Kereső toggle

Mit tehetünk terrortámadás esetén?

Legyél te is túlélő!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Zárkózzanak fel hátul is, senki ne maradjon le” – adja utasításba csoportunknak Végh József, kriminálpszichológus, túsztárgyaló, akivel egy taktikai gyakorlatra tartunk a Belügyminisztérium Nemzetközi Oktatóközpontjának területén. Mindenki igyekszik felzárkózni, és kíváncsian várja, hogy elérjünk a pincéig, ahol egy bankrablás szenvedő alanyai leszünk. Azt azonban már soha nem tudjuk meg, hogy létezik-e egyáltalán ez a pince: miután az egyik sarkon befordulunk, hirtelen autó fékez tőlünk 20 méterre, két férfi ugrik ki belőle és tüzet nyitnak ránk. A sor elején haladóknak esélyük sincs, de a fedezékbe menekülő társak többsége is ottmarad. A Hetek munkatársa örülhet: csak egy comblövést kapott.

A taktikai kiképzés első része sikeres volt – legalábbis a trénerek szempontjából, hiszen éppen olyan meglepetésszerűen ért bennünket a támadás, mint ahogyan az a valóságban történhetne. A lényeg éppen ez volt: a résztvevők – a Baptista Szeretetszolgálat missziós külszolgálatra készülő aktivistái és néhány újságíró – átéljék, hogy miként reagálnak váratlan támadásokra, és elsajátítsanak egy olyan szemléletet, amely segíthet a túlélésben. A csoportunkat gyakorlatilag kivégezték, a néhány túlélő annak köszönheti az életét, hogy lemaradt a többiektől. Mint kiderült, én is hiába örültem, hogy egy motorkerékpár mögé rejtőzve, előttem és mögöttem két-két „fedezéket nyújtó” emberrel csak egy comblövést kaptam. A valóságban ugyanis a Kalasnyikovok golyói simán áthatolnak egy motoron, sőt, akár négy emberen is. Érdemes az akciófilmekben látott jeleneteket is árnyalni: egy autó esetében a karosszéria még egy pisztolygolyótól sem nyújt védelmet, kizárólag a motorblokk mögött érezhetjük magunkat fedezékben.

A kudarc egyáltalán nem lepi meg Végh Józsefet: a civilek rendszerint reflexből, sőt pánikszerűen cselekszenek ilyen helyzetekben – az utóbbi a rosszabb, hiszen a félelem teljesen le is blokkolhatja az embert. Ráadásul akár öt másodperc is eltelhet, mire a megtámadott személyek egyáltalán rájönnek, hogy mi történik – ami egyrészt nagyon hosszú idő egy ilyen szituációban, másrészt a felismerés még nem azt jelenti, hogy megfelelő lesz a válaszreakció. Ha viszont tudatosan viselkedünk, azzal nagyságrendekkel megnövelhetjük túlélési esélyeinket.    

„Minden azon múlik, hogy az ember mit programoz be magába. Ha eldöntöm, hogy márpedig életben maradok, és nem a vakszerencsében bízok, hanem tudatosan igyekszek megmenekülni, akkor jó eséllyel ez fog megtörténni” – utalt a kriminálpszichológus a szerinte legfontosabb tényezőre, a lelki attitűdre. Példaként említette, hogy egyes statisztikák alapján a sebesült katonák és rendőrök 25-35 százaléka annak ellenére meghal, hogy a sérülésük nem életveszélyes – a sokk miatt azonban úgy hiszik, hogy itt a vég, és a szervezetük ennek megfelelően reagál (kitágulnak az erek). Ugyanakkor az ellenkezőjére is van példa: szintén statisztikák bizonyítják, hogy a harctéren halálos lövést kapott fegyveresek még akár 10 percig is tovább tudnak harcolni, ha nem az köti le a tudatukat, hogy meg fognak halni (ilyenkor az erek összeszűkülnek, lassítva a vérveszteséget).

A konkrét tanulságokat sorolva Végh József hangsúlyozta: ha tudjuk, hogy veszélyes területen mozgunk, akkor érdemes „félszemmel” menekülési útvonalakat, fedezéket vagy rejtekhelyet keresni – vagyis előre felkészülni egy esetleges támadásra. A fedezék és a rejtekhely között az a különbség, hogy utóbbi nem véd meg a golyóktól, viszont elbújhatunk a támadók elől. Éppen ezt tette az a túlélő is, aki a párizsi Bataclan öltözőjében az énekes bőrdzsekije alá rejtőzött a terroristák elől – rajta kívül minden oda menekülőt megöltek a helyiségben. Hasonló technika lehet az is, ha az ember halottnak tetteti magát: volt, aki éppen így élte túl a párizsi terrortámadást. 

Az sem mindegy, hogy a támadás pillanatában merre menekülünk. A civilek többnyire arra indulnak, amerre az előttük lévő. Ez a mi csoportunknál is így volt, a többség a jobb oldalon lapult a falhoz, pedig a baloldalon jobb fedezékek lettek volna. Végh József szerint ezért stadionokban, tömegrendezvényeken érdemes lenne „hivatásos menekülőket” alkalmazni. Ha ilyenek – most még – nincsenek is, támadás esetén jobban tesszük, ha nem ösztönösen az előttünk állót követjük, hanem gondolkozunk.

Persze univerzális megoldásokat nem lehet adni, hiszen minden eset más: például van, amikor a rejtőzés a hasznosabb, máskor a futás. Utóbbi esetében arra érdemes figyelni, hogy minél jobban összehúzzuk magunkat, és ne a fegyver lővonalával párhuzamosan fussunk, hanem „cikkcakkban”. Végh József szerint adott esetben az is megoldás lehet, ha a fegyveres támadót meglepjük, és visszatámadunk – akár puszta kézzel is –, vagy hozzávágunk valamit. Ez az opció többnyire akkor jöhet szóba, ha már nincs más esély és/vagy közel vagyunk az illetőhöz. „Az áldozatok azért lepődnek meg, mert nem számítottak a támadásra, ez – úgymond – nem volt benne a kontextusban. De a támadónak is van egy saját kontextusa, pörög egy film a fejében, és ha számára váratlan esemény történik, akkor könnyen kieshet a szerepéből” – jegyezte meg a kriminálpszichológus, aki szerint érdemes elgondolkozni azon, hogy mi történt volna a Bataclanban, ha a közönség rátámad a terroristákra – könnyen lehet, hogy kevesebben haltak volna meg.

Veszélyhelyzetben – hangzott el – érdemes a megérzéseinkre is figyelni. Valaki például úgy élt túl egy támadást, hogy a laptopját „védekezésként” maga elé tartotta, és bár a golyó ellen ez nem védett, a fegyveres ösztönösen kereste a „tiszta célt”, így nem lőtt.

A laikusok számára is meglepő tapasztalat volt, hogy a támadás során az idő rendkívüli módon „lelassult” – utólag másfél percre saccoltam a támadás időtartamát, ám a videót visszanézve kiderült, hogy körülbelül feleennyi idő alatt végeztek velünk. A meglepetés és a stressz nemcsak az időérzékelést zavarja össze, hanem az emlékezetet is. Gyakor-latilag nem volt két olyan résztvevő, aki utólag ugyanúgy mondta volna el a történteket, és a tucatnyi verzió közül szinte mindegyik eltért kisebb-nagyobb mértékben a valóságtól. Én például valamiért három-négy támadóra emlékeztem, másvalaki pedig „tutira” állította, hogy egy piszkosfehér amerikai autóból szálltak ki a fegyveresek, és többen is említették, hogy egyikük a támadás végén azt kiáltotta társának, hogy „let’s go, Sam”. Ehhez képest a két fegyveres egy fehér Skoda Octavia kombiból szállt ki, a felszólítás pedig úgy hangzott, hogy „let’s go, Robi”. (Meglehet, hogy az amerikai motívum nem az akciófilmekből épült be a kollektív emlékezetbe, hanem onnan, hogy a gyakorlat előtt többször is hallottuk, hogy amerikai látogatók érkeznek a kiképzőbázisra…)

Ezek után az már nem is volt meglepő, hogy az elkövetőkről is sokféle személyleírás született, és abban sem volt konszenzus, hogy az autó melyik irányból érkezett. „Nyomozó legyen a talpán, aki ezekből a tanúvallomásokból rekonstruálni tudja a történteket” – vonta le a tanulságot Végh József.

Bár sokat tanultunk, itt még nem volt vége a „megpróbáltatásoknak”. A képzés szünetében a csoport egy része gyanútlanul beszélgetett a taktikai ház előtt, amikor egy késelő néhány másodperc leforgása alatt több embert is „leszúrt”, illetve súlyosan „megsebesített”. Erre sem számított senki, ennek megfelelően egyetlen ember választotta a helyes megoldást: látva az első szúrást, azonnal elfutott. Ugyanakkor – mutatott rá az instruktor – sem ő, sem más nem figyelmeztette hangos kiáltással a többieket a támadásra – mint ahogy ez a fegyveres attak esetén sem jutott eszébe senkinek. Pedig életeket menthettünk volna.

Ami a megfelelő reakciót illeti: a legjobb, ha távolságot nyerünk a támadótól, vagy valamilyen nagyobb tárggyal – például egy székkel – próbáljuk megakadályozni, hogy testközelbe kerüljön. Ez azért lényeges, mert egy késelőt – különösen, ha képzett – szinte lehetetlen leszerelni, erre csak a profik képesek – vagyis jobb, ha nem is próbálkozunk. Különösen annak tudatában, hogy a kés adott esetben durvább sérüléseket tud okozni, mint egy lövés.

A késelők egyébként többnyire úgy közelednek, mint amikor egy ragadozó vadászik: magukat összehúzva lopakodnak, és csak az utolsó pillanatban egyenesednek fel, majd rendkívül gyorsan támadnak. Időben történő felismerésükben az is segíthet – és ez nem csak a késelőkre vonatkozik –, hogy a támadás előtti terepfelmérés során a fej és szemmozgásuk „darabos”, mintha ezernyi sorozatfelvételt készítenének (ezzel szemben a nyugalmi állapotban lévő ember úgy nézelődik, mintha filmezne). A támadónak továbbá a testmozgása is „szögletes”, mivel a feszültség miatt az izmai összehúzódnak. 

Ezt láthattuk a harmadik támadás során, amikor egy szűk „sikátorban” berendezett „bazárban” öngyilkos merénylő „robbantotta fel” magát és a csoportunk több tagját. Annak ellenére, hogy itt már mindenki a legrosszabbra számított – többnyire rablásra vagy rablótámadásra gondoltunk –, nem igazán tudtuk, mit is kéne ilyen helyzetben tenni. Hiába próbáltunk már előre rejtekhelyet vagy fedezéket nézni magunknak, bombatámadás esetén nem sok jó választás van. A legjobban azok jártak, akik észlelve a közeledő kopasz, bomberdzsekis, hastájékon gyanúsan vastag férfit, elszaladtak, még mielőtt az Allah akbar kiáltással „fel nem robbantotta” magát. A detonációt jelző sípolás előtt most sem kiáltott senki, hogy jelezze a veszélyt, a többség „lefagyva” nézte, hogy mi történik. Az elemzés során kiderült: akik nem tudtak elszaladni, akkor cselekedtek volna legjobban, ha földre vetik magukat, lábbal a robbantó felé –, így lehet minimalizálni a sérüléseket. Az öngyilkos merénylőket egyébként szinte lehetetlen ártalmatlanítani, hiszen a detonátor nyomásra vagy elengedésre azonnal működésbe lép. Az pedig senkitől nem várható el, hogy magát feláldozva minimalizálja a pusztítást. Ha valaki mégis ilyen hőstettet visz véghez, akkor menti meg a legtöbb életet, ha földre viszi a támadót: ebben az esetben ugyanis a robbanás tölcsérszerűen felfelé terjed és nem horizontálisan.

Olvasson tovább: