Kereső toggle

Merre tart Irán?

Társadalmi változások a perzsa államban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A teokratikus vezetésű Iránban egyre több jel mutat arra, hogy enyhül a társadalmat korlátok közé szorító vallási szigor. Országszerte mind több fiatal öltözködik a nyugati minta szerint, sőt számos divatbemutatót rendeznek, továbbá virágzik a művészet, és egyre bővül a könyvkiadás. Többen reménykedve várják a változás tavaszát, ám sokan szkeptikusak - írja riportjában a Time magazin.

Akármilyen nyakatekert is az iráni politika, a dolgok állását egyszerűen meg lehet állapítani, ha szemügyre vesszük egy perzsa kislány megjelenését. A muszlim nők által viselt fejkendő, a hidzsáb óriási hangsúlyt kap az iráni keményvonalasok körében, akik a női haj látványát túlságosan érzékinek tartják ahhoz, hogy köztereken engedélyezzék a nők fedetlen fővel való megjelenését. „A hidzsáb alól kivillanó női hajszál az iszlám szívének szegezett tőr” – szól Ali Akbár Hasémi Rafszandzsáni volt iráni elnök sokat idézett mondata. Ennek megfelelően korábban hüvelykujj szabályként alkalmazható volt, hogy minél kevesebb kendő alól kikandikáló női tincset lehetett látni Teherán utcáin, annál erősebb volt a teokratikus szigor. Mára ez a módszer szinte teljesen kudarcot vallott: ha ma valaki az irániak megjelenéséből próbálna a vallás társadalmi befolyására következtetni, bizonyosan arra jutna, hogy Iránban a siíta iszlám minden erejét elvesztette. Az iráni hölgyek fekete tincsei csak úgy lobognak a hajnali fényben, ahogy tollaslabdát játszva a teheráni Laleh Parkban kendőjüket a fejükről divatosan a nyakuk köré tekerik. Az iráni lakosság 70 százaléka a ’79-es forradalom után született, és az egyetemista diákok 60 százaléka a gyengébbik nemhez tartozik, ami szintén enyhülést jelez.

„Sötét kilátások”

De vajon a társadalmi változásokból lehet-e arra következtetni, hogy valójában merre tart Irán? Például a július 14-én megkötött, történelmi jelentőségű nukleáris megállapodás valóban elejét vette egy esetleges háborúnak, vagy csupán későbbre halasztotta azt? Az egyezmény október 18-án hivatalosan életbe lépett, az óra pedig vészesen ketyeg. A paktum Irán atomprogramjának bizonyos elemeit visszaszorítja vagy lefagyasztja – de korántsem végérvényesen. A perzsa államnak tíz éven belül lehetősége lesz korszerűbb és jóval hatékonyabb centrifugákat alkalmaznia; az urándúsítás akár tizenhatszor gyorsabbá válhat. Tizenöt éven belül pedig annyit és olyan gyorsan dúsíthat, amennyit és amilyen tempóban szeretne. Ezáltal az atombombához is karnyújtásnyira kerül. A velős, szaknyelven megírt száztíz oldalas dokumentum leg-egyértelműbb feltételezése – miszerint az idő múlásával egyre inkább alapozni lehet Irán szavahihetőségére – vakhit marad. „Az ellenségeink azt ígérik, hogy Irán tíz éven belül teljesen átalakul. Nem szabad teret engednünk az ilyen sötét kilátásoknak” – jelezte szeptember 16-ai Twitter-bejegyzésében az iráni legfelsőbb vezető, Ali Khamenei, bátorítva a Nyugat és Irán közötti kulturális háborút. Bár tíz év alatt sok minden történhet, a megállapodást követő első események nem sok reménységre adtak okot: az iráni hatóságok több kétnemzetiségű polgárt előállítottak, köztük a Washington Post riporterét, Jason Rezaiant, akit tizenöt hónapig tartottak fogva.
Hogy alakulhatott úgy, hogy a női frizurákból ma már nem lehet az aktuálpolitikai helyzetre következtetni? Miután Khamenei erői 2009-ben brutálisan leverték a választási csalások ellen tiltakozó Zöld Forradalmat, a rezsim hallgatólagos alkut kötött az iráni átlagemberrel. „Ha nem ütöd bele az orrod a politikába, bármit csinálhatsz” – vázolja föl Alireza Rezakáni teheráni vendéglőtulajdonos. „Nincs szólásszabadságunk, ezért az öltözékünkkel és egyéb módokon adunk hangot az ellenvéleményünknek” – mondja egy 35 éves orvostanhallgató.

Puhul a rendszer?

Ugyanakkor tény, hogy például a fejkendő elhagyásával az iráni vezetés komoly kompromisszumot kötött – mint ahogy az Egyesült Államokhoz való viszonyulás terén is. Egy szoftverfejlesztőként dolgozó teheráni polgár szerint a változások eddig is megállíthatatlanok voltak, és a szankciók elhagyása tovább gyorsítja majd az átalakulást. Irán nincs hermetikusan elzárva a külvilágtól: Teherán és Isztambul között napi 15 repülőjárat közlekedik. Khamenei ajatollah aktív Twitter-használó, ami egyúttal ellentmondásos is, hiszen az iszlám köztársaságból a Twittert, mi több, a mára már az irániak millióinak otthonában meglévő műholdas televíziót is igyekeznek kiszorítani. Ilyen módon a vallásos képmutatás rutinná szilárdult, miközben az underground zenei élet, művészet és könyvkiadás egyre terebélyesedik, ahogy egy kormányzati statisztika szerint az iráni fiatalok szexuális aktivitása is nő. A Stanfordi Egyetem professzora, Abbász Miláni szerint az iráni vezetés „gyászos vereséget szenvedett a társadalom kulturális motorizálásában”.
Barbad Golshiri teheráni művész borúlátóbb: tizenöt évvel ezelőtt a Reformista Mozgalom aktivistájaként számos újságcikket írt, ám a kormányzat minduntalan lecsavarta próbálkozásait. Szerinte a 2009-es trauma óta – amikor az Ahmadinezsád megkérdőjelezhető újraválasztása miatt tiltakozók millióit söpörték el erőszakkal – senki nem reménykedhet többen, mint abban, hogy személyes szinten boldogulni tud. „Olyan ez, mint »Godot-ra várni«” – mondja keserűen.
Olykor mégis úgy tűnik, hogy a keményvonalasok is enyhülnek. 2005-ben az egykori autoriter Rafszandzsáni liberális ellenzéki színekben indult az elnökválasztáson. Ekkor – kevesebb, mint három évvel a női haj és az iszlám viszonyáról szóló sarkos megjegyzését követően – egy tévéinterjúban azzal kapcsolatban, hogy meddig menne el az öltözködés liberalizálásában, feltartott mutatóujjal és huncut mosollyal azt nyilatkozta: „csak semmi nudizmus”.

Keményvonalas fiatalok

Van, aki a változások mellé áll be, ám az érem másik oldala, hogy a „Rendszer” – ahogy az iráni teokrácia legfelsőbb, nem választás útján hatalomba kerülő szintjét szokták emlegetni – szintén rengeteg embert hódít meg magának. A 27 éves Mehdi Kanalizade máig büszke rá, hogy 2011-ben italos üvegeket hajigált a brit nagykövetség épületére. Szerinte az amerikaiakkal is normalizálni lehetne a viszonyt, ha azok hajlandóak lennének elfogadni az iszlám köztársaságot mint legitim kormányzatot, akik – az ajatollah szavaival élve –„nem agyalágyultak, nem megszállottak, nem azonosak Kadhafival vagy Észak-Koreával. Logikusak, összetettek, talán pár dologban megengedőbbek, míg másokban szigorúbbak”. Az ajatollah szavai nem mindig konzisztensek: a megállapodás kapcsán is volt, hogy támogatólag, míg máskor határozottan ellenzőleg lépett fel. Ennek leginkább az eltérő közönség lehet az oka: az iráni polgárok felé igyekszik a teokratikus rendszer erejét demonstrálni és a keményvonalas irányt erősíteni. Ily módon továbbra sem ritka, hogy Nyugat- és Izrael-ellenes retorikával lép fel. A jövő februárban esedékes parlamenti választások és az ajatollahot kiválasztó Szakértők Gyűlésének megnyerése is befolyásolják megnyilatkozásait. Minden változás ellenére úgy tűnik, hogy a legfelsőbb vezető posztját haláláig Khamenei fogja betölteni.
A mérsékeltebb irányt képviselő Rohani, amellett, hogy igyekszik Irán „pária” szerepét csökkenteni a nemzetközi közösségben, Khameneivel is szokatlanul jó kapcsolatot ápol. Ám a jelenlegi elnöknek is megvan az „Achilles-sarka”: a közgazdászok szerint az iráni gazdaság eufóriával felfújt buborékokra épül. A szankciók egészen addig hatályban maradnak, amíg az ENSZ el nem ismeri, hogy Irán teljesítette a megállapodás rá vonatkozó részeit. Ha ezt sikerülne is beváltani tavaszig, a korábbi gazdasági partnerek közül már sokan nem is jöhetnek szóba Irán számára, tekintve, hogy időközben átálltak az iráni sűrű, kénköves olajról egyéb, politikailag kevésbé problémás országok kőolajának finomítására.

Elcsúszhatnak az olajon

A legnagyobb gondot az okozza, hogy Irán gazdasága már a szankciók előtt is csak araszolt, és a megszorítások miatt csak a kieső olajbevételek miatti vesztesége 160 milliárd dollárra rúgott 2012 óta. Arról nem is beszélve, hogy milliárdokat öltek az atomprogramjukba, aminek lényegében semmiféle gyakorlati haszna nem volt. Ezen kívül sok minden fog múlni az olajárakon is. Szaúd-Arábia boldogan tartja a jelenlegi 45-50 dollár/hordós árszintet, pontosan tudva, hogy ez milyen kutyaszorítóban tartja ősellenségét, Iránt. Szaid Lajlaz reformista közgazdász szerint 70-80 dolláros hordónkénti árra volna szükség ahhoz, hogy az olajból kielégítő mennyiségű bevétel jöjjön be, és az államnak ne kelljen túlzott adóterheket rónia a polgáraira. Az olcsó olaj igen szűk kereteket szab az iráni vezetés számára. Egyébként nem szükségszerű, hogy a szankciók feloldása demokratikus változásokat hozzon: a radikális politikai erők is komoly gazdasági haszonhoz juthatnak ennek nyomán.
Rohani megbékéléspárti retorikáját erősíti, hogy az Iszlám Állam felemelkedése óta Iránnak sikerült lemosnia magáról az egyes számú közellenség bélyegét a Közel-Keleten. Amerikának, Európának és Iránnak egyaránt meggyűlik a baja az Irakban és Szíriában féktelen öldöklést folytató szunnita szélsőségesekkel, akik a siíta muszlimokat is halomra gyilkolják. Mellettük Irán a Közel-Kelet felelős hatalma szerepében tűnhet fel. Ez már az atommegállapodás idején is hasznos volt számára, és előnyére válik a Szaúd-Arábiával folytatott versengésben is, ahol a gazdag szunnita országgal szemben kultúrájára, több ezer éves történelmére és hagyományaira hivatkozik.
Kérdés, hogy a kép, amely valóságos és pozitív irányú társadalmi átalakulást tükröz, nem megtévesztés-e. Az ajatollah igyekszik fenntartani a rendet az országban, és ha ehhez alkalomadtán lazábbra is kell engednie a gyeplőt, a kulturális harc és a felsőbbrendűség retorikáját továbbra is fenntartja, a társadalom szereplőinek pedig behatárolt mozgástere van. Más szempontból kérdéses az is, hogy a jelenleg üdvözölt társadalmi változások mennyire lesznek pozitívak, és az esetleges csalódások mekkora teret engednek majd a vallási szélsőségek demagógiájának.

Olvasson tovább: