményekben és használni az eszünket is.

Első mítosz: Európa azért került sötétségbe, mert az egyház elnyomta a gondolkodást

James Hannam a God’s Philosophersben bemutatja, hogy Európa valóban sötét időszaka a Római Birodalom összeomlása, a barbárok inváziója, és egy addig létező, szervezett civilizáció felbomlásának következménye. Miután Nagy Károly megszilárdította a hatalmat, majd a renitens, harcias keleti és északi népek – magyarok, szlávok, vikingek – is betagozódtak a keresztény világba, megszűnt a nyugati világ fenyegetettsége. A nyolcadik században Martell Károlynak az új vallás, az iszlám harcias követőit is sikerült feltartóztatnia Franciaországban, és a muzulmánoknak többet nem volt lehetőségük frontális támadást indítani Európa nyugati fele ellen. Nyugodtabb idők jöttek. Mivel nem kellett állandóan háborúra pazarolni az erőforrásokat, végre lett idő és energia a tudás, a tanulás felfedezésére.

A friss, formálódó birodalom nagy szellemi gondja az volt, hogy elvágták gyökereitől. A görögök munkái a zűrzavaros évszázadokban elvesztek, a görögül tudó értelmiségiek a keleti keresztény fellegvárban, Konstantinápolyban éltek. A görög tudósok nagyszerű műveit a hódító iszlám néhány ragyogó és sokszor kiközösített  tudósa lefordította arabra, így azok megmaradtak. Amikor a keresztények visszahódították az arab kultúra legendás, eredetileg katolikus spanyol városait, például Toledót 1085-ben, felbecsülhetetlen kincsekre leltek a kalifátus könyvtáraiban: görög művekre és azok arab kommentárjaira. Ugyanez történt az arab fennhatóság alatt élő Szicíliában is: egyházi emberek, tudósok sokasága özönlött a tudás újonnan megnyílt tárházaiba, hogy felfedezzék Európa első nagy gondolkodóinak, az ókori görögöknek a munkáit.

A folytonosság, amely a népvándorlás korával, egy széteső birodalommal és a keleti vallás hódításával megszakadt, a 11. századra helyreállt, és megkezdődött a tudomány reneszánsza.

Második mítosz: a középkor a butaság, a babonaság időszaka volt

Biztosan hallottuk már: régen az emberek abban hittek, hogy a Föld lapos. Ez a valótlanság biztosan nem igaz a középkorra. Az ókori görögök nyomán egységes volt a vélekedés, hogy bolygónk gömb alakú. Boethius, egy 5.–6. században élt római keresztény tudós, Arisztotelész latin fordítója már azt is megírta, hogy az univerzum a Földhöz képest elképzelhetetlenül hatalmasabb.

A középkori keresztény gondolkodók – mai értelemben vett tudósnak csak jóval később nevezték az ehhez hasonló embereket – koncepciója világos volt. A világot Isten teremtette, egy racionális elme, és a kozmosz titkait éppen ezért ésszel és logikával lehet kikutatni.

Canterbury Szent Anzelm (1033–1109) például pusztán logikai úton próbálta bizonyítani Isten létezését. Azt vallotta, hogy az ész a hit segítőtársa. Peter Abelard (1079–1142) már ennél is tovább ment: azt hirdette, hogy semmiben sem szabad hinni, amit nem értünk. A korában híres, egyszerre rajongott és gyűlölt tanító még egy bretagne-i kolostor apátjaként is tevékenykedett, míg a Szentháromságról és a logika elsőbbségéről szóló tanításai miatt egyházi perbe fogták, eretneknek minősítették, és kolostorba száműzték. (Ahol egyébként jó körülmények közt élhetett.) Miután meghalt, eszméi, különösen az ész és a logika racionalitása szélsebesen elterjedt az egyházban.

A kor egyházi emberei a mai hit és tudomány (különösen a teremtés kontra evolúció) vitái fényében igen praktikus gondolkodásúnak tűnnek. Ha egy tény ellentmondott egy általuk korábban vélt hitigazságnak, akkor úgy vélték, hogy a bibliaértelmezésük rossz. Vagyis Isten szava nem téved, csak az azt értelmező emberek. Éppen ezért nem okozott gondot az újonnan felfedezett természeti törvények elfogadása és beillesztése a világnézetükbe.

Abból az időből még senkit nem hívhatunk a mai értelemben tudósnak, hanem inkább természeti filozófusnak. Ilyen volt Conches-i Williams (1085–1154), aki szerint Isten léte a végső ok mindenre, ami történik. De a természetfilozófus dolga egy adott esemény másodlagos okának megvizsgálása, hogy Isten milyen módon valósítja meg céljait. Ő azt tartotta, hogy Isten nem szeszélyes és önkényes, hanem szerető és következetes. Ezért arra lehet számítani, hogy a természeti törvények is állandóak. Így hát a természet vizsgálata annak szabályossága miatt hasznos és jó cselekedet. A teremtett világ érdemes arra, hogy a logika és az ész módszereivel megismerjék. Ebben az időben a világ metaforája egy könyv, amit Isten írt. A középkor eme szakaszában tehát az egyház két könyvet olvasott: a Bibliát és a természetet.

Hannam tudománytörténeti könyvéből meglepő módon kiderül, hogy a bibliai és az azon kívüli szentek mellett létezett egy görög filozófus, akinek munkái, szemlélete az egész középkorra rányomta bélyegét. Vele vitázva, hozzá igazodva, rá reflektálva alakult sok elképzelés és idea. Ő volt Arisztotelész. Megkérdőjelezhetetlen tekintélye jól mutatja, hogy az akkori egyház mennyire nem szorította be magát csupán a Biblia tanulmányozásába. Sőt, a renegát iszlám gondolkodó, Averroes keresztény elképzelésekkel szembeni tanai is olyan sok követőre leltek az egyházi alapítású intézményekben, hogy Párizs püspöke 1277-ben egy 219 tételből álló listát szedett össze, amelyben elítélte Averroes állításait. Ez az esemény mérföldkőnek bizonyult a tudomány történetében, mert kijelölte a természetfilozófus szerepét, kitágította lehetőségeit, leválasztotta munkáját a teológiáról – és ami még fontosabb, kimondta, hogy Arisztotelésznek talán nem mindenben volt igaza. Úgy vizsgálhatták végre a természet titkait, hogy közben megvédte őket attól, hogy a teológia területére merészkedve ellentmondjanak hitbeli kérdésekben az egyháznak.

Több nagy jelentőségű esemény is az európai tudomány fejlődését segítette. Már egy 1306-os prédikációjában Pisa-i Giordano megemlíti, hogy személyesen látta azt az embert, aki a szemüveget megalkotta. Ezzel a szerzetesek és a tudósok ismeretgyarapításra fordított ideje megnőtt. Wallingfordi Richard (1292–1336) pedig megalkotta az első mechanikus órát, amelyről már 1273-ban van beszámolónk. A pontos időmérők átformálták a mindennapi életet: keretet szabtak a munkának, viszonyítási pontot jelentettek. Ez az újabb technológiai invenció mutatott utat a káoszból a rend felé.

Roger Bacon (1219/20–1292) nevéhez fűződik a tudományos gondolkodás egyik fontos pillére. A ferencesrendi szerzetes ugyanis a kísérletezés művelője volt, ami a görögöknél lenézett tevékenységnek minősült, antiintellektuálisnak számított. Bacon viszont a korábbi arab gondolkodók, például Alhazen munkáira támaszkodva azt képviselte, hogy a kísérletnek fontos szerepe lehet a tudományos megismerésben. Ma is ezeken az elveken működik a tudomány.

A másik lényeges felfedezésnek a matematika kiemelése bizonyult.

A görögök még értetlenkedve nézték volna, ahogy az egyik tudományág lesz az alapja a többinek. Ezzel szemben Thomas Bradwardine (1290–1349), egyházi ember, teológiai doktor és kis ideig canterbury érsek már arról írt, hogy a számok az alapjai minden természetfilozófiának. „A matematika a kinyilatkoztatója minden valódi igazságnak.” Hol van itt a középkori egyház gondolatokat béklyózó jellege?

Harmadik mítosz: a középkori tanult emberek tudása elmaradt a világ többi táján élőktől

Az az egyetemi világ és rendszer, amiben ma élünk, szintén középkori alapokon nyugszik. Az első európai egyetemek katedrálisok mellett jöttek létre. Teljesen más alapokon szerveződtek, mint a korábbiak. A görögöknél egyes tanítók köré csoportosultak, akinek halálával az adott iskola is sokszor felbomlott, megszűnt. Az iszlám aranykorának számító időszakban a madraszák a Korán ortodoxiájában gyökereztek és nem is léptek azon túl. Például al-Gazáli, a 11. században élt és az egész iszlám világ egyik legnagyobb gondolkodója szerint a számok manipulálása az ördög munkája – szerinte mindennek a hitet kell támogatnia. A kínai egyetemek képzését és lehetőségeit pedig erősen behatárolta a bürokráciához való viszony.

A középkori egyetemek viszont egyedülálló intézmények voltak. Bár egyházi alapításúak, mégis teljes önállósággal rendelkező szervezeteknek számítottak, mai szóval talán részvénytársasághoz lehetne őket hasonlítani. Ezeken a helyeken a legistenkáromlóbb kérdéseket is fel lehetett vetni, a tanítók pedig egymással versenyeztek a hallgatók figyelméért. Az európai kíváncsiság fellegváraiként tekinthetünk ma az akkori egyetemekre, ahol az újdonságok, az új eszmék és gondolatok hamar megjelentek. Az egyetemek képzésében a mesterek alá tartozó tanítványok hosszadalmas és bonyolult szóbeli és írásbeli vizsgán keresztül lehettek maguk is doktorok. A végzettséghez rengeteget kellett tanulni, és ennek csak kis része volt a bibliai-egyházi műveltség. Ezeket az intézményeket ez tette egyedülállóvá az akkori civilizációk között.

Negyedik mítosz: Galilei pere

Még Jókai regényének címe (És mégis mozog a Föld!) is metaforikusan arra utal, hogy itt egy tudóst igaza kimondásáért a középkori egyház megfenyegetett, majd heliocentrikus világképének visszavonására kényszerített. Mi sem áll távolabb a valóságtól.

Ma már közismert tény, hogy az idős tudós a 17. században egészen más okok miatt szenvedett házi fogságot egy rendkívül kényelmes toszkánai villában (amely ugyan fogság volt, de nem egy sötét labirintus, ahol láncok között várta sorsát). 1616-ra több egymással vetélkedő elméletet ismertek a bolygók mozgásával kapcsolatban. Egyike volt ezeknek Kopernikusz heliocentrikus elképzelése, amely már Galilei születése előtt ismert volt. Annyira nem számított az egyház szemében botránynak, hogy VII. Klement pápa maga is lelkesen hallgatta a kopernikuszi tanokat a vatikáni birtokán.

Galilei elkövetett egy hiúságból fakadó hibát. Abban az időben a vetélkedő elméletek közül Kopernikuszé a józan ész és a megismerés (nem pedig a Biblia!) alapján nem tűnt igazolható tudományos elméletnek. 1632-ben a pápa felkérte Galileit, hogy írjon egy művet, amelyben mind a logikusnak tűnő ptolemaioszi (földcentrikus) és az újabb kopernikuszi világképet megvizsgálja, leírja a mindkettő melletti és elleni érveket. A pápát viszont később azzal bőszítette fel, hogy a traktátusban egy Simplicio, vagyis „bolond” nevű ember mondja el a pápa érveit. Korábbi egyezségük felrúgása miatt fordult a pápa az inkvizícióhoz: lám, Galilei egyértelműen a kopernikuszi teória mellett tette le a garast, pedig nem erről egyeztek meg vele. Galilei konfliktusa másodsorban egy Bellarmine nevű bíborossal támadt, aki teljesen szó szerint vette a Bibliát, és Galileit éppen ezért a hit ellenségének tartotta.

James Hannam könyve jól bemutatja, hogy a középkor korlátozott ismeretű emberei hogyan olvasztották magukba az ókori görögök és a rövid idejű iszlám aranykor felismeréseit – és azután hogyan gondolták tovább, lefektetve a modern tudomány alapjait. Szinte minden ember, aki a könyv lapjain szerepel, egyházi ember, mélyen hívő lélek, akinek a tudomány és a hit nem szembenállást, hanem ugyanannak az igazságnak a két oldalát jelentette.

Európa büszke lehet rájuk, hiszen nekik is köszönhetően rövid idő alatt a földrész maga mögött hagyott mindenkit, és a tudomány, a haladás földrészévé vált.

Olvasson tovább: